Tudja, hogy Nagy Lajos, a Kiskunhalom, a Budapest nagykávéház írója, roppantul irigyelte volna a nevéért?
Miért is?
Galsai Pongrác örökítette meg – kiváló Nagy Lajos-portréja A besurranó szerkesztő című 1976-os kötetében olvasható –, hogy első találkozásukkor a bemutatkozása után a házigazda elismételtette vele a nevét: „Jó név” – mondta neki. „Majdnem olyan jó, mint a Rabinovszky Máriusz. Meg lehet jegyezni. Bezzeg az én nevem! Legalább százötven Nagy Lajos fordul elő csak a telefonkönyvben. Hát még Budapesten, az országban!” Az öné is remek név, dobogós, mint az Orvos-Tóth Noémi vagy az Abafáy-Deák Csillag. Leginkább Jókainál tudom elképzelni: „– A fiatal Esterházy egész kedves fiú, csak ne akarna folyvást írni! – fordult Plankenhorst Alfonsine Szeifert Natália bárónőhöz, aki felháborodottan utasítá vissza ezen megítélést…” Lehet grófnő is!
Szerencsém van a nevemmel. Zircen, ahol felnőttem, még csak Natália sem volt a nyolcvanas években. Hivatalosan tizennyolc esztendős koromig éltem ott, de középiskolába – egészségügyi szakközépbe – már Veszprémben jártam. Ugyan naponta ingáztam, de igazából csak a hétvégéken voltam otthon. 2009 óta élünk Budapesten a férjemmel, akit már tizenhat éves koromban megismertem. Többször költöztünk, míg a fővárosba kerültünk.
Ha már Jókait említettem: hogy érezné magát egy Jókai-regényben?
Fogalmam sincs. De alapvetően szeretnék besétálni regényekbe, sőt, nagyon szívesen részt vennék egy időutazáson a múltba. Sok regényt említhetnék, sőt, ha nem kellene sokáig maradnom bennük, még többet. Például az Útont Kerouactól. Nagyon szeretném megnézni az ötvenes évek Amerikáját. És Kerouac az egyik kedvenc szerzőm, nem mintha óriási írónak tartanám, de nagy hatással volt rám, amit az életről, az írásról gondolt. Nem biztos egyébként, hogy jól is érezném magam a regényében. Felkeresném Lawrence Durrell Alexandriai négyesének világát, ez a mű is nagy kedvencem, Durrell pedig izgalmas és nagy tudású figura szerintem. Ellátogatnék a huszadik század elejének Budapestjére.
Az derül ki a könyveiből, főleg az Örökpanorámából, hogy önnek fontosak a nevek. Károlyi Csabának árulta el egy interjúban („Oda a biztonságérzetünk”. ÉS, 2022. augusztus 26.), hogy a regény neveiben sok a játék, amit aztán az olvasó vagy észrevesz, vagy nem. Kovarenki doktor furcsa vezetékneve például anagramma.
Igen, Kevorkian doktor nevéből, akit az eutanázia úttörőjének tekinthetünk. Egyébként ott van Kurt Vonnegutnál is az Áldja meg az isten, Mr. Kevorkian!-ban, ami műfajilag erős rokonságban áll Karinthy Mennyei riportjával, csak hogy lássuk, minden összefügg mindennel. Nagyra tartom Kevorkiant. Fontos szerepet játszott abban, hogy párbeszéd kezdődött az emberi élet végéről, ami ma is megoldatlan kérdés. A könyvbeli Doktor az emberi élet meghosszabbításán dolgozik, sőt az örök életről is vannak elképzelései. Az élet befejezéséről pedig ugyanaz az álláspontja, ami Kevorkiané volt. Van is egy jelenet, ahol ő és Gilda segítenek valakinek meghalni. De nem véletlen az sem, hogy a mindkét férfihoz kötődő Gilda vezetékneve, a Falkner, azaz solymár, hasonló hangzású, mint az íróé, Fogler – Vogler, madarász – Valteré, s hogy az édesapja keresztneve ugyanúgy Pál, mint a Doktoré.
A saját regényei világában mennyire van jelen? Mennyire szólnak a saját gondjairól, az önt is foglalkoztató problémákról? Meggyőződésem egyébként, hogy egy író, ha megfeszül, sem tud másból dolgozni, mint a saját élményeiből és tapasztalataiból, de nem feltétlenül saját magát írja.
Egyetértek. Azt hiszem, ebben a könyvben minden fontosabb szereplőmnek adtam valamit a saját problémáimból, illetve mindabból, ami foglalkoztat, amin gondolkodom. A gondolkodásnak, ugye, különböző fázisai vannak, nem azonnal kristályosodik ki a véleményünk. Az egyes szereplők akár a különböző fázisokat is képviselhetik.
Nagyon erős a kezdés, az első néhány oldal azonnal kiragad a jelenből. A térbeli koordináták sincsenek megadva, ellentétben az előző regényével, amiben hemzsegnek a konkrét budapesti helyszínek a Margit körúttól a Kökiig. Most azt tudjuk csak, hogy egy Szegély nevű faluban vagyunk, azt is csupán sejthetjük, hogy Magyarországon. Bevallom, én valahová az északi határ mellé tettem, nyilván a hegyek miatt, de ez is sántít.
Én a Bükkre gondoltam, de ott sem ilyenek a hegyek, így van. Mindenképp hegyvidéket akartam, mert magam is hegyek között nőttem fel a Bakonyban. Ott is különös dolgokat lehetett megtapasztalni. Például a telek nagyon kemények, ugyanakkor légvonalban húsz kilométerre már egészen más az időjárás. A hegyek között érzem magam igazán jól, külföldön is; segítenek nekem mesélni. Sík területen nehezebben mozognék.
Mi a közös az eddigi négy könyvében?
Nem jut eszembe más: az, hogy én írtam őket…
Valter író, akitől már nagyon messze van az előző és eddig egyetlen regénye, a Jelenléti ív, pedig igazán szép sikert ért el vele. Öntől ma mennyire van távol a Láz?
Ez érdekes. Ha néhány éve kérdezi ugyanezt, azt felelem, hogy már nagyon távoli, és szinte semmi közöm nincs hozzá. De nemrég bele kellett olvasnom, sőt, egy részletet is választanom, és sokkal közelebb éreztem magamhoz, mint pár évvel korábban. Nagyon furcsa. Erős a mozgás. Néha nagyon messze sodródik egy-egy régebbi művem, néha meg azt érzem, bárcsak most írnék így, vagy most írnék ilyet. Vagy azt, milyen jó lenne, ha még előttem lenne az a téma, amit ott körbejárok. Minden könyvet kísérletnek fogok fel. A kísérletezés közös a könyveimben. Azzal kísérletezem, hogy hogyan tudok valamit körüljárni, ami foglalkoztat, amin gondolkodom, hogyan „vehetem rá” az olvasót, hogy beszálljon ebbe a gondolkodásba. Írás közben viszont nem gondolok már erre.
A regényén, sőt a regényein végighúzódik az olvasás és az írás fontosságának gondolata, sőt, a művészet öröme, varázsa, gyötrelme és kínja. Nagyon sok olvasmányélményre utal, olyan könyvekre is, amiket még el kell olvasni, be kell fejezni. A Lázban ott a Hajnali háztetők, Az altató szerekről címűben az Utas és holdvilág, a Mi van veletek, semmi?-ben felbukkan egy Camus-kötet, Grafit veszi fel az úttestről, az Örökpanorámában egy Pessoa. Utóbbi hogy kerül ide?
Furcsa, hogy nem említettem, amikor arról beszéltünk, kiknek a világába lépnék be szívesen. Nagyon szeretek verset olvasni, sőt, régebben írni is szerettem, de – remélem, még időben – rájöttem, az nem megy nekem. Nagyon izgalmas lenne Pessoával beszélgetni.
Melyik énjével?
Mindegyikkel.
Fontos az irodalom? A művészet? Van hatása?
Erről minden nap más a véleményem.
Szerda van.
Ma úgy érzem, teljesen fölösleges és értelmetlen. De holnap talán már azt fogom mondani, hogy nagyon is fontos, és sok mindent el lehet érni versekkel, regényekkel.
Csökken az olvasók száma, mondják a felmérések.
Ahány felmérés, annyi megállapítás. Igazából nem foglalkozom ezzel sokat, mert akkor nem csupán szerdánként érezném úgy, hogy teljesen felesleges valamire tettem fel az életem.
Hányszor lepte meg írás közben, hogy a szöveg elkezdte írni önmagát?
Okozott meglepetéseket mindegyik munkám, az Örökpanoráma is. Már maga a szerkezet is az volt. Kigondoltam egy struktúrát, és a fejezeteket jelző cetliket felragasztottam a paravánra. Aztán, mikor a regénynek úgy hatvan–hetven százaléka volt kész, úgy éreztem, hogy ez túl bonyolult lesz. Megszületett egy sokkal lineárisabb verzió. Végül visszatértem az eredeti elképzelésemhez. De ezt a kört meg kellett futnom. Az egyes karakterekről szóló fejezetek időrendben követik egymást, csak nem egymás mellett vannak. A szöveg egésze a Szegély nevű településről néz kifelé, mindenkiről a faluval kapcsolatban van szó, hogyan került oda, miért maradt ott, miért ment el onnan, miért jött mégis vissza. Olvasóként megérkezünk egy családdal és velük maradunk. A szereplők falun kívüli életéből csak nagyon keveset látunk.
A mű sokáig realista regényként, családregényként is olvasható, aztán, mondjuk a 285. oldalon kezdődő, Mag című résztől, megváltozik, filozófiai sci-fi lesz, átlépünk a jövőbe. De már korábban is el-elszakadunk a realizmustól, például Gilda nagyanyjának, Marianának gyerekkora kapcsán rögtön az elején vagy jóval később, Gilda és talán Frank gyermekkort idéző, összeérő álma kapcsán. Furcsa, rejtélyes, enigmatikus fejezet, egyébként – akkurátusan beszámoztam őket – a tizennyolcadik.
Ez Gilda álma Frankról. Mindig Gildával történnek ilyesféle, kicsit misztikus dolgok, mint például ez az álom. Ő a leglégiesebb szereplő. Egy olvasó – az olvasóknak egész meglepő megfejtései akadnak olykor, amiket én nagyon élvezek – azt mondta, hogy az egész regényből egyedül csak Gilda létezik, ő írja az egészet, ő találja ki a többieket. Az én megfejtésem csak egy a sok közül, és nem biztos, hogy az enyém a helyes, ezért is nehéz beszélni arról, amit az ember írt. De az talán túlzás, hogy a valóságban – mármint a regény valóságában – csak Gilda van egyedül. Az is érdekes, hogy a Gilda nagymamáját, Marianát mindenki misztikus figurává olvassa, holott semmi olyat nem csinál, amit az öregasszonyok ne csináltak volna akár még az én gyerekkoromban is.
Már amelyik! És ott van Mariana gyerekkori cselekedete, amikor egy dalocska dudorászásával feltámasztja a halott – jó, annak tűnő – állatokat. Van egy tudása gyógynövényekről, gyógyteákról, főzetekről, ami senki másnak nincs, az ilyen embert könnyen fogják vajákosnak tartani.
Azt is szokták mondani az olvasók, hogy milyen jó mindenki ebben a regényben, ami szerintem egyáltalán nem igaz,
sok negatív tulajdonságuk van, mint például a döntésképtelenség: csinálnának valamit, de nem csinálják.
Vagy a felelősségvállalás teljes hiánya: a Doktor és Gilda csak a betegeikért képesek felelősséget vállalni, a saját családtagjaikra már nem figyelnek. Valter is kibújik minden családi kötelezettség alól. De az jó hír, hogy jónak olvasták őket, mert azt jelenti, hogy az olvasók jók.
Esetleg azt, hogy felületesen olvasnak. Bár könnyen lehet, hogy én is.
Én hiszek abban, hogy az ember alapvetően jó.
Végül is ki írta az Örökpanorámát?
Én úgy gondoltam el, hogy Valter, aztán Gildára bízza, hogy rakja össze az egészet. Az utolsó fejezeteket már Gilda írja.
Mint „metaszerző”, mennyi ideig dolgozott a művön?
Körülbelül három évig, de ez csak a megírás. Nagyon rég születtek már töredékek, történetek, amiket ebbe a faluba képzeltem, csak nem tudtam róla semmit, a nevét sem. Még az egyik karaktert is megtaláltam egy novellában: a világtól elvonuló író figurája – Valter – már vagy tíz éve megvolt. Kicsit hasonlítunk. El tudom képzelni, hogy idősebb koromban elvonulok vidékre.
Azt tudta előre, hogy egy ponton át fog lépni a jövőbe?
Igen, határozott tervem volt, hogy a regény a múltban kezdődjön és a jövőben érjen véget.
Ennek a műfajváltásnak a követése igazság szerint nagy rugalmasságot követel az olvasótól.
Lehet, de amikor az ember ír, nem műfajokban gondolkodik, sőt, az olvasó sem jut az eszébe. Az olvasóval majd akkor foglalkozunk, ha már megjelent a regény. Engem az izgatott, milyen egy ilyen szöveget megcsinálni. Olyat, ami a múltban kezdődik, abban a múltban, amit még valamennyire ismerhetek. Szerencsés vagyok, mert volt egy nagymamám, anyukám anyja, aki 1899-ben született, és sokáig élt, tehát kiskamasz koromban tudtam vele beszélgetni. Nem volt ugyan afféle mesélős nagymama, de nagyon sok mindent megtudtam tőle úgy, hogy nem is kérdeztem, csak láttam, ahogy élt, láttam régi fényképeket. Kérdés lehet, hogy hány évtizedet bír az emberi elme elviselni, befogadni. Csodálatosnak gondoltam, hogy a nagymamámnak hosszú élet adatott. Mennyi minden történt az élete során a világban, és mindent be bírt fogadni, ami az emberi elme nagy teljesítménye.
Velünk is sok minden történik, sőt, túl sok minden. Nem vagyok biztos abban, hogy ezeket a történéseket mind be tudjuk fogadni, sok mindent nem értünk. S persze nem is jut el hozzánk minden. A jövő így is épp elég sötétnek tűnik, a regény szerint is sok rossz vár ránk, növekvő zavar, újabb járványok.
Igen, tényleg olyan már jó ideje, mintha felgyorsult volna az idő. Szédületes, sőt, egyre szédületesebb tempóban fejlődik például a technika. Nagy kérdés az is, hogy ebből a fejlődésből mit nyerünk ki magunknak, hogyan használjuk az eredményeket. A tudomány sokkal előbbre tart, mint azt mi érzékeljük a mindennapokban. Pedig technikai civilizációban élünk, és ehhez alkalmazkodnunk kellene valahogy. Mit kezdjünk a mesterséges intelligenciával? Mit kezdjünk a felszabaduló időnkkel? És hogyan oldjuk meg a problémáinkat? Mert ezek óriásiak: az emberiség elöregedése, a túlnépesedés, az erőforrások elapadása… Ki fogja gondozni az időseket? Japánban már most probléma, hogy rengeteg idős ember él vidéken egyedül.
A mű utolsó harmadának kérdései a mi hétköznapi életünkben is jelen vannak: az élet idejének meghosszabbítása, sőt a halál kiküszöbölése, az örök élet…
Az élet vége határozottan foglalkoztat. Az eutanázia problémájával már középiskolásként élesben találkoztam. A halállal magával még korábban, gyerekkoromban. Az életemben nagyon sokszor el kellett gondolkodnom azon, milyen sokféle is lehet egy emberi élet vége. És azon, hogy meg lehet-e az életet hosszabbítani, mármint az értelmes, tevékeny életet. De miért is ne? Az elmúlt száz év alatt az emberiség a születéskor várható élettartamát csaknem háromszorosára növelte. Sőt egyes trendkutatók szerint most születik az a nemzedék, amelynek a tagjai már nem halnak meg.
Nagyon merésznek tűnő feltételezés, bár biztos sok jó hírt fogok kapni az intenzív osztályon. Mindenesetre alaposan beleásta magad a genetikába.
Érdekel a tudomány. A művészetnek figyelemmel kell kísérnie, azt hiszem, enélkül nem tud gondolkodni a világról.
Meg tudja mondani röviden, hogy a szándéka szerint miről szól az Örökpanoráma?
Ha meg tudnám, nem írtam volna négyszáz könyvoldalt. Ahogy említettem, egy hosszabb időszakot akartam átfogni és megmutatni, a családom történeteit is felhasználva, hogy mi minden történik ennyi idő alatt egy hétköznapi emberrel, aki esetleg azt hiszi, hogy elbújt a világ elől. És, ahogy szintén mondtam, megpróbáltam elgondolkodni néhány olyan kérdésen, amikkel mostanában szembesül az emberiség.