Régóta különféle hírek keringtek róla. Egyesek azt állították, hogy az egyik Athosz-hegyi kolostorba vonult vissza, kövek és gyíkok közt imádkozik, mások esküdöztek, hogy Sotograndéban látták egy villában, bekokainozott manökenek körében. Voltak, akik a sardzsai repülőtéren, a donbászi milíciák főhadiszállásán vagy Mogadishu romjai között akadtak a nyomára.
Azóta, hogy Vagyim Baranov, a Cár tanácsadója lemondott, a róla szóló történetek nemhogy eltűntek volna, megsokszorozódtak. Van ilyen. A hatalom embereinek többnyire a pozíciójuk kölcsönöz aurát. A hatalom elvesztése olyan, mint amikor hirtelen kihúzzák a dugót a konnektorból. Mint amikor a felfújt gumibabából kieresztik a levegőt. Ha szembejönnek az utcán, nem is értjük, hogyan lehetett képes egy effajta alak szenvedélyeket felkavarni.
Baranov nem ilyen fajta ember volt. Bár az az igazság, hogy nem tudtam volna megmondani, milyen fajta. A fényképein keménykötésű, de nem atlétatermetű férfinak látszott, általában sötét öltönyöket hordott, amelyek mintha egy számmal nagyobbak volnának a kelleténél. Hétköznapi arca volt, talán egy kissé gyermeki, a bőre sápadt, a haja fekete, egyenes, a frizurája, mint egy elsőáldozó fiúé.
Egyébként azt a benyomást keltette, hogy egyáltalán nem törődik a külsejével, a megjelenésével. Ami elég furcsa, ha belegondolunk, hogy éppen ez volt a munkája: tükröket rendezett körbe, hogy egy szikrából csodát varázsoljon.
Baranov életét folyton titkok lengték körül. Egyetlen dolog volt biztos (többé-kevésbé): az, hogy hallgatott rá a Cár. A szolgálatában töltött tizenöt év alatt meghatározó módon járult hozzá a Cár hatalmának kiépítéséhez.
A Kreml mágusának, az új Raszputyinnak nevezték. Nem volt pontosan megszabott szerepe. Ott volt az elnök irodájában, amikor az ügyeket intézték. Nem a titkárok értesítették őt. Lehet, hogy a Cár személyesen hívta a közvetlen telefonvonalán. De az is lehet, hogy ő maga ráérzett a pontos időpontra azoknak a csodálatos képességeinek köszönhetően, amelyekről mindenki szót ejtett, noha senki nem tudta érthetően elmondani, miben is állnak. Néha még valaki csatlakozott hozzájuk. Egy éppen jól fekvő miniszter vagy egy nagy állami vállalat vezetője. De lévén, hogy Moszkvában századok óta elvből nem mond senki semmit, az alkalmanként jelen levő tanúk révén sem derült fény a Cárnak és tanácsadójának éjszakai tevékenységére. Az viszont előfordult, hogy a következményekről értesült a lakosság. Egy reggel arra a hírre ébredt Oroszország, hogy letartóztatták az ország leggazdagabb és legismertebb üzletemberét, aki az új kapitalista rendszer jelképe volt. Egy másik alkalommal elbocsátották a Föderáció valamennyi köztársasági elnökét, akiket a nép választott meg. Ezentúl maga a Cár fogja kinevezni őket, jelentették be a reggeli híradók a még félálomban lévő állampolgároknak. Ám az esetek többségében nem derült ki, hogy mit eszeltek ki az átvirrasztott éjszakákon. Csak évekkel később vált világossá, hogy egyes változások, amelyek akkor magától értetődőnek tűntek, valójában alapos előkészítő tevékenység eredményei voltak.
Akkortájt Baranov rendkívül diszkrét volt, sehol nem jelent meg nyilvánosan, esze ágában sem volt interjút adni. Viszont időnként tollat ragadott, egy-egy rövid esszét publikált valamilyen obskúrus, független folyóiratban, vagy katonai stratégiai tanulmányt írt a hadsereg legfelső vezetőinek, sőt olykor elbeszéléseket is, amelyek a legjobb orosz irodalmi hagyományoknak megfelelően paradoxonok iránti érzékről tanúskodtak. E szövegeket soha nem saját néven jelentette meg, viszont megtűzdelte őket célzásokkal, amelyek kulcsot adtak a Kreml álmatlan éjszakáin születő új világ értelmezéséhez. Legalábbis ezt hitték a moszkvai udvaroncok és külföldi diplomaták, akik egymással versengtek, hogy elsőként fejtsék meg Baranov homályos szavait.
Ez a Brandeis egy tatár férfi, aki deus ex machinaként jelent meg a regény döntő pillanataiban. „Bármit meghódíthatunk erőfeszítés nélkül – mondta –, hiszen minden megrothadt, és könnyen megadja magát, az számít igazán, hogy képesek legyünk elengedni, nem törődni vele.” Tehát ahogy Roth regényének szereplői igyekeztek értelmezni annak a tatárnak a cselekedeteit, akinek rettentő közönye volt minden siker záloga, úgy vadásztak a Kreml főpapjai és az ő munkatársaik a legapróbb jelre, amelyből kikövetkeztethető Baranov eszméje, és ezáltal a Cár szándéka. Ez az igyekezetük már eleve hiábavaló volt, mivel a Kreml mágusának az volt a meggyőződése, hogy a plágium a haladás alapja, ezért aztán soha nem lehetett tudni, hogy a saját gondolatait írta-e le, vagy pedig valaki más ideáival játszadozott.
E félreértés apoteózisa egy téli estén zajlott le, amikor nagy szirénázás közepette és testőrök kíséretében luxuskocsik konvoja állt meg egy kis avantgárd színház előtt, ahol aznap Nicolas Brandeis egyfelvonásos darabját mutatták be. Bankárok, olajmágnások, miniszterek és a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) tábornokai álltak sorba zafírral és rubinnal ékesített szeretőikkel, hogy beülhessenek a megkopott nézőtéri zsöllyékbe egy olyan teremben, amelynek létezéséről mindaddig sejtelmük sem volt, és megnéztek egy olyan előadást, amelyben végig a bankárok, az olajmágnások és az FSZB-tábornokok nevetséges szokásait és kulturális sznobságát gúnyolták. „Egy civilizált országban polgárháború robbanna ki – mondja a darab hőse –, de mivel nálunk nincsenek polgárok, csak lakájok háborújára kerülne sor. Ami nem rosszabb egy polgárháborúnál, de egy kicsit undorítóbb, silányabb.”
Az efféle, kissé gyerekes szórakozás sem tudta eloszlatni Baranov rosszkedvét. Az a csekély számú ember, akinek alkalma volt találkozni vele, ekkoriban már azt mondta, hogy egyre komorabb a hangulata. Hogy fáradt és nyugtalan. Hogy más jár a fejében. Hogy túl korán kezdte, és most már unatkozik. Főleg önmagát unja. Meg a Cárt. Aki viszont soha nem unatkozik. És feltűnt neki Baranov hangulata. És elkezdte gyűlölni őt. Mi van?! Idáig hoztalak magammal, és te unatkozni mersz? Soha nem szabad alábecsülni a politikai kapcsolatok érzelmi természetét.
Egy napon aztán Baranov eltűnt. A Kreml egy rövid közleményben adta hírül, hogy lemondott az Oroszországi Föderáció elnökének politikai tanácsadója. Eltekintve időnkénti külföldi, soha meg nem erősített felbukkanásaitól, nyoma veszett.
Amikor néhány évvel később Moszkvába érkeztem, Baranov emléke a testtől megszabadulva, homályos árnyékként lebegett a levegőben, és itt is, ott is megjelent, amikor célravezető volt rá hivatkozni a Kreml egyik felettébb kétes intézkedésének értelmezésekor. És mivel Moszkva – egy nehezen körülírható új korszak kifürkészhetetlen fővárosa – váratlanul a nemzetközi közvélemény érdeklődésének előterébe került, közöttünk, külföldiek között is voltak, akik behatóbban foglalkoztak a Kreml lemondott mágusával. A BBC egy újságírója dokumentumfilmet forgatott, amelyből az derül ki, hogy Baranov hozta be a politikába az avantgárd színház trükkjeit. Egyik kollégája könyvet írt, amelyben Baranovot egyfajta bűvésznek ábrázolja, aki személyiségeket és pártokat egy ujjcsettintéssel állított elő és tüntetett el. Egy professzor monográfiát szentelt neki Vagyim Baranov és a Fake Democracy feltalálása címmel. Mindenkit érdekelt, hogy mivel foglalkozik az utóbbi időben. Vajon van-e még befolyása Putyinra? Milyen szerepe volt az Ukrajna elleni háborúban? És milyen része volt annak a propagandastratégiának a kidolgozásában, amely megingatta a geopolitikai egyensúlyok rendszerét?
Én távolságtartással követtem ezt a sok zagyvaságot. Az élők mindig kevésbé érdekeltek, mint a holtak. Nem is találtam a helyemet mindaddig, míg fel nem fedeztem, hogy időm nagy részét nyugodtan tölthetem ez utóbbiak társaságában, nem kötelező a kortársaim mellett unatkoznom. Ezért ebben az időben Moszkvában is főleg könyvtárakba és levéltárakba jártam, továbbá néhány vendéglőbe és egy kávéházba, ahol a pincérek lassan hozzászoktak, hogy egyedül üldögélek.
Jevgenyij Zamjatyin huszadik század eleji szerző egy cigányok és lótolvajok által lakott faluban született. A cári hatalom letartóztatta és száműzte, mert részt vett az 1905-ös forradalomban. Elismert prózaíró volt, egyszersmind hajóépítő mérnök Angliában, ahol jégtörőket tervezett. 1918-ban visszatért Oroszországba, hogy részt vegyen a bolsevik forradalomban, de hamar rájött, hogy a munkásosztály paradicsoma még nincs napirenden. Ekkor kezdett írni egy regényt Mi címmel. És ekkor egy olyan hihetetlen jelenség következett be, ami segít megérteni, miről beszélnek a fizikusok, amikor felvetik a párhuzamos univerzumok létének hipotézisét.
1922-ben Zamjatyin egyszerű íróból időgéppé változott. Merthogy azt gondolta, hogy a még kiépülőben lévő szovjet rendszer kegyetlen kritikáját írja. A cenzorai is ekként olvasták, ezért be is tiltották a publikálását. Ám Zamjatyin valójában nem a kortársainak írt. Anélkül, hogy ez tudatosodott volna benne, átugrott egy századot, és közvetlenül a mi korunkhoz szólt. A Mi egy olyan társadalmat írt le, amelyet a logika kormányoz, ahol mindent számokká váltanak át, ahol minden egyén életét a legkisebb részletig szabályozzák a maximális hatékonyság céljából. Egy könyörtelen, de kényelmes diktatúrát, amely bárkinek lehetővé teszi, hogy egy óra alatt három szonátát komponáljon egy gomb megnyomásával, és ahol a nemek érintkezését egy automatikus mechanizmus szabályozza, kiválasztja az egyén számára a legkompatibilisebb partnereket, és lehetővé teszi, hogy mindegyikükkel közösüljön. Minden transzparens Zamjatyin utópiájában, az utca is, ahol egy díszes műtárgynak álcázott membrán rögzíti a járókelők beszélgetéseit. Egyébként nyilvánvaló, hogy ilyen társadalomban a szavazásnak is nyilvánosnak kell lennie. „Azt mondják, őseink titokban folytatták le a választást, rejtőzködtek, akár a tolvajok – közli egy helyütt a főszereplő, D 503. – Mi szükségük volt erre a titokzatosságra, ezt mind a mai napig nem tisztázták véglegesen. (…) Nekünk nincs mit titkolnunk, nincs miért szégyenkeznünk: mi nyíltan, becsületesen nappal ünnepeljük a választást. Látom, hogyan szavaz mindenki a Jótevőre; mindenki látja, hogyan szavazok én a Jótevőre.
Amióta felfedeztem, megszállottja lettem Zamjatyinnak. A művében koncentráltan megjelenik korunk valamennyi kérdése. A Mi nemcsak a Szovjetuniót ábrázolta, hanem – ami még fontosabb – leírta az algoritmusok teljesen kisimult világát, a kiépülőben lévő globális mátrixot, és vele szemben a mi primitív agyunk gyógyíthatatlan gyengeségét. Zamjatyin orákulum volt, nem csak Sztálinnak szólt a regénye, tollára tűzött minden eljövendő diktátort csakúgy, mint a Szilícium-völgy oligarcháit és a kínai egypárt mandarinjait. Az ő könyve volt a végső fegyver a világot lassan beborító digitális kaptár ellen, és feladatomnak éreztem, hogy kiássam és a jó irányba fordítsam a fegyvert. Csak hát a rendelkezésemre álló eszközök távolról sem voltak azon a szinten, hogy hatásukra megremegjen Mark Zuckerberg vagy Hszi Csin-ping. Arra hivatkozva, hogy miután Sztálin hagyta emigrálni Zamjatyint, az író Párizsban élt és halt meg, sikerült meggyőznöm az egyetemet, hogy finanszírozzon egy róla szóló kutatást. Egy könyvkiadó némi érdeklődést mutatott a Mi újrakiadása iránt, egy dokumentumfilm-producer barátom sem zárkózott el, hogy csináljon valamit. „Próbálj anyagot találni, míg Moszkvában leszel” – mondta, miközben a Negroni koktélját kortyolgatta egy párizsi kávézóban az Opera környékén.
Moszkvába érkezésemkor azonban nem láttam azonnal küldetésem végrehajtásához, ugyanis felfedeztem, hogy ez a könyörtelen város el tudja bűvölni a látogatóját, ezt éreztem naponta a Petrovka és az Arbat zimankós utcácskáin barangolva. A sztálini homlokzatokból áradó zordonság megszelídült a régi bojár paloták visszfényében, és a hó, amit sárrá passzíroztak az egymást szorosan követő fekete gépkocsik abroncsai, visszanyerte fehérségét a rejtőző udvarokban és kiskertekben, amelyek egy elmúlt korról meséltek.
Különböző idősíkok – Zamjatyin húszas évei, a Mi disztópikus jövője, a Sztálin-érának a város arcáról eltávolíthatatlan hegei és a forradalom előtti Moszkva jóval kedvesebb nyomai – keresztezték egymást a gondolataimban, mintha elszakadtam volna a jelentől. De azért nem vesztettem el érdeklődésemet a köröttem éppen zajló események iránt sem. Az idő tájt már nem olvastam újságokat, viszont a közösségi média bőven kielégítette korlátozott információéhségemet.
Valószínűleg inkább egy kazanyi szobában meglapuló egyetemistáról lehetett szó, mintsem a Kreml mágusáról, de miután nem voltam benne biztos, elolvastam, miket ír. Senki nem tud semmit Oroszországban, ebbe az ember belenyugszik, vagy elmegy. Nem volt nagy ügy, mert Brandeis tíz-tizenöt naponként posztolt, és csupán egy-két mondatot, akkor sem az aktuális eseményeket kommentálta, hanem irodalmi részleteket kamuflált, dalszövegekből idézett vagy a Paris Review-ra utalt – ami, ugye, a kazanyi diák hipotézist tűnt megerősíteni.
„A paradicsomban mindent szabad, csak kíváncsiskodni nem.”
„Ha meghal a barátod, ne temesd el. Egy ideig tartsd tőle távol magad, és várakozz. Jönnek majd a keselyűk, és rengeteg új barátod lesz.”
„Nincs szomorúbb, mint azt látni, hogy egy egészséges, erős családot darabokra szakít valami köznapi dolog. Például egy farkascsorda.”
A fiatalembernek feketehumora volt, ami azonban elég jól idomult a helyi néplélekhez.
Egyik este nem mentem el a szokásos kocsmámba, inkább otthon maradtam olvasni. Kétszobás lakást béreltem egy ötvenes években épült szép bérház legfelső emeletén. Német hadifoglyok építették, ami Moszkvában már eleve a jó minőség márkajegye volt: az elnyomás szilárd alapján nyugvó presztízst és polgári komfortot jelzett. Az ablak mögött a város narancsos fényei erejüket vesztették egy heves hózápor ostorcsapásaitól. A lakásban rendetlenség uralkodott, amit bárhol is vagyok, sikerül előteremtenem: szerteszét könyvhalmok, fast food dobozok, félig üres borosüvegek. Marlene Dietrich hangja még dekadensebbé tette a hangulatot, és fokozta azt az érzésemet, hogy valami szokatlan történik – ezt az érzést élveztem a legjobban ekkoriban.
Előző nap letettem Zamjatyint egy Nabokov-elbeszélés kedvéért, de ez szokás szerint kellemesen elaltatott. A Montreux Palace lakója az én ízlésemnek mindig is túl kifinomult volt. Nem is tudatosodott bennem, hogy a tekintetem kétpercenként elfordult a könyvtől, és támaszt keresve óhatatlanul a delejes tabletre esett. És a képernyőn az aktuális méltatlankodások és koalafényképek között hirtelen megjelent a következő szöveg: „Átlátszó falak között (amelyeket mintha szikrázó levegőből szőttek volna) mindenki szeme előtt élünk, mindig ragyogó napfényben. Nincs szégyellnivalónk egymás előtt.” Zamjatyin. Főbe kólintott, hogy ez az idézet egyszer csak felbukkant az idővonalamon. Brandeis tweetjéhez szinte automatikusan odaírtam a Miből való következő idézetet: „Ráadásul ez megkönnyíti az Őrök nemes és fárasztó munkáját. Ami nélkül ki tudja, mi történne?”
Utána elhajítottam a tabletemet a szoba másik sarka felé, hogy kénytelen legyek folytatni a könyv olvasását. Másnap reggelre bosszút állt rajtam a pokoli készülék. Amikor kibányásztam a párnák alól, új üzenet érkezését jelezte: „Nem is tudtam, hogy Franciaországban olvassák még Z-t.” Brandeis hajnali 4-kor írta ezt nekem. Gondolkodás nélkül válaszoltam: „Z a mi korunk titkos királya.” Erre egy kérdés jelent meg a képernyőn: „Mennyi ideig marad Moszkvában?”
Aztán bevillant, hogy az utóbbi hetekben írt tweetjeimből le lehetett vonni azt a következtetést – egy kicsit a sorok között is olvasva –, hogy Moszkvában vagyok. Azt válaszoltam, hogy még nem tudom, és lementem a zimankós városba, hogy folytassam magányos életem napi rituális programját. Hazaértemkor új üzenet várt: „Ha továbbra is érdekli Z, mutatnék magának valamit.”
Miért is ne? Nem volt semmi vesztenivalóm. Legfeljebb megismerkedem egy irodalomrajongó egyetemistával. Lehet, hogy egy kicsit unalmas lesz, de a probléma néhány pohár vodkával általában megoldható.
Giuliano da Empoli: A Kreml mágusa
Park Könyvkiadó, 2023
