A mohácsi csatával indult az a folyamat, amely során hazánk először két, majd három részre szakadva, önálló állami létét elvesztve fokozatosan a Habsburg Birodalom részévé vált csaknem négy évszázadra. A szabadságtól való megfosztás, az alávetettség mind a kortársak, mind az utókor számára jogos trauma, Kölcsey a múlt dicsőségével üzent jelenének és a jövőnek: „S nyögte Mátyás bús hadát / Bécsnek büszke vára”. Nyilván nem véletlen, hogy borongós nemzeti himnuszunkban ez az egyetlen, konkrétan megnevezett dicső esemény.
Hunyadi Mátyás magyar király 1485. június 1-jén hatalmas katonai parádé kíséretében vette át a későbbi császárváros kulcsait. Mondhatjuk, hogy nem is volt igazi ostrom, kérészéletű és felesleges volt maga a hódítás, ám a hírre Európa felkapta a fejét. Miért kellett Mátyásnak Bécs? Hogyan tudta elfoglalni a hatalmas, korszerűen erődített várost? És miként nyomott fricskát a kor legnagyobb hatalmú keresztény uralkodója a német-római császár orrára?
Az évforduló kapcsán Dr. Horváth Richárd történésszel, az ELKH BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársával beszélgettünk.
Csak a Szent Koronával
Történetünk még Mátyás trónra lépése előtt kezdődik. Habsburg Albert halála után utószülött fia, a későbbi V. László és özvegye, Luxemburgi Erzsébet alulmaradt a Jagelló Ulászló ellen vívott hatalmi harcban, ezért Habsburg Frigyes osztrák hercegnél kerestek menedéket – pontosabban Erzsébet, hiszen László még csecsemő volt ekkor. Vitték magukkal a Szent Koronát is, amit az időközben német-római császárrá előlépett uralkodó sem V. Lászlónak, sem Mátyásnak nem volt hajlandó visszaszolgáltatni. Tökéletesen tisztában volt a jelentőségével, és ezzel igyekezett fenntartani esélyét a magyar trón megszerzésére.
A magyar szokásjog alapján ugyanis a Szent Korona nélkül Hunyadi Mátyás is csupán választott királynak számított. Kompromisszumokat kötött, birtokokat adományozott és a megegyezést kereste belföldön, ám amint Szent István koronája a fejére került 1464-ben, e gyakorlatot azonnal beszüntette: többé nem „kért”, hanem parancsolt.
A magyar alattvalók feltétlen engedelmességgel és hűséggel tartoztak a Szent Koronát viselő uralkodójuknak, de nagyon könnyen szembefordultak egy választott királlyal
– magyarázza a 24.hu-nak Horváth Richárd.
Így aztán nem csodálkozhatunk rajta, hogy Mátyás trónra lépése után azonnal megindultak az erőfeszítések a Szent Korona visszaszerzésére. Hosszú küzdelem volt, ám végül sikerült megegyezni. Az 1463. július 19-én megkötött bécsújhelyi szerződésben Mátyás 80 ezer aranyforintot – a Magyar Királyság éves bevételeinek mintegy harmadát – fizette ki a Szent Koronáért, itt írtunk erről részletesebben.
Az élet felrúgta Mátyás terveit
Témánk szempontjából azonban fontosabb, hogy a fenti dokumentumban Mátyás beleegyezett: amennyiben örökös nélkül hal meg, trónja Frigyesre vagy annak törvényes utódjára száll. Emellett a császár élete végéig viselhette a Rex Hungariae, azaz Magyarország királya címet, és Hunyadi Mátyást „fiának” fogadta – ettől kezdve levelezésükben a „Kedves Atyánk” és a „Kedves Fiunk” megszólítást alkalmazták. Az örökösödésről szóló formula ott és akkor pusztán formaságnak tűnt, hiszen a magyar uralkodó 20 esztendős, életerős fiatalember volt 1463-ban, ráadásul felesége, Podjebrád Katalin ekkor már várandós. Az élet azonban másképp rendelte.
Katalin a következő évben fiút szült, viszont nem sokkal később a gyermekkel együtt elhunyt gyermekágyi lázban – igaz, van olyan elbeszélő forrásunk is, amely szerint a halál oka tüdővész volt. Mátyás új felesége, Aragóniai Beatrix pedig meddőnek bizonyult. Az 1470-es évek végére a trónörökös hiánya akut problémává vált, Mátyás egészségi állapota egyre több aggodalomra adott okot. Két út állt előtte. Vagy belenyugszik abba, hogy országa Habsburg Frigyes vagy annak fia, Miksa uralma alá kerül, vagy biztosítja törvénytelen fia, Corvin János öröklését.
Ma már nehéz megértenünk a középkor lelkiségét, amely nem államban, országban, hanem dinasztiákban gondolkodott. Mátyás utolsó éveiben mindent annak rendelt alá, hogy Corvin uralmát biztosítsa
– fogalmaz a történész.
Ezt először a magyar előkelők „torkán kellett lenyomnia”, és nem válogatott az eszközökben. Megtorlásra, koncepciós perre, sőt, szabályos ostromra készülhettek azok, akik esetleg nem támogatták Mátyás elképzelését.
Támadás Bécs ellen
Felpörgött a diplomácia is, de III. Frigyes nyilván bolond lett volna önként lemondani a hamarosan családja ölébe hulló, gazdag országról, így természetesen nem volt hajlandó lemondani Corvin javára. Nem maradt más, mint a háború, az első az 1470-es évek végén, a második a következő évtized elején: ez utóbbi végződött Bécs, Alsó-Ausztria és Stájerország nagy részének elfoglalásával. A hadjárat formálisan 1482-ben indult, és rendkívül vontatottan haladt. Minimális nyílt színi ütközetek mellett leginkább várháborúkat vívtak: körülzárás, majd lassú, főként kiéheztetésre alapozó „ostrom”.
Nem véletlenül: a zsoldosokra épített modern haderő ugyanis rendkívül drága volt, és nem is állt rendelkezésre korlátlan számban. A zsoldoskatonák 20–30 fős, úgynevezett rótákba álltak össze, élükön a mesterrel, aki az egész csapat nevében megkötötte az üzletet, azaz megszabott összegért meghatározott időre csatlakozott a megbízóhoz. Ha a zsold késett, elmaradt, a katonák szó nélkül leléptek, de ami még fontosabb:
Így aztán nem csoda, hogy a zsoldosokat nem „pazarolták”. A mezei ütközetekben inkább könnyűlovasok vettek részt, a várvívásokat pedig nem véres rohamok, hanem kivárás jellemezte. Mátyás híres fekete serege – az 1487. évi bécsújhelyi szemle idején körülbelül 10–12 ezer fő – tehát még 1482-ben megkezdte Bécs hatalmas, kiválóan megerődített városának bekerítését, majd nagyjából két és fél év alatt gyakorlatilag kiéheztette. Szerencsénkre fennmaradt egy bécsi orvos, Johannes Tichtel naplója, amelyben napi szinten beszámolt az ostrom alakulásáról a magyar hadmozdulatoktól a kenyér árának emelkedéséig.
E szerint a magyarok szisztematikusan körbevették a várost, ostromtornyokat emeltek – egyszer még maga Mátyás is megjelent egy ilyen építményen, hogy megszemlélje a helyzetet –, és sorra foglalták el a kisebb-nagyobb külső erődöket, illetve blokádot emeltek a Dunán. A magyarok nyilván nagyon is emlékeztek rá, hogy Hunyadi János a török hajózár áttörésével tudott felmentő sereget juttatni Nándorfehérvárba 1456-ban.
A város készletei napról napra fogyatkoztak, vezetői folyamatos tárgyalásokat folytattak az ostromlókkal, miközben egyre kétségbeesettebben kérték Frigyes segítségét. A császár azonban ígéreteken kívül mást nem küldött, mert egyrészt pénzszűkében volt, másrészt a mai közvélekedéssel ellentétben Bécs akkoriban nem volt főváros. Nagy és fontos hely volt stratégiai és kereskedelmi szempontból is, de nem olyan közigazgatási, hivatali központ, mint például Buda – így pedig a császárnak is megérte kivárni, mint azt később látni fogjuk.
A középkorban még a modern kornál is nagyobb volt a jelentősége a szimbólumoknak. Frigyesnek valószínűleg jobban fájt, amikor Mátyás, mintegy ráadásként, személyes fricskából elfoglalta kedvenc rezidenciáját, Bécsújhelyet
– jegyzi meg Horváth Richárd.
1485 április-májusában a tárgyalások komolyra fordultak, a városi tanács eldöntötte, hogyha rövidesen nem érkezik felmentő sereg, megnyitja a kapukat.
Európa felkapta a fejét
Mátyás magyar király és Beatrix magyar királyné 1485. június 1-jén vonult be ünnepélyesen a városba. Feldíszített tevék, színes ruhában masírozó katonák alkották a díszes felvonulást, Bécs kulcsait a Stephansdom előtt vették át. Jól mutatja a város elfoglalásának korabeli jelentőségét, hogy az európai közvéleményt éppúgy lázba hozta a hír, mint Konstantinápoly 1453-as eleste vagy az itáliai Otranto török megszállása 1480-ban.
Mátyás azonban kegyes uralkodóként viselkedett, jóindulatát mutatandó 32 teli szekér élelmet adott át a kiéhezett város számára. Miként a történész összefoglalja: „ez nem egy tatár vagy török roham volt, Bécs alatt keresztények és úriemberek háborúztak”.
A magyar király megerősítette a kiváltságokat, pénzt osztott, illetve korábban nem lövette erősen a falakat, győzelme után nem rombolt, sőt még a megrongálódott palotát is rendbehozatta. A bécsiek sem hódítóként tekintettek rá, a mai napig több emlékhely őrzi Mátyás nevét és tetteit a városban. Az udvarát is ide helyezte át, a haláláig hátralévő öt évben 775 napot töltött Bécsben és 380-at Budán.
Sokan ma is felróják neki, hogy nyugati hadjáratokra fordította az energiáit ahelyett, hogy a török elleni küzdelemre koncentrált volna, ám a mindent felülíró dinasztikus érdeken túl objektív előnyei is voltak az osztrák és cseh hódításoknak. Ezek a fejlett, városiasodott területek ugyanis jelentős bevételhez juttatták a királyt, amelyből zsoldoshadseregét hosszú távon finanszírozta. Bécs is, mint a régió legfontosabb kereskedelmi központja „könnyű pénzt” jelentettek Mátyás kincstárának.
A hódítás ezzel természetesen nem állt le, a magyar hadak Mariborig jutottak előre, birtokukba vették Alsó-Ausztria és Stájerország nagyobb részét.
Bevált Frigyes taktikája
Mindeközben természetesen állandó tárgyalásokat folytattak Frigyessel, lényegi eredményt azonban a hadi sikerekkel megtámogatott diplomácia sem hozott. A császár tisztában volt Mátyás romló egészségi állapotával, ezért igyekezett húzni az időt.
A szentszéki követ jelentése szerint Mátyás egyre elkeseredettebbé vált, 1489-ben állítólag már a teljes ausztriai kivonulást és Pozsonyt is felajánlotta Corvin elismerése fejében. Nem tudjuk, hogy utóbbi alatt csak a várost vagy a vármegyét kell-e értenünk, mint ahogy ez esetben a pápai követ információi sem tekinthetők minden szempontból hiteles forrásnak. De maga az a tény is sokat elárul a király hangulatról, hogy mindez – ha csak pletykaként is, de – felmerült udvari körökben.
Az idő végül beteljesítette III. Frigyes várakozásait. Mátyás király 1490. április 6-án elhunyt Bécsben, testét Magyarországra szállították, és Székesfehérvárott helyezték örök nyugalomra. Az ausztriai magyar uralom pedig 1491 végén, a pozsonyi szerződéssel ért véget. Ebben az új uralkodó, II. Ulászló és Frigyes megerősítette a bécsújhelyi megállapodás örökösödésről szóló részét, cserébe az osztrák részek kormányzója, Szapolyai István (a későbbi király, János édesapja) kivonult a meghódított területről, „visszaadta” Bécs városát is.
