A legtöbb tudományos felfedezés vagy találmány nem a semmiből születik, valamilyen módon a „korszellem” következménye, így általában egy időben többen is dolgoznak nagyon hasonló ötletek nyomán. Siker esetén ez aztán gyakran vezet az elsőség kérdése körüli vitákhoz, az azonban még így is ritka, hogy két tudós valóban egyazon napon, de egymástól teljesen függetlenül jelentsen be egy felfedezést.
A nagy lehetőség
Miután a tudomány – hosszú évszázadok után – végleg leszámolt azzal a felfogással, hogy világunkat pusztán a négy ősi elem (föld, tűz, víz és levegő) alkotja, a tudósok a XVII. századtól lázasan igyekeztek újabb és újabb elemeket elkülöníteni a természetben. A munka bőven zajlott a XIX. század második felében is, és mivel az atomokról még ekkor is csak legfeljebb homályos elképzelések léteztek, a kutatás elsősorban közvetlen megfigyelésen és kémiai kísérleteken alapult.
A tudósok kezébe fontos eszközt adott Gustav Kirchhoff német fizikus, aki az 1850-es években kidolgozta a színképelemzés alapjait, a spektroszkópia a felhevített anyagok által kibocsátott fény felbontásából von le következtetéseket azok kémiai összetételére vonatkozóan. Ugyan földi körülmények között is hasznos, a színképelemzés elsősorban a csillagászatot forradalmasította, hiszen segítségével lehetőség nyílt arra, hogy megtudjunk valamit a távoli égitestek kémiai összetételéről.
Az első célpont természetesen a Nap volt. A csillag vakító fénye persze megnehezítette a tanulmányozását, ám 1868-ban kiváló alkalom kínálkozott, hiszen teljes napfogyatkozásra került sor, amely lehetőséget biztosított a csillag légkörének elemzésére. Nem csoda, hogy Pierre Janssen francia csillagász egy kutatócsoport tagjaként egészen a távoli Indiáig utazott, hogy 155 éve, 1868. augusztus 18-án a jelenséget teljes pompájában vizsgálhassa meg. Mint sokan ugyanakkor, Janssen is arra a következtetésre jutott, hogy a Nap megfigyelt részeit főként elképesztően magas hőmérsékletű hidrogéngáz alkotja, ám figyelmes lett a színképben egy a nátriuméhoz hasonló, feltűnő sárga vonalra is.
Nem hittek nekik
Janssen, kollégáival ellentétben, biztos volt abban, hogy valami fontosra bukkant, és dolgozni kezdett egy szerkezeten, aminek a segítségével napfogyatkozás nélkül is tanulmányozhatja a jelenséget. A spektrohelioszkóp megalkotása után, ősszel tovább folytatta a megfigyelést, és most már egyértelműen arra jutott, hogy egy új elemre bukkant, méghozzá egy olyanra, amely a Földön nem, csak a Napon található meg. Eredményeit papírra vetette, majd elküldte a Francia Akadémiának, arról viszont nem tudhatott, hogy egy brit csillagász, Norman Lockyer is hasonló következtetésre jutott.
Lockyer ugyan nem tudta megfigyelni a napfogyatkozást, ám ő is készített egy Janssenéhez hasonló eszközt, és megfigyelései alapján a rejtélyes sárga vonalat ő is egy új elemként írta le. Mi több, ő is elküldte eredményeit a Francia Akadémiának. Az már szinte hihetetlen egybeesés, hogy mindkét tanulmány az Akadémia október 26-ai ülésére érkezett be.
Ha azonban azon aggódtak volna, hogy osztozniuk kell az elismerésen, megkönnyebbülhettek: a tudományos közvélemény ugyan nagyra értékelte a spektrohelioszkóp megalkotására tett erőfeszítéseiket, az új anyagra vonatkozó elméleteiket viszont ellenőrizhetetlen és valószínűtlen hipotézisként ítélte meg. A hipotetikus elemet néhány évvel később a Nap görög elnevezéséből héliumra keresztelték, de Janssen és Lockyer igaza csak jóval később bizonyosodott be, amikor több próbálkozás után William Ramsay brit vegyész 1895-ben előállította a gázt földi körülmények között.
