Az egész világon az amerikai a legbiztonságosabb élelmiszer-ellátás
– bizonygatja egy sor politikus és egyéb fontos amerikai a Netflix új dokumentumfilmjében, majd a Megmérgezve: Veszélyes ételek másfél órát szentel annak, hogy mindezt megcáfolja. Évente átlagosan minden hatodik amerikai kap ételmérgezést, ez cirka 48 millió embert jelent. Közülük nagyjából háromezren bele is halnak a mérgezésbe. Kampánybeszédek részeként felmagasztalt rendszer ide vagy oda, a mellékelt ábra alapján Amerikában súlyos probléma az ételmérgezés. A dokumentumfilm az utóbbi három évtized legnagyobb ilyen jellegű járványait körüljárva mutatja be azt, milyen könnyű tömeges megbetegedéseket és halált okozni néhány hanyagul kezelt étellel, de legalább ennyire ráhúzza a vizes lepedőt a nem megfelelő törvényi szabályozásokra, a lobbira és a korrumpálható döntéshozókra.
Nehéz lehet a nagybevásárlás annak, aki az elmúlt harminc évben az élelmiszerbiztonságért vívott harc egyik vezéralakjává vált, és aki az ételmérgezések áldozatait védte az élelmiszer-ellátórendszer gigacégeivel szemben. William Marler rengeteget tett azért, hogy a szabályok szigorodjanak, hogy a károsultak kompenzációt kapjanak, ennek az ára azonban az, hogy ma már nem tud bemenni anélkül a boltba, hogy ne csupa olyan élelmiszert lásson, ami miatt már pereskedett. Marler a filmben is bemutatott, 1992 végén kirobbanó E.coli-járvány során tűnt fel, a Megmérgezve alapjául szolgáló New York-bestseller, Jeff Benedict Poisoned: The True Story of the Deadly E. Coli Outbreak That Changed the Way Americans Eat című könyve is erről a botrányról szól.
1992-ben az Egyesült Államok ötödik legnagyobb gyorsétterem-lánca, a Jack in the Box új akciót hirdetett: Monster Burger néven emeltek az étlapra egy új, ráadásul akciós hamburgert. Akkor még nem sejtették, hogy az ételt népszerűsítő szlogennel akaratlanul is a jövőbe láttak: „Olyan jó, hogy az már ijesztő.” A mondat második fele hamarosan szó szerint valósággá vált, amikor sorra haltak meg a gyerekek a gyorsétteremlánc hamburgerei miatt. 1992 végén egy hatéves kislány halt meg San Diegóban, és Washington államból is több tucat hasonló esetet jelentettek lázzal és hasmenéssel küzdő gyerekekről. 1993 elejére vált nyilvánvalóvá, hogy E.coli-fertőzésről van szó, amelynek kirobbanását az ijesztőként promózott burgerhez vezették vissza, több mint hetven Jack in the Box étterem volt érintett a járványban. De elég néhány fertőzött állat mindehhez: a filmben elhangzik, hogy egyetlen burgerpogácsa akár négyszáz különböző állat húsát is tartalmazhatja. A gyerekek ebből ettek, majd az óvodában, iskolában továbbfertőzték egymást. Kiderült, hogy a Jack in the Box valóban szörnyburgert alkotott azzal, hogy figyelmen kívül hagyta az állami előírások arra vonatkozó szabályozását, hogy legalább 68 fokon süssék át a hamburgerpogácsákat, ez ugyanis megöli a benne található kólibaktériumokat.
A járvány gyors terjedéséhez az emberi mulasztás és egy külső tényező is hozzájárult: a rendkívül népszerű hamburgerakció miatt jelentősen megnőtt az étterem forgalma, így nagyobb eséllyel hanyagolták el a biztonsági előírásokat; másrészt Bill Clinton elnök beiktatásának napján olyan vihar söpört végig Washington állam partjainál, amely több ezer épületet – köztük éttermet – hagyott áram nélkül, ellehetetlenítve az ételek biztonságos tárolását. Az ügy érthető módon megrázta egész Amerikát, egyúttal rámutatott arra, hogy milyen hiányosságai vannak az élelmiszerellátó-rendszernek. A Jack in the Box anyavállalata, a Foodmaker a húst előállító cégre, a Von Corporationre mutogatott, amelynél a vizsgálatok valóban találtak öt olyan vágóhidat, ahol kimutatták a kólibaktérium jelenlétét, ám az is kiderült, hogy az étteremlánc is nyakig sáros, tudtak ugyanis a 68 fokos szabályzásról, ám figyelmen kívül hagyták. Míg az óriáscégek hadakoztak egymással – a Foodmaker végül 58 millió dollárt kapott 1998-ban a Vontól –, addig egy fiatal ügyvéd tűnt fel, aki a valódi áldozatok oldalán lépett be a harcba. Ő képviselte a 9 éves Brianne Kinert, aki maradandó agy-és vesekárosodást szenvedett, és akinek több mint 15 millió dolláros kártérítést követelt ki. Százas nagyságrendben képviselt károsult családokat, összesen 50 millió dolláros kártérítés kifizetésében vállalt szerepet.
Az ügy egyik pozitív hozadéka, hogy sokkal szigorúbb szabályokat hoztak, amelyek jócskán visszaszorították az ilyen jellegű ételmérgezéseket. Mármint ami a húsokat illeti, a dokumentumfilm igazán rémisztő része az, hogy miközben hajlamosak vagyunk jobban aggódni a húsok szavatossága miatt, ma a járványok szempontjából sokkal veszélyesebbek a zöldségek.
2006-ban például a spenót, 2018-ban a római saláta volt a ludas, utóbbi miatt tört ki egy olyan E.coli-járvány, amely 36 államban 210 esetben okozott megbetegedést és öten haltak bele. Visszavezették, hogy az arizónai Yumában termelt római saláták voltak fertőzöttek. Kiderült, hogy a közelben tenyésztett állatállomány mellékterméke beleivódott a csatornákba, majd azzal öntözték a növényeket, így jutott rá az anyag a levelekre.
A 2006-os spenótügynek az lett a vége, hogy megalakult az LGMA (Leafy Greens Marketing Agreements), leveleszöldség-termelők szervezete. A filmben megszólaltatják a vezérigazgatót, Tim Yorkot, aki szerint ennél az E.coli-járványnál döbbent rá az ipar, hogy a leveleszöldségek terén is legalább akkora a felelőssége a termelőknek, mint a húsoknál. A válasz ismét a szigorúbb szabályozás volt, Marler szerint azonban még ez is csak tűzoltás volt: a több gumikesztyűvel és gyakoribb kézmosással ismét nem a valós problémát kezelték. Ami az: a farmok sok esetben veszélyes közelségben vannak az állatfarmokhoz.
Az E.coli mellett az ételmérgezések másik rettegett szereplője, a szalmonella is terítékre kerül a filmben. 2009-ben egy mogyorófeldolgozására szakosodott amerikai cég, a Peanut Company georgiai gyárához köthető mogyoróvajak és mogyorókrémek okoztak járványt 46 államban. Több mint 700 beteg és 9 halálos áldozat volt a járvány mérlege, amely egyúttal az USA történetének egyik legnagyobb élelmiszer-visszahívását eredményezte. Az üzemben indított vizsgálat horrorisztikus eredményeket hozott: hiába emelte fel a hangját több alkalmazott is a patkányok által ellepett telephelyekről, csendre intették őket, sőt, kiderült, hogy a szalmonellateszteket hibajavítóval hamisították meg. A tulajdonos, Stewart Parnell végül 28 év börtönt kapott a hanyagságért, a cég lehúzta a rolót.
2010-ben hasonló sorsra jutott a tojáskirály, Austin Jack DeCoster is. Az üzletember akkor már több mint ötven éve dolgozott az iparban, és több esetben is kiderült róla, hogy szennyezett farmokat vezet, mégis sikerült megúsznia a számonkérést. A 2010-es szalmonellajárvány is az ő két iowai farmján robbant ki, összesen félmilliárd tojást hívtak vissza azt követően, hogy összekapcsolták az eseteket. Ötvenhatezren betegedtek meg az áldatlan körülmények közt tartott állatok miatt. A botrányos ügy még botrányosabb végkifejlete az volt, hogy DeCostert csupán három hónap börtönre ítélték.
A dokumentumfilm bőséggel szólaltat meg embereket mindkét oldalról: az élelmezés-biztonság élharcosait, az áldozatok szüleit, a járványok túlélőit, akiket Marler alakja fog össze. Megszólalnak egykori ellenőrök, akik horrorsztorikat mesélnek a feldolgozó üzemekből rámutatva arra, hogy a minőségellenőri poszt ezeken a helyeken szinte csak kirakatpozíció, rengeteg folyamat monitorozhatatlan, ezért roppant nehéz a fertőző élelmiszereket kiszúrni. És bár a készítők álláspontja egyértelmű, szép számmal szólalnak meg elöljárók a „másik” oldalról, igaz, ezeket meglehetősen manipulatív módon tálalja a film. Az LGMA vezérigazgatóját kifejezetten baleknek mutatják, de mikor az egész cirkusz két főszereplő intézményének – az elsősorban a húsipart szabályzó Mezőgazdasági Minisztérium, a USDA (United States Department of Agriculture) és az egyéb élelmiszereket felügyelő FDA (Food and Drug Administration) – két képviselője közösen beül a kamera elé, az szinte a komédia határát súrolja, és erre a tálalás is rájátszik. A két megszólaló mintha kizárólag bullshit-válaszokkal készült volna, semmire sem adnak egyenes, kézzelfogható választ. Nincs felhatalmazásunk, nincs jogosultságunk ezt eldönteni, kérdezzék a kongresszust, nem a mi dolgunk megszabni – hangzanak a válaszok. Mintha a készítők egyértelmű szándéka csupán az lenne, hogy a szabályozást érintő katyvaszt illusztrálják velük. Márpedig ez az egyik legnagyobb problémája az élelmiszer-biztonságnak, amelyet egy taco példáján magyaráznak el:
Mindezt nehezíti a lobbisták befolyása, amelyet a film ismét egy karikatúraszerű alakkal illusztrál: Mindy Brashearst még Donald Trump nevezte ki az élelmiszer-biztonság helyettes vezetőjének. A filmben azzal érvel arra a kérdésre, hogy a szigorítások helyett inkább a tárgyalóasztal mellett hozott megegyezéseket részesíti előnyben, hogy ő maga nem politikai indíttatásból, hanem tudósként volt jelen a párbeszédben. Úgy véli, emiatt fogadhatták a Nemzeti Marhahússzövetség lobbistái kitörő örömmel, akikről később kiderül, hogy tőlük és különféle húsintézettől milliós nagyságrendű támogatásokat kaptak, ami máris felveti az összeférhetetlenség fogalmát.
És míg a sztori önmagában is sokkoló, a dokumentumfilm a felkavaró képekkel sem spórol, ezeknek a használata nem egyszer a hatásvadászatot súrolja. Bőséggel mutat archív fotókat a kórházban haldokló gyerekekről, de azokat a felvételeket sem egyszerű végignézni, amelyeken az látható: fiókokban keltetnek csirkéket, majd a pár órás csipogó fiókákat futószalagon utaztatva kasztnizzák be, hogy egy zsúfolt pajtába kerüljenek.
Marler szerint a rendszer egyik nagy hibája, hogy a vállalatok számára egy darab hús vagy zöldség már nem élelmiszer, hanem árucikk, innentől kezdve elsősorban anyagi érdekek fűzik hozzá, nem az egyéni felelősség. A kellően lesújtó képet bizakodó és reményt keltő nyilatkozatok finomítják, miszerint igenis van remény a nyomásgyakorlásra a törvényhozók felé, Marler pedig biztosít mindenkit arról, hogy tovább folytatja a harcot. De bizakodás ide vagy oda, mindennél jobban illusztrálja a helyzet súlyosságát, hogy az ügyvéd továbbra is inkább saját csirkéiben és zöldségeiben bízik.
Megmérgezve: Veszélyes ételek (Poisoned: The Dirty Truth About Your Food), 83 perc, 2023. Elérhető a Netflix kínálatában.
