Gyilkos mintázatok – Miért lesz valakiből sorozatgyilkos, és hogyan lehet megállítani? A könyvének a címe afféle tipikus ismeretterjesztő könyvet sejtet, az olvasásélmény inkább egy bűnügyi regényre hajaz.
Szándékosan! A könyv ötlete úgy jött, hogy Steven Constantine, aki akkoriban érkezett kommunikációs igazgatóként az egyetemre, ahol tanítottam, és őt nagyon érdekelték a sorozatgyilkosok meg a bűnügyi profilozás mint téma. Felvetette, hogy szervezzünk egy konferenciát John Douglas részvételével, aki a Mindhunter című könyvet írta, amiből aztán az azonos című sorozat forgatókönyve is készült. Addig nem is tudtam a sorozatról, de akkor elkezdtem nézni, és visszatért az összes emlékem azokról az évekről, amikor együtt dolgoztunk. Steven felvetette, hogy írhatnánk egy könyvet arról, hogy mi volt az én szerepem az FBI Viselkedéselemző Osztályánál, már csak azért is, mert a Mindhunter című sorozat egyik főhősét, Dr. Wendy Carrt rólam mintázták. Steven remek író, én csak átadtam neki a téma tudományosabb aspektusait, meg tanulmányokkal láttam el, ő pedig szöveggé formálta ezt az egészet.
Kicsit sorozatgyilkos-krónikává és kicsit történelemkönyvvé.
Így van. A bűnügyi profilozás történetét akartuk elmesélni – mert az ügynökök, akikkel együtt dolgoztam, teljesen átformálták azt a folyamatot, ahogy egy bűnözői profil elkészült. Az én dolgom az volt hogy a módszertant kidolgozzam, számszerűsítsem az adatokat és hogy úgy általában az egész folyamatot tudományosabbá tegyem. Annak idején két fő célunk volt: az egyik, hogy elemezzük harminchat gyilkos profilját és írjunk belőle egy tudományos munkát, amit meg is tettünk a Szexuális gyilkosság: minták és indítékok című könyvünkben. A másik viszont, hogy könyvet írjunk a magáról profilozásról, annak idején nem valósult meg. Míg 2020-ban Steven elő nem állt azzal, hogy miért nem írjuk meg ezt a részét a történetnek. És pontosan ezt tettük.
Ön hogy került kapcsolatba az FBI-jal?
Az FBI épp új igazgatót kapott William Webster személyében, aki nyilvánvalóvá tette, hogy azt szeretné, hogy a Viselkedéselemző Osztály ügynökei kutatással is foglalkozzanak. Szóval adott volt ez a nyomás felülről, miközben az ügynökök jellemzően nem voltak járatosak a kutatásban. Én korábban nemi erőszakon átesett áldozatokkal dolgoztam, és megvoltak azok a módszertani képességeim is, amelyek az ügynökökből esetleg hiányoztak. Ezért vontak be a munkába.
Említi a könyvében, hogy a legtöbb ember annak idején úgy volt ezzel a témával, hogy miért kellene ezt a témát kutatni, mi szükség van erre, a gyilkosok egyszerűen beteg emberek, nincs itt semmi látnivaló. Biztos vagyok benne, hogy sokan ma is így látják ezt, esetleg felróják önöknek, hogy empátiával fordultak ezek felé a szörnyű gyilkosok felé, netán mentegetik őket. Miért fontos mégis megérteni a gyilkosok elméjét?
Az biztos, hogy nem empatizáltunk az elkövetőkkel – egy másik csoporttal empatizáltunk, éspedig az áldozatokkal. Az ő oldaluk volt az, ami miatt bevontak engem ebbe a munkába: a bűnüldözés ugyanis jellemzően csak az elkövetővel foglalkozik, az áldozatokkal és túlélőkkel alig. Miközben ez az oldal nagyon fontos tényező. A viktimológia mint kérdéskör ma már teljesen természetes része egy profilozásnak, többek között ennek beemelése volt az én dolgom. A sorozatgyilkosokra visszatérve pedig: fontos különválasztani, hogy attól még, hogy nem éreztünk együtt velük – hiszen ártatlan embereket öltek meg –, volt egy történetük, amit fontos volt elmesélniük. Épp azért, hogy megértsük, hogy honnan veszi valaki az ötletet, hogy elvegye mások életét. Ha ezt megértjük, akkor ugyanis talán megtaláljuk a módját annak is, hogy megelőzzük az ilyen eseteket. Ha megértjük, mi vezetett a gyilkossághoz, akkor talán idejében azonosítani tudjuk az intő jeleket, esetleg már gyerekkorban, kamaszkorban, és be tudunk avatkozni, amivel akár megakadályozhatóvá válnak ezek az erőszakos bűncselekmények.
Mik a legtipikusabb intő jelek, amelyek minden sorozatgyilkos előéletében megjelennek?
Hadd meséljem el az egyik esetet, ami mély benyomást gyakorolt rám. John Joseph Joubert az egyik interjúalanyunk volt, gyerekek meggyilkolása miatt ítélték el. Amikor az ő édesanyjával beszéltünk, az elmesélte, hogy annak idején azért vált el John apjától, mert az verte őt, és az egyik olyan eset után, amikor fojtogatta is, elhatározta, hogy véget vet a kapcsolatnak. John négy vagy öt éves volt ekkor, és végignézte az egészet, anyja aggódott is miatta, hogy ez az eset biztosan mélyen megrázta a gyereket. Ám amikor Johnt meginterjúvoltuk, kiderült, hogy egyáltalán nem emlékezett erre a nagy veszekedésre a szülei között. Ami rávilágít, hogy annak ellenére, hogy bár egy gyerek esetleg nem emlékszik egy traumatikus eseményre, mégis kitörölhetetlen nyomot hagy az elméjükön – ugyanis John Joubertnek később a fojtogatás lett a gyilkolási módszere. Tizenkét-tizenhárom éves fiúkat fojtott meg.
Jól értem, hogy azt állítja, hogy a családon belüli erőszak, még ha a gyerek nem is áldozata, „csak” szemtanúja annak, ilyen intő jel?
Így van. Nyilvánvalóan minden gyereket megviseli, ha ilyet él át vagy néz végig. Amiből következik az is, hogy mennyire fontos, hogy az olyan családokban, ahol tudjuk, hogy jelen volt a családon belüli erőszak, a gyerekek kapjanak valamiféle kezelést, hogy feldolgozzák a történteket. A szülők különválása, válása esetén ugyanez a helyzet: fontos, hogy lássa szakember a gyereket, hogy megítélhesse, hogy viseli a helyzetet. Minden gyerek utálja, ha a szülei szakítanak, de vannak különbségek abban, hogy mennyire. Egy másik ismert sorozatgyilkos, Ed Kemper elméjébe például örökre bevésődött, amikor elválasztották attól, akit a családjának tekintett: az apjával akart maradni a szülei válása után, de a bíróság az anyának ítélte a gyereket. Ugyanez Montie Rissel története is. Mindkét gyilkos esetében meghatározó tényező volt, hogy elválasztották őket az apjuktól, és a későbbiekben sem volt apafigura előttük.
Világos. Ugyanakkor rengeteg apa hagyja el a gyerekét, rengeteg gyerek nő fel férfiminta nélkül, és sajnos családon belüli erőszakért és egyéb gyerekkori traumáért sem kell messzire mennünk. Mégis, a gyerekek jelentős részéből nem lesz felnőve gyilkos. Mik azok a faktorok, amelyek befolyásolhatják, hogy egy nehéz sorsú gyerekből felnőve milyen útra lép?
Nehéz kérdés ez, a terapeuták is keresik rá a választ, hogy min múlik, hogy például egy családon belüli erőszak hogyan hat egy gyerekre. A tizenkét-tizenhárom éves kor például nagyon fontos, erre kiemelt figyelmet kell fordítani, ugyanis ekkor kezdődik a pubertáskor. Érdemes figyelni például, hogy egy ilyen korú fiú – mivel a legtöbb gyilkosságot férfiak követik el – szokatlan, extrém mértékű érdeklődést mutat-e olyan szexuális témák iránt, amelyek a hasonló korú fiúk java részét nem érdeklik. Ha igen a válasz, akkor erre figyelni kell a terápia során. Általában az időben megkapott terápiás segítségen sok múlik, legyen szó akár a bántalmazó családokban nevelkedő, akár a szüleik válásával küzdő gyerekek esetében. Nagyon fontos, hogy ezekben a nehéz életszakaszokban a gyerekek támogatást kapjanak.
Ha már támogatás: évtizedekig dolgozott ezekkel az iszonyatos bűncselekményekkel, véres fotókat elemzett, sorozatgyilkosokat kérdezett. Mi segített megőrizni a saját lelki egészségét mindeközben?
Valóban borzasztó látni, hogy micsoda szörnyűségeket képes tenni egy ember egy másikkal. De az, hogy a munkánk révén az áldozatok családjának segíthetünk, vagy további gyilkosságokat előzhetünk meg, segít. Mindig is úgy gondoltam, tartozok a közösségeimnek azzal, hogy megteszem, amit tudok azért, hogy elkerüljük a hasonló bűncselekményeket, mert minél több bűnözőt elkapunk, annál kevesebb lesz a fájdalom és a szenvedés. De tény, hogy iszonyatos nyomás nehezedett a profilozó csapatra. Egy idő után rengeteg ügyet kaptunk, ezek jó része olyan „kihűlt” ügy volt, amelyeket a rendőrség nem tudott megoldani – hiszen a gyilkossági ügyeknek csak nagyjából hatvan százalékát sikerül. Ennek a stressze mindannyiunkra hatással volt, és kellettek dolgok, amelyekkel ellensúlyozni tudjuk ezeket a hatásokat. Ezért jártunk hosszabb fizetés nélküli szabadságokra, ezért volt fontos, hogy mindannyian elegendő időt töltsünk munkahelyen kívül, hogy ne foglalkozzunk folyton ezekkel az ügyekkel. Muszáj megtalálni azt, ami segít visszaállítani az egyensúlyt. Nekem a zene volt ez, imádom a zenét. De sok ügynök a sportban találta meg a feszültség-levezetés módját.
Akárhogy is, azért egy ponton ön is elhagyta a Viselkedéselemző Osztály kötelékét.
El, bár a kapcsolat sosem szakadt meg. A mai napig konzultálunk, folytatom a munkámat velük, és tagja vagyok a Kihűlt Ügyek Alapítványnak is, amit az egyik profilozónk alapított. Jellemzően az áldozatok szemszögéből vizsgálom ezeket az ügyeket. Van egy kis csoportunk, havonta egyszer beszélünk, épp tegnap este volt a legutóbbi. Nemzetköziek vagyunk, bár sajnos tudtommal nincsen senki a csapatban Magyarországról.
Ha már erről beszélünk: többször említi a könyvében, hogy az egész profilozásra és a Viselkedéselemző Osztályra azért lett szükség, mert a ’70-es, ’80-as években megváltozott Amerikában a bűnözői viselkedés, megugrott az erőszakos bűncselekmények és a sorozatgyilkosságok száma. Milyen társadalmi okai lehettek ezeknek a változásoknak?
Egy kollégám, Gary Brucato éppen erről írt könyvet The New Evil (Az új gonosz) címmel. Az 1960-as években kezdődtek azok a társadalmi változások, amelyeknek mi az eredményeit tapasztaltuk ezekkel az extrém erőszakos ügyekkel. Brucato és társszerzője szerint például a férfi-női kapcsolatok megváltozása az egyik ilyen tényező, de a szexuális forradalomnak is szerepe volt a jelenségben. Illetve az is tény, hogy számos olyan tevékenységbe kapcsolódtak be a nők – mert a legtöbb ilyen erőszakos bűncselekmény áldozata jellemzően nő –, amelyek ebből a szempontból kiemelten kockázatosnak számítanak. Például a ’70-es években virágzott az autóstoppolás Amerikában, és bizony ez volt az egyik módja annak, ahogy ezek a bűnözők potenciális áldozatokat találtak. Mostanra ez megváltozott: évek óta nem láttam egyetlen stoppost sem. Ma már inkább a közösségi média okozta jelenségekkel küzdünk: azt látjuk, hogy rengeteg áldozatot a közösségi médián keresztül találtak meg az elkövetők.
Már említette, hogy ön volt a minta a Mindhunter című sorozat egyik főhőse, Dr. Wendy Carr alakjához. Mennyire vonták be a karakteralkotásba? Elégedett az eredménnyel?
Azzal nagyon elégedett vagyok, ahogy a sorozat az eseteket bemutatja. Ezek nagyon korrektek és valóságosak – és annak is kell lenniük, mivel a mi anyagainkból dolgoztak. Amit kevésbé szerettünk, az az, ahogy a hátterünket a sorozat ábrázolta. A három szereplő semennyire sem hasonlít arra, amilyenek a valóságban vagyunk, szóval nem, ebbe nem vontak be minket. Az egyik karakternek például, akit Bob Russellről mintáztak, gyilkos a saját gyereke is, ami nyilván nevetséges, a valódi Bobnak csodás gyerekei vannak. De például a John Douglas alapján készült figura a sorozatban afféle motyogó, félszeg alak, aminek semmi köze a valósághoz, épp ellenkezőleg. Engem pedig leszbikusként ábrázoltak, ami szintén nem igaz, a fiam meg is kérdezte, amikor kijött a sorozat, hogy anyám, valamit elfelejtettél elmondani nekünk? Aztán nyilván jót nevettünk az egészen. Szóval nem, minket nem olyannak ábrázoltak, amilyenek valójában vagyunk, de ez érthető, nem akartak minket megnevezni, és amúgy is: ez Hollywood. Alighanem azt gondolták, ilyen szereplőkkel több nézőt érnek majd el, ez volt a dolguk, ezzel nekem nincsen semmi bajom.
És a többi profilozós sorozatról mit gondol? A Gyilkos elmékről például?
Jó, hogy szóba kerül a Gyilkos elmék, ugyanis az volt az egyik első sorozat, amelyhez a mi anyagainkat használták. Ha megfigyeli, a sorozatban is szinte mindig a viktimológiával kezdték a profilozást, illetve azt is szépen ábrázolták, hogy a tetthely mennyire intenzív érzéseket hordoz. Már csak emiatt is nagyra értékelem azt a sorozatot – és hát ez is futott a legtovább.
A Gyilkos elmék és a Mindhunter is része annak a rajongásnak, ami a true crime zsánert övezi. Rengeteg bűnügyi film, sorozat, doku, podcast készül, ezeknek óriási közönségük is van, sőt, sokan vannak, akik hobbiból maguk is régi ügyekben kutatgatnak, próbálnak megfejtést találni, nyomozósdit játszanak. És, ami még érdekesebb, a truecrime-rajongók jelentős része nő. Mit gondol, miért?
Bizony, azt mondják, a nézők kétharmada nő! Nagyon vonzzák ezek a tartalmak a nőket. Szerintem ennek egyik oka az, hogy egyszerűen mi, nők, ilyenek vagyunk: szeretjük összerakni a kirakóst, szeretünk kombinálni, megfejteni a dolgokat. Szerintem ez egy nagyon jellemző női működés. És van a dolognak egy kevésbé derűs oldala: sok nő kicsit felkészülésképpen is nézi ezeket a műsorokat, úgy vannak vele, hogy hm, na én ilyet sosem fogok csinálni, mert ez az áldozat életébe került.
Ez a rengeteg sorozatgyilkosos cím kicsit azt is hitetik el a nézővel, hogy Amerika minden egyes zugában sorozatgyilkosok rejtőznek.
Így van, de a számok, sajnos, tényleg magasak. A ’80-as években ugrott meg a sorozatos bűnelkövetők száma, ezért is kapta azt az FBI, hogy kezdjen valamit a helyzettel, így állt össze a csapatunk, Roy Hazelwooddal, aki a sorozatos erőszaktevőkkel foglalkozott, John Douglasszel és Robert Resslerrel, akik a sorozatgyilkosokkal és Ken Lanninggel, aki a gyerekek elleni erőszakos bűncselekményekre specializálódott. Mostanra a számok kicsit csökkentek, de ennek ellenére most is vannak aktív sorozatgyilkosságok az Államokban, amelyekkel nem jutunk dűlőre. Van egy borzalmas eset Idaho államban, ahol főiskolás diákokat gyilkoltak meg. Van egy ügyünk, amely két tini meggyilkolásáról szól. És ott van a rémes Long Island-i sorozatgyilkossági ügy is, amelynek a gyanúsítottját a napokban fogták el. Néhány havonta előkerül egy-egy ilyen eset, és úgy tűnik, ez valami, ami csak a mi országunkban történik. Remélem, hogy ez így is marad és nem terjed szét más országokra.
A teljesen kihűlt ügyek száma szinten nem túl biztató. És ez nemcsak arról szól, hogy Amerika egy nagy ország – vannak nálunk nagyobbak.
Az ön és kollégái reménye pedig az, hogy a gyilkosok elméjének megértésével változtathatnak ezen a helyzeten.
Így van, egyenként, lépésről lépésre. Nagyon fontos, hogy az emberek, főleg a bűnüldöző szervek munkatársai jobban értsék ezt az egészet, mert akkor gyorsabban tudják megoldani ezeket az ügyeket. Emellett fontos, hogy megpróbáljunk mindig egy lépéssel az elkövetők előtt járni. Most a következő eszköz, amit be akarunk vetni a viselkedéselemzésben, az a mesterséges intelligencia és a gépi tanulás, amivel reményeink szerint tényleg beleláthatunk abba, hogyan gondolkodik egy gyilkos. Ehhez gyilkosok által írott kiáltványokat, nyilatkozatokat elemzünk a mesterséges intelligencia segítségével.
Ön is sokat ír a könyvben arról a se veled, se nélküled viszonyról, amit a Viselkedéselemző Osztály, illetve a gyilkossági ügyekben nyomozó hatóságok a médiával ápoltak. Újságíróként bennem is erősen munkál a kérdés: mit tud tenni a sajtó? Hogyan lehet jól tudósítani ezekről az ügyekről, nem rontva a helyzeten?
Csak azáltal, hogy a sajtó ír ezekről az ügyekről, nem romlik a helyzet. De fontos, hogy milyen információkat juttat el a sajtó a közönségéhez, és hogy hogyan tudja a média edukálni az olvasóit. Mert valójában ezt kell tennie a sajtónak. Átadni mindazt az olvasóknak, amit tudniuk kell. Emellett a média eszköz is lehet a nyomozásban. Nem szabad elfelejteni, hogy – legalábbis itt, az Államokban – ezek az elkövetők szeretnek kommunikálni a sajtóval. A híres BTK Gyilkost (a név a bind, torture, kill, azaz megkötöz, megkínoz, megöl szavakból készült mozaikszó – a szerk.) például így sikerült elfogni. De fontos, hogy nem az a jó újságírás, ami a legfelkavaróbb részleteket is leírja. Fontos elmondani, mi történt, de a legapróbb, grafikus részletekbe arról, hogy mit tett az elkövető az áldozatokkal, nem szükséges belemenni, mert az traumatizálóan hathat. Itt nálunk épp most volt egy ügy, amiben a bíró egyenesen megtiltotta a történtek részletes elmesélését, mondván, nem akarja traumatizálni vagy újra-traumatizálni az esküdteket. Ez nagyon fontos. Ehelyett lehet arról írni például, hogy hogyan kerüljék el a potenciális áldozatok a veszélyes helyzeteket, vagy hogyan meneküljenek el, ha arra van szükség. Volt egy gyilkos, akivel beszéltünk, Montie Rissell, aki azért engedte el az egyik áldozatát, mert az elmondta neki, hogy az apja rákos és ő ápolja – a gyilkosnak is volt rákbeteg a családjában, és azt mondta, a nő eleget szenvedett, nem fogja bántani, és tényleg el is engedte sértetlenül.
Az FBI-nál töltött időszak hogyan hatott a személyiségére? Képes például bízni emberekben?
Az emberben óhatatlanul kialakul egy fokozott gyanakvás. Szóval figyelnem kell rá, hogy ne agyaljak túl dolgokat, ne lássak ördögöket ott, ahol nincsenek.
…
Ann Wolbert Burgess és Steven Matthew Constantine Gyilkos mintázatok – Miért lesz valakiből sorozatgyilkos, és hogyan lehet megállítani? című kötete a Libri gondozásában jelent meg.
