És akkor most vegyük úgy, hogy felsoroltam az összes közhelyet és általános igazságot a tavasszal kapcsolatban, a végre itt a medvehagyma szezontól az első tavaszi napsugarak éltető erején át egészen addig, mi dagad ilyenkor. El ne felejtsem, képzeljük el, hogy megemlítettem azt is, „a szoknyák egyre kurtábbak” és csináljunk úgy játszásiból, hogy hüledeztem is egy kicsit, mindjárt itt a bikiniszezon, a seggem meg narancsbőrös, jaj most mi lesz. Ó, majdnem elfelejtettem, hurrá, végre itt az eper!
Most, hogy ezeken nagy lendülettel túl is vagyunk, beszélhetünk arról a különlegesnek egyáltalán nem mondható, ellenben igen bosszantó dologról, hogy az utakat azon nyomban ellepik a hülyék, ahogy a hőmérő higanyszála eléri a huszonhárom fokot. Pontosan ugyanabban a pillanatban. És mindannyian egyszerre.
Én akkor is vidéki lány vagyok, szóval a Körúton bicikliző hülyéket majd megírja egy tősgyökeres pesti krézisrác. Vagy krézicsaj, nekem mindegy.
Én a fővároson kívüli létezés szükséges és évenkénti rosszáról beszélek. A magát minden tavasszal újrateremtő homogén tömegről. Arról az öntudatlan közösségről, aminek tagjaiban minden áprilisban felébred a vágy és mindenáron valamilyen eszközzel kívánnak közlekedni. Mi több, ők járművek kívánnak lenni.
Ezek azok a gyalogosan tőlünk semmiben nem különböző polgártársak, akik a hozzám hasonló szelíd teremtéseket képesek néhány pillanat alatt megőrjíteni. Belőlem például kihozzák az őrjöngő vadállatot is.
Jómagam kisvárosi kétlakiként kétféleképpen szoktam közlekedni: személygépkocsival és gyalog. Ritkábban vonattal, de azt csak nagyon nyugodt állapotaimban és még így is előfordul, hogy Apa zenél örökbecsűjéhez hasonló dalocskák születnek bennem az utazás alatt. A különbség annyi, hogy nálam a MÁV szerepel a refrénben, a dalszöveg pedig sokkal, de sokkal trágárabb. Tudni kell még, hogy jól vezetek, rengeteg kilométer van a kezemben-lábamban és azon kevesek közé tartozom, akik nem az autójukkal önkifejeznek, hanem tudják, mire van szükségük. Azt is, az autójuk mire képes.
Nagyon fontos, hogy tudok parkolni is és három évig vezettem egy kétütemű Trabantot, ami – mondjuk ki – önmagában is tiszteletet parancsol és hitelességet kölcsönöz. Jártam biciklivel és LindaBabettával is, nyugi, úgyhogy ráztam az öklöm a bunkó autósok után is eleget. Egyszóval, tudom, miről beszélek.
Hiába a jóleső röhögéssel körített általánosítás, a falu Petőfi vagy Kossuth (Fő!!!) utcáján, a huszonhatosra keresztbe ’rápókozott PB-palackkal bicikliző, a nadrág szárát ruhacsipesszel megfogató bácsi és a női vázasra véget nem érő keresztbe-sasszéval felszálló fejkendős-nájlonotthunkás nénike nem része a fent beharangozott öntudatlan közösségnek. Mondom, miért: ő van otthun, biztonsággal teker a küvesen és nem fél az út szélitől. Azaz tudja, hol a helye. Kikerülöd, aztán a visszapillantóban látod, hogy int, nem megköszöni, hogy életben hagytad, hanem köszön. Píszendláv.
A rózsaszíngepidás gyereküléses anyu, aki rád csönget a járdán, miközben te andalogva a babakocsit tolod vagy sietősen szeded a lábad és ha kikerekedik a szemed, pofákat vág, mert ő MEGYEN, nem feltétlenül Budára, de MEGYEN. Na. Ő már egy példány. A kiskölyök az épített biciklijével, szemben veled, kivágódva az assetudodhonnan, a semmiből. A törne le a kezed baszki, ne telefonál bringázás közben, hanem tedd ki, mégis honnan találjam ki, hogy te most bekanyarodsz balra, he?! Az útjobbszéle-fóbiás, aki a szaggatott vonal mellett teker, mert szerinte a közút márpedig asszonyom, mindenkié. A miakurvaanyádatdudálsztehülyepicsanemlátodhogyagyerekettanítombicilizniteidiótakurvamingyákiszedlekaszakattopeledbőlneugassálhogyméritt apuka.
A motorosok. Már elnézést, hogy egy kalap alá veszek így állesz mindenkit, például azt az idióta barmot, aki este tízkor húzza, húzza, húzza neki, bőgeti, mert megteheti, mert húzhatja. Húzd, ki tudja, meddig húzhatod. Húzzák. Ha mindjárt az ingemért is. Ha nem húzza, brünnyögteti. A kedvencem, a brünnyögtető.
Mert ő megy pecálni. A libakergetővel. A három literes beltérihérás vödör ráakasztva a libakergető kormányára, benne a kukorica, két pilzeni típusú meg a vajaskóbászos zsömle az alufóliában és vasárnap, hajnali negyed hét előtt néhány perccel kiáll a garázsból a szedánszuzuki mellől. Brümm. Brübrübrübrübrübrü. De elfelejti, szólt-e tegnap a zasszonynak, hogy nyolc körül telefonálni fog az Árpi, motor brünnyögve otthagy, fölcsönget, asszony kivágja az ablakot, mivan, te még nem menté’ el? Hogy az Árpi ha telefonál, akkor mondd meg neki hogy. Brübrübrübrüüüübrüüüübrüüüüüü. Mi van, nem hallom, állítsd má’ le azt a kurva motort, óbégatja az asszony a halványsárga nájlonhálóingben. Hülye vagy te, legyint A Pecás és elindul, brűűűűűűűűűűűűűűűűűűű, majd felhívja az Árpit, ha kinn lesz. Ott legalább nyugta van. Keszegre megy.
A kis pöcsfej, aki felfúratta. Tök mindegy, hogy a motorját vagy az autóját. Ha autó és a tuctucra nem ébredünk fel, arra biztos, hogy padlógázt nyom neki. Péntek este tizenegykor. Meg szerda délután, az is tök mindegy. A keménytökű csopperes, aki dübörögteti. Ugye eljössz még. A nem ér ez a Varga hajcsepp lófaszt se mondatot a dübdüb előtt fenn a harmadikon úgyse hallja senki. Meghíznak a rockerek, én akkor is ilyen leszek. Hogy mennél az út másik felén!
A géasztrás, aki bejön a piacra szombat délelőtt, abban az évben először, harminccal jár-kel és kinnfelejti a balindexet. Egész napra. A halmaz ugyanezen része a temetős. Ő is a balindexet felejti kinn és szintén hetente egyszer ül autóba, csak ő a temetőbe megy és a sohaszínű műanyag koszorú a bólogatós kutya helyén van a kalaptartón. Az élet császára, aki ha a fene fenét eszik se tud olyan szakállat és hajat mint a VargaViktoré, csak körülbelül és ő is harminccal megy, letekert ablakkal, mert apu, mikor megvette a nisszanalmérát, sajnálta a pénzt a klímára, de a zsírkirályok nem izzadnak, magasélet, jolóbaszki! A telibematricázott-szolgálatiautós, aki megkapta hétvégére, na gyere, anyukám, ne mondd, hogy sose viszlek sehova.
Az agyatlan tétova gyalogos, aki maga sem tudja, merre és hova. Mert ez egy indiántánc. És elhiszi.
És én, aki tavaly óta elfelejtettem, nem tudtam, hogy fáj. Hogy így fáj. Mert egy-két hülye naponta belefér. A körforgalmat nem értők országában pláne. De áprilisban ez összeadódik, mint a sebesség, és könnyeket csal a szembe. Görcsöt a kézbe, istenkáromlást a szájra. Májusra megszokjuk, mert ha langyos a sör, nekünk úgyis jó.
De most még fáj.
