Dobrovits Mihály: Hét évtized a NATO-ban
A haderő teljes létszámát 775 000 főre tehetjük, beleértve a hadsereg közvetlen kötelékén kívüli alakulatokat (csendőrség, parti őrség) is. Mindezek közül a török fegyveres erők (Türk Silahlı Kuvvetleri) aktív létszáma 325 000 fő, melyek közül 260 200 fő tartozik a szárazföldi erők kötelékébe, mintegy ötvenezer a légierőébe, valamint 45 000 a flottához. 378 000 tartalékos mellett, 156 000 fő tartozik a csendőrség és a parti őrség kötelékébe. Ha mindezeket beleszámoljuk, akkor a 890 500 fős létszámot is elérhetik. Ez kétségkívül hatalmas mozgósítható erő, de ahogy már említettük, legfeljebb, ha egyharmaduk aktív, s jórészt ők sem harcoló alakulatok tagjai.
Ami a NATO és Törökország viszonyát illeti, az a jelen pillanatban meglehetősen ellentmondásos. Törökország vonakodó szövetséges, viszont egyáltalán nem habozik külpolitikai céljai érdekében kihasználni a NATO‑ban meglevő pozícióit, ahogy ezt most a svéd- és a finn NATO-csatlakozás kapcsán láttuk. Ugyanakkor meglehetősen önjáró, nem feltételezhető, hogy más hatalmak érdekeit képviselné. Mindenesetre az orosz légvédelem beszerzése és a Bayraktar drónok ukrajnai feltűnése jól mutatja, hogy igyekszik geopolitikai lehetőségeit és önérdekeit maximálisan kihasználni.
Horváth Aladár: Eger, 1993. július 11.
Egy felemelő nap a magyar polgárjogi mozgalom történetében! Kereken harminc éve, hogy a Roma Parlament hívására mintegy kétezer bátor ember végigvonult Egerben, a rendszerváltás utáni bőrfejűerőszak központjában. A tömegben minden harmadik tüntető nem cigány volt!
„Tüntess az erőszak ellen, a demokráciáért!” volt a demonstráció jelmondata. A Karaszek térről indultunk du. 1 órakor – ezen a lakótelepen érte az első nagyobb támadás még 1990 szeptemberében a romákat, leginkább a Báder családot.
Rövid üdvözlő beszéd után vonultunk végig a városon, egészen a Dobó térig, ahová akkoriban cigány csak súlyos verések árán tehette be a lábát. Hömpölygött a tömeg a kellemes nyári melegben. A (lovas) rendőrkordont a bőrfejűek kordona vette körül, a „fiatal harcosok” folyamatosan próbálkoztak közel kerülni hozzánk, de a rendőri erők kiszorították őket a kis utcákba, s onnan a Várba. Addigra már létszámuk is megcsappant, 27-en voltak, ha jól emlékszem a kiváló megyei ügyész, Horváth Nándor számadatára. A szkínhedek a vár fokán kifordították a dzsekijüket, jelezve, készek a harcra. Éppen a beszédem alatt történt – körülöttem és mindenre elszánt, főleg munkás vagy munkáját épp elvesztő borsodi és hevesi cigányok: „Félünk, mi, ezektől?” Nem! – hangzott a válasz. Nagy kövek estek le a szívünkről! A közös kiállás erkölcsi ereje feloldotta a lelkünkre pakolt bilincseket is. (Elsősorban nem a taknyos hitlerjugendek voltak ijesztőek, hanem a rendőri arzenál: vízágyúk a sarkokon, mesterlövészek a háztetőkön, és meg volt mondva, ha egy tüntető „megmozdul”, vagy találnak valakinél fegyvernek minősülő eszközt, feloszlatják a demonstrációt!) A tömeg a mintegy három kilométeres „séta” alatt egy fegyelmezett, méltóságteljes közösséggé vált. A Dobó téri fantasztikus beszédek után – a néhai Báder Józsi bácsi, aki a helyi Phralipe elnöke volt, Iványi Gábor, Vitányi Iván, képviselőtársaim, a szintén elment Csalog Zsolt – feljöttek a színpadra miskolci növendékeim és fiatal barátaim, és együtt elénekeltük „a cigány himnusszá érett beás népdalt, a Zöld az erdő-t…”.
A színpad előtt egy húsz év körüli srác az öklével verte ritmust a pallódeszkába, s onnan a szívünkbe:
Kenesei István: Rektorválasztások Magyarországon
Vajon hogyan csúszott ennyire félre a Zeneakadémia (hivatalosan: Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem) rektorválasztása? Vegyük észre, hogy ez az új Csák-minisztériumnak (gondoljunk az Operaházra) már nem az első botránya, amely, ha nem klónozza is a még a Palkovics-éra alatti SZFE-skandalumot, de sok tekintetben hasonlít rá. Minden érdekelt fél tisztában volt vele, hogy Vigh Andrea jelenlegi rektor hivatala október végén megszűnik, és nem ismételhet a poszton. A minisztérium még februárban elküldte a pályázati kiírás szövegét az intézménynek, amely azt lényegtelen módosításokkal visszajuttatta a fenntartónak, majd várta a kihirdetését. Közben gondos gazdaként igyekezett megtalálni a megfelelő utódjelöltet – ahogy minden lejáró mandátumú intézmény(vezető) teszi, ha felelősséget érez a jövőért. Több belső jelölt is volt, de egyikük például elszerződött külföldre, másikuk meggondolta magát, így a végén egyetlen posszibilis professzor maradt, Kutnyánszky Csaba, az LFZE rektorhelyettese. Teltek-múltak a hónapok, de a pályázat nem akaródzott kiíródni, egészen július 3-ig, amikor is mindenki nagy megdöbbenésére egy kivételesen részletezett tartalmú szöveg jelent meg.
A szokásos és elvárható követelmények hosszú listája mellett (közöttük például az „5 év vezetői tapasztalat” gumiszabálya), váratlan kiegészítésekkel megtetézve az eredetileg kiküldött szövegjavaslatot ezt találjuk: „[A] pályázónak rendelkeznie kell legalább 5 éves, jelenleg is aktív nemzetközileg kiemelkedő és elismert előadóművészi (rezidens) és legalább 5 éves oktatói tapasztalattal; nagyszámú, nemzetközileg is elismert lemez-, illetve stúdiófelvétellel; nemzetközi klasszikus zenei versenyeken elnyert díjjal; nemzetközi klasszikus zenei versenyek értékelői (zsűrizési) tapasztalattal; az európai komolyzenei élet meghatározó művészeti és oktatási intézményeinek ismeretével; magas szintű jártassággal klasszikus zenei intézmények működtetését, menedzselését illetően; szakmai teljesítményének elismeréseként magyarországi állami és (vagy) művészeti díjjal.” Ezek a kritériumok nagyjából azzal egyenértékűek, mintha egy tudományegyetem rektorától nemcsak azt várnánk el, hogy természettudós legyen (bölcsészek, jogászok, orvosok stb. kizárva!), de emellett Széchenyi-díja, külföldi díszdoktorságai, többszörös vendégprofesszorsága, könyve pl. az Oxford University Pressnél, meg egy csomó cikke a Nature-ben, sőt legyen a főszerkesztője egy tekintélyes nemzetközi folyóiratnak is.
Más szóval a magyar felsőoktatás történetében egyedülálló módon leszűkíti a szóba jöhető pályázók körét, különös tekintettel az LFZE oktatási és tudományos portfóliójára, amelyből diszkvalifikál a négy művelt terület közül hármat.
Széky János: A tökéletes magyar
Autózunk a Mecsekben. A helységnévtáblákon a falu vagy város magyar neve, valamint ugyanez rovásírással, és ha az adott helyen számottevő a német kisebbség, a nyelvjárási német név. Utóbbi kettő egymás mellett kissé röhejesen hat, de lehet, hogy csak nekem. Az önkormányzatok szándéka szerint nyilván arról tájékoztatják az utazót, hogy itt igaz mélymagyarok és németek élnek, a többiek nem számítanak. Ami feltehetően nincs így. Semmi szokatlan, az országban mindenfelé így van. (Különben egyetlen lovári vagy beás nyelvű táblát sem látok, holott errefelé köztudomásúlag sok roma él. Állítólag az egész országban egyetlen roma helységnévfelirat sincs, tehát ez sem szokatlan.)
A kisebbségi helynevek megállapításáról jogszabályok szólnak, egy az 1970-es évekből, egy 2007-ből, ezek azonban kaotikusak és lazák, nincs például meghatározva, hogy minimum hány százalékos kisebbség esetén kell vagy illik kitenni a jelzést. A jószándék tehát megvan, ám az erély hiányzik, ahogy nálunk elég gyakori (bár mostanában a fordítottja gyakoribb). A rovásírásos – pontos terminussal: székely írásos – táblák kihelyezése viszont teljesen spontán mozgalom, nem volt elrendelve, nincs jutalmazva, mégis általános. Mondja csak valaki, hogy Magyarországon nem győzhet alulról induló kezdeményezés. A népakarat.
De pont ebben? Rá lehetne vágni, hogy fölelevenítettek egy nemes hagyományt. Csakhogy ilyen hagyomány nincs.
Ez az ábécé sohasem volt eleven, mondjuk, a Dél-Dunántúlon vagy Közép-Magyarországon, és máshol sem használták sem a hétköznapi kommunikációban, sem hivatalos szövegekben.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
