A Titanic utolsó óráival, illetve elsüllyedésével kapcsolatban az elmúlt száztizenegy évben rengeteg történet kelt szárnyra, a filmek, rádiójátékok, illetve az eseménnyel kapcsolatos könyvek pedig rendszeresen követték egymást, felszínen tartva az eset emlékét. A roncs 1986-os megtalálása óta ez a figyelem megsokszorozódott, sőt, a rekordot jelentő tizenegy Oscart begyűjtő mozifilmnek köszönhetően az elmúlt huszonöt évben állandó maradt.
Ennek köszönhető, hogy a közelmúltban mi is bemutattuk a hajót jó eséllyel elsüllyesztő jéghegy sokáig lappangó fotóját, beszámoltunk a túlélők mentésében kulcsszerepet vállaló magyar orvosról, sőt, az is kiderült, hogy DiCaprio nem is akart szerepelni a karrierje szempontjából kulcsfontosságú filmben, hiszen a forgatókönyvet túl unalmasnak találta.
Meglepően kevés szó esik azonban a némafilmek csillagáról, Dorothy Gibsonról, aki nem egyszerűen csak
Az 1889-ben, New Jerseyben született színésznő alig tizenhét évesen, 1906-ban tört be az amerikai szórakoztatóiparba, a következő évben pedig már a Broadway akkor igen népszerű darabja, a számos legendát felfedező Charles Frohman által jegyzett The Dairymaids (Fejőlányok, 1907) egyik fontos szerepében tűnt fel.
A New York-i színpadok egész során, különböző társulatokban, illetve a kabaré előzményének tekinthető vaudeville-csoportokban megforduló, énekesként és táncosként is tehetséges fiatal nő 1909-ben az amerikai grafika egyik legendája, Harrison Fisher (1875-1934) modelljévé vált, aki előszeretettel használta a vonásait különböző képeslapokhoz, valamint könyv- és újságborítókhoz, így Gibson arca a következő három évben többek közt a Cosmopolitan címlapjáról nézett vissza az emberekre.
Ez elég nagy lökést jelentett a nőnek ahhoz, hogy 1911 elején az egyik legfelkapottabb színpadi ügynök, Pat Casey segítségével a filmiparba kerüljön, ahol ugyanazon év nyarán végül rámosolygott a szerencse: a párizsi Éclair Studios frissen megnyílt amerikai filmgyára igazolta le, aminek köszönhetően szinte azonnal
A hirtelen siker miatt rövidesen véget ért az első, mindössze három éven át tartó házassága, a nő pedig 1912 elején édesanyjával együtt Európába indult. Visszatérésükhöz a Southamptonból induló Titanicra váltottak jegyet, aminek E jelű fedélzetén kaptak kabint. A jégheggyel való ütközést követően – amit a pillanatot egy bridzsjátszma közepén átélő nő később „hosszú, undorító reccsenésként” írt le – gyorsan a mentőcsónakokhoz értek, így barátaikkal együtt rögtön az elsőként vízbe érő darabbal távolodtak el a süllyedő, majd kettétörő hajótesttől.
Mindkettejüket a már említett magyar orvossal működő Carpathia vette fel, és tette le a New York-i kikötőben, miközben a világ lélegzetét visszafojtva figyelte az eseményeket. A hirtelen figyelmet az Éclair természetesen kihasználta:
függetlenül attól, hogy az április végén indult forgatásig nyilvánvalóan képtelen volt kiheverni az eset okozta traumát.
A nemcsak az Egyesült Államokban, de Nagy-Britanniában és Franciaországban egyaránt zajos sikert arató film utolsó ismert kópiái 1914 márciusában, egy tűzben semmisültek meg, így ma csak a sajtóemlítések, illetve a beszámolók nyomán tudjuk, hogy a jelenetekben sorra végigvették a négy napos út legfontosabb momentumait, köztük a balesetet követő fejetlenséget, mindehhez pedig saját kora legfejlettebb megoldásait használták.
Ez a rövid forgatás – amin ugyanazt a selyem éjjeliruhát, kardigánt, illetve kabátot viselte, mint a Titanicon – érthető módon már túl sok volt a katasztrófát megelőző hónapokban a világ legjobban fizetett színésznőjévé vált Gibsonnak:
A rövid időre a Metropolitan Opera színpadán is feltűnt nő 1917-ben majd másodszor is férjhez ment: James Brulatourral, a Universal stúdió társalapítójával való házassága végül mindössze két évig tartott.
A nő életének további alakulásáról pedig csak kevés információ áll rendelkezésre: mindössze annyi tűnik biztosnak, hogy a katasztrófát szintén túlélő édesanyjával később Párizsba költöztek, a második világháború éveit pedig Olaszországban töltötték.
Az egykori színésznő a második világháború éveiben egyes források szerint a náciknak kémkedett, ezt azonban mostanáig még nem sikerült bizonyítani – épp úgy, ahogyan halála körülményei sem tisztázottak: 1946. február 17-én ugyanis egy párizsi hotelben holtan találták.