Vannak kultikus szerepek, amik ráégnek az őket alakító színészre, ez pedig egyszerre tartogat lehetőségeket és kockázatokat a karrierépítés szempontjából. Bob Odenkirk számára például ilyen kitörési pontnak bizonyult a Breaking Bad simlis zugügyvédje, Saul Goodman. A szakmabeliek által nagyra tartott, de leszállóágba került komikus háta mögött hiába volt már addigra több évtizedes képernyős múlt, mégis ez a szerep hozta meg neki a világszintű ismertséget. A pár epizódosnak indult bohóckodásból ugyanis a klasszikussá nemesedő sorozat egyik legkedveltebb karaktere lett, aki nemcsak a hátralévő évadokat élte túl csodával határos módon, de egyedüliként még saját előzménysorozatot is kapott. Ráadásul azt sem alibizték el, a tavaly nyáron lezárult Better Call Saul a saját jogán is kiérdemelte az elismerést, az abszurd humor felől érkező Odenkirk renoméját drámai színészként is megalapozva a hat évad során. Az ismertség hatására már a Saul Goodman-érában szállingóztak a kisebb-nagyobb filmszerepek, sőt, a hatvan felé tartó Odenkirk még akciósztárként is újjászülethetett a Covid idején nagyot futó Senkivel. A Better Call Saul fináléja viszont mégiscsak lezárt egy hosszú korszakot a színész pályáján, és azóta sokakban motoszkálhatott a kérdés: vajon milyen lesz Odenkirköt egy újabb sorozat főszerepében látni? El tudunk-e majd vonatkoztatni a több mint tíz éven át követett karaktertől, vagy minden mosolyában az ügyeskedő Sault/Jimmyt látjuk viszont?
Az AMC új sorozata, a nálunk az HBO Maxon nézhető Lucky Hank megnyugtató választ ad erre a kérdésre: semmi Breaking Bad-utánérzés, már az első epizódok során könnyű belefeledkezni az új figurába és annak idilli-nyomorúságos világába. Azért az alkotók némi extra arcszőrzettel is bebiztosították magukat: Odenkirket ezúttal nem csupaszra borotvált képpel, és nem is a nebraskai bujkálás során növesztett kamionos-bajusszal, hanem impozáns értelmiségi szakállal látjuk viszont, ami a szemüveggel és a bölcsészkörökben elmaradhatatlan drapp zakóval kiegészülve tökéletesen rajzolja meg Hank, a megkeseredett kisvárosi irodalomprofesszor alakját. Willam Henry „Hank” Devereaux Jr. ugyanis a címmel ellentétben a legkevésbé sem érzi magát szerencsésnek, pedig első blikkre elég komfortosnak tűnik az élete: ő az angol tanszék vezetője a nem túl magasan jegyzett, de festői fekvésű főiskolán, a fiktív Railtonon, van egy csodálatos és megértő felesége, aki a helyi gimiben igazgatóhelyettes, valamint egy tűzről pattant lánya, akinek turbulens magánéletéhez viszonyítva könnyű lenne értékelni saját házasságának nyugalmát. Mégis kiégett, cinikus és életunt, mintha az életközepi válság szótári illusztrációja lenne.
Hanket ráadásul épp azok bosszantják leginkább, akik tudnak örülni az élet apró, jelentéktelen dolgainak, és annyira naivak vagy ostobák, hogy nem értik, a lelkesedésük mennyire nevetségesen hiábavaló. Erről egyrészt vitriolos belső monológjaiból értesülünk, mert fejben folyamatosan kommentálja környezetét, amit a többi szereplővel ellentétben a néző hallhat is (néhány jó poén alapjául is szolgál, amikor elkalandozik, és észrevételei véletlenül hangosan is kicsúsznak). Valójában szemtől szemben sem mindig fogja vissza magát. Egy akadékoskodó diákjának például a kreatív írás órán töri le azzal egy (túl)buzgó hallgatója önbizalmát, hogy akárhogy teper is, van cáfolhatatlan bizonyíték a középszerűségére: a tény, hogy ezen a főiskolán kötött ki.
Ez eleve azt jelenti, hogy nem igyekezett a gimnáziumban, vagy valami okból nem volt túl ígéretes. (…) Ön itt van, és ha a jelenléte az eldugott városunk középszerű főiskoláján bizarr anomália lenne csupán, és mégis egy zseni rejlene önben – ami ellen feltenném bármikor a fél vesémet! –, a zsenialitása akkor sem mutatkozhatna meg. Nem vagyok se elég jó író, se elég jó tanár, hogy kihozzam magából. Honnan tudom? Mert én is itt vagyok, a Railton Főiskolán, a középszerűség fővárosában
– mondja Hank a sajátos motivációs beszédben, ami miatt a sértett diák eljárást is kezdeményez a dékánnál. Az ügy aztán továbbgyűrűzik az iskolai bürokráciában, és majdnem Hank vezetői székébe kerül. A kezdeti konfliktusok miatt egy darabig olyan érzés, mintha a Lucky Hank a Netflix 2021-es sorozata, a Sandrah Oh főszereplésével készült A tanszékvezető nyomdokain járna, hiszen az is dramedy formában mutatta be az amerikai egyetemi élet abszurditásait és belső feszültségeit (kritikánk arról itt olvasható). Ám néhány epizód után kiderül, hogy a Lucky Hank alkotóit nem a progresszív túlérzékenység és a szólásszabadság súrlódásai, vagy a hanyatló felsőoktatási rendszer egyéb anomáliái érdeklik igazán, sokkal inkább egy ember lelki sivársága. Központi kérdése, hogy van-e kiút abból a mentális állapotból, amikor valaki egy zsákutcában gőzölgő szemétkupacnak érzi saját életét, miközben kívülről nézve nincsenek különösebb problémái, sőt, irigylésre méltóak a körülményei.
A háttérben közben feldolgozatlan gyerekkori traumák derengenek fel és egy évtizedek óta húzódó alkotói válság is, amely a viszonylag kedvezően fogadott első regény óta bénítja Hank írói kibontakozását. Az a gyanú is felvetődhet, hogy Hank lábon hord ki egy kezeletlen depressziót, amit szatirikus poénokba csomagol, hogy kevésbé legyen feltűnő a környezete számára. Ám ő is érzi, hogy hiába a mizantróp és önironikus viccáradat, napról-napra fogy a hozzá legközelebb állók türelme is. Mindez nagyon komoran hangzik, de a Lucky Hank egyik erőssége épp a dramaturgiai arányérzék: a Richard Russo 1997-es Straight Man című regényéből adaptált sorozat kiválóan találja meg a szívmelengető könnyedség, az olykor feketébe hajló humor és a dráma közötti egyensúlyt. Életszerűen ábrázolja az összetett családi és munkahelyi dinamikákat, de nem megy át pszichológiai élveboncolásba, hiszen a megfelelő pillanatban vártatlan és szellemes fordulatokkal oldja a nyomasztó hangulatot. Ilyen értelemben jóval könnyedebb marad, mint az emberi bűnök legmélyebb bugyraiba merészkedő Better Call Saul, ám fajsúlyosabb témákat feszeget, mint az előbb már említett A tanszékvezető.
A legfontosabb összetevő maga Odenkirk, aki lubickol a hol sajnálatra méltó, hol végtelenül irritáló Hank szerepében. Komikusi múltjával nincs semmi meglepő abban, hogy tökéletes ritmusban landoltatja a gonosz vagy épp önironikus poénokat, de a drámai jelenetekben még mindig képes újat mutatni: a zsarnoki, ám betegsége miatt kiszolgáltatott helyzetbe került apával való találkozás jelenetei különösen erősre sikerültek, rengeteg ellentmondásos érzés vonul át Odenkirk arcán egy-egy hosszabban kitartott közeliben. De hasonlóan összetett alakítást nyújt Mireille Enos is Hank felesége, a végtelenül türelmes Lily Devereaux szerepében: ő azt próbálja kibogozni, hogy nem épp önmagát adja-e fel hűséges házastársként, és vajon követheti-e saját szakmai vágyait anélkül, hogy végleg eltávolodna az önsajnálat érzelmi mocsarába beleragadt férjétől. Kiváló mellékszereplőkből sincs hiány, bár ők többnyire nem kapnak olyan mélyen kidolgozott háttértörténetet; az elvetemült rektortól (Kyle MacLachlan) a véletlenül pont Jeffrey Epsteinnek hívott vidéki milliárdoson át (Chris Gethard) a legnagyobb bunkósággal sem eltaszítható legjobb barátig (Diedrich Bader), illetve a folyamatosan áskálódó tanszéki kollégákig, jól eltalált karakterek sorával találkozunk, amelyek egytől-egyig hozzáadnak valami apróságot a cselekményhez.
Hivatalos hír még nincs arról, hogy az AMC berendeli-e a Lucky Hank folytatását, az első évad fináléja bőven hagy erre teret, és a sztoriban is maradt még potenciál. Ha véletlenül mégse készülne második évad, a szereplőink sorsát lógva hagyó nyitott befejezés önmagában is megállja a helyét, mintha egy középkorú párral ismételné meg a Diploma előtt pimasz és zseniális zárlatát, ami a családjuk és a társadalom elől megszökő, huszonéves szerelmeseknek szegezte neki a kellemetlen kérdést:
Oké, szabadok vagytok, és most hogyan tovább?
Lucky Hank, 2023, 8 epizód, HBO Max, 24.hu: 8/10
