A szorgalmas és hatékony háziasszonyok tudják, mit kell tenniük a nagy német család – a német nép – szolgálatában, amikor időlegesen kisebb hiánnyal kell szembenézni. A bevásárlásnál egyszerűen a nagy német család érdekeit állítják előtérbe!
– így fogalmazott egy 1936-os beszédében Rudolf Hess, a Führer helyettese. Folytatásképpen körvonalazta, mi várható el a „jó” német nőtől: „Nem próbál meg olyasmit vásárolni, ami éppen akkor hiánycikk, hanem helyette azokat a dolgokat veszi, amelyek bőségesen rendelkezésre állnak, és úgy készíti el az ételt, hogy tényleg jól nézzen ki, és megfeleljen a férje és a gyermekei ízlésének. Egyetlen jó német háziasszony sem gyászolja különösebben azt a tíz deka disznóhúst, amit időnként nem sikerül megvennie”.
A Harmadik Birodalom egyik legfőbb gondja az élelmiszer-ellátás volt: azután, hogy az 1930-as évek elején hatalomra kerültek, egészen a második világháborúig, a nácik mindig igyekeztek ellenőrizni, mi nő a földeken és mit eszik a nemzet. Ez volt az egyik módja, hogy megvalósítsák az autarkia, vagyis a nemzeti önellátás politikai célkitűzését.
Nem akarták, hogy ismét gondokat okozzon az első világháború alatt és után jelentkező élelmiszerhiány, és újból jelentkezzenek az akkori nehézségek – amikor nem lehetett betakarítani a burgonyát, és az ellenséges tengeri blokád megnehezítette az ország élelmiszer-fogyasztásának közel harmadát kitevő importot. A nácik önellátóvá akarták tenni Németországot, ezért hatékonyabbá tették és ellenőrzésük alá vonták az élelmiszer-termelést, és megváltoztatták az emberek étkezési szokásait. Az import termékek, mint például a narancs, a múlt részévé váltak. Azon kívül minden olyan élelmiszert, aminek előállításához az állatok számára importált takarmányra volt szükség, mint a hús és a vaj, csak korlátozottan lehetett kapni, mivel a rezsim igyekezett csökkenteni az importtermékektől való függést.
Az élelmezéspolitika az ellenőrzésnél is jobban rávilágított a náci rezsim egy másik kulcselemére: az egyenlőtlenségre. Ellentétben a nácik deklarált szándékával, hogy megteremtik az „osztálynélküli társadalmat”, ahol minden „nemzettestvér” egyenlő lesz, az élelmiszer-ellátás valójában elmélyítette a társadalmi osztályok közötti különbségeket.
Az étvágy, mint hazafias kötelesség
Hermann Göring 1936-ban, a négyéves terv beindításakor – ami egy sor olyan gazdasági intézkedés volt, melyekkel Németországot felkészítették a háborúra – kijelentette, hogy
előbb a fegyverek, utána a vaj.
Ezen azt értette, hogy „a fegyverek erőssé tesznek bennünket, míg a vaj csak kövérré”. Ez viszont arra utal, hogy az élelmiszerhiány már akkor is sújtotta az országot. A hal, a fejes káposzta és a burgonya fogyott a legjobban, az árusok csak a rendszeres vásárlóiknak adtak vajat, a többieknek a gyengébb minőségű növényi zsiradék maradt, és a rezsim előszeretettel ajánlgatta a túrót minden tejtermék pótlására. A náci propagandagépezet igyekezett meggyőzni a nemzetet, hogy mindenkinek hazafias kötelessége elviselni az élelmiszerhiányt, és megváltoztatni az étkezési szokásait.
Amikor a kávé iránti kereslet messze meghaladta a kínálatot, Joseph Goebbels kijelentette: „Azokban az időkben, amikor kevés a kávé, a tisztességes ember kevesebbet iszik, vagy pedig egyszerűen felhagy a kávézással”. A sajtóban is ilyen jellegű írások jelentek meg, és 1938 szeptemberében az egyik újságcikk azon siránkozott, hogy vannak olyanok, „akik torkuk szakadtából jajonganak, hogy éheznek, ha nem jutnak hozzá a rendszeres francia süteményükhöz és tejszínhabjukhoz”.
Ezzel párhuzamosan a rezsim a háziasszonyokat célzó hatalmas nevelési kampányba kezdett, hiszen általában ők vásárolták az élelmiszereket, és ők főztek az egész családra. A kampányból megtudhatták, hogy melyek a megfelelő ételek, és itt osztották meg, hogyan főzzenek takarékosan élelmiszerhiány idején. Azokat, akik nem voltak ismerősek az ersatz (vagyis gyakran gyengébb minőségű „helyettesítő”) termékek használatával, vagy meg akarták ismerni az élelmiszertartósítás módját, arra bátorították, hogy keressék fel a Volkswirtschaft/Hauswirtschaft (a Nemzetgazdaság/Háztáji gazdaság) által üzemeltetett 148 tanácsadóközpont valamelyikét. Ezt 1934-ben a náci nőszövetség, a NS-Frauenschaft egyik ágazata hozta létre. Itt kézbe vehették a táplálkozásról vagy a háztáji gazdaságról szóló könyveket, vagy megnézhették a számos oktatófilm egyikét, mint például a Mindenfélét túróból és a Csecsemők táplálása címűeket.
1938-ban az ügynökség több millió röpiratot terjesztett, és több mint 1,8 millió nő járt a főzőtanfolyamaikra. Ezeknek a kampányoknak és szervezeteknek a mérete is jól mutatja, milyen komolyan vették a nácik az élelmiszer-fogyasztás ellenőrzését. Nem csupán gazdasági kérdés volt, hogy mit esznek az emberek, hanem egészségügyi is.
A teljes kiőrlésű kenyér egészséges voltát hangsúlyozták a kémiai úton fehérített lisztből készült pékárukkal szemben, és ennek megfelelően a Volksgemeinschaft („nemzeti közösség”) táplálékának tartották, és „hazafias kenyérnek” nevezték. A teljes kiőrlésű kenyér körüli propagandakampány – valamint a fehérített liszt betiltása 1937-ben – biztosította, hogy kizárólag ezt a pékárut lehessen kapni Németországban. 1939-ben még csak 2420 pékség gyártott Volksbrotot; 1943-ra már 27 454 sütött teljes kiőrlésű kenyeret.
A rezsim az alkoholfogyasztást is rossz szemmel nézte, mert úgy vélték, hogy az italozás elkorcsosuláshoz vezet. Az 1935-ben a nürnbergi pártkongresszuson mondott beszédében Adolf Hitler utalt rá, hogy a múltban „az volt az ideális német, aki bírta a sört és a tömény alkoholt”. A nácik szerint viszont megváltozott a helyzet. Az 1930-as évek közepétől közegészségügyi okokból helytelenítették az alkoholfogyasztást, és ennek következtében az ötszörösére nőtt az alkoholmentes gyümölcsitalok gyártása. 1938-ban az alkoholmentes édes almabort nevezték ki a hivatalos Volksgetränknek (népitalnak).
Hozz több áldozatot, mint a többiek
Az még csak hagyján, hogy a nácik megszabták, mit egyenek az emberek és mit ne, de az új, jóváhagyott ételekhez még társadalmi rituálékat is kreáltak, hogy úgymond ezzel könnyítsenek az élelmiszerhiány okozta terheken. 1933-ban bevezették a „nemzetért hozott áldozat” gyanánt az Eintopfot – az „egytálételt”. A hónap egyik vasárnapja lett az egytálétel vasárnapja, amikor a családok lemondtak a rostélyosról a maradékokból készített gulyás kedvéért, és az így megtakarított élelmet az államilag szponzorált jótékonysági alapítványoknak adták. Így változtatták társadalmi szokássá az autarkiát, a nemzetgazdasági önellátást azzal a céllal, hogy az áldozathozatal révén megteremtsék a „nemzet közösségét”.
Még a pártvezetőket is egytálételt kanalazva fényképezték, hogy példát mutassanak. Persze, amikor nem voltak jelen a kamerák, a legtöbb tisztségviselő sokkal kevésbé tartotta be a német nép számára bevezetett, az élelmiszerekkel kapcsolatos szigorú szabályokat.
Göring rendszeresen Berlin legmenőbb éttermeiben étkezett, többek között a Horcherben, ahol egyetlen étkezés során annyit ehetett, ami egy rendes német családnak egész hétre elég lett volna. Feltűnő életmódja és túlkapásai minduntalan aláásták Goebbels próbálkozásait, hogy puritán példaképként állítsa be a náci vezetőket. Ha a hasáról volt szó, a náci elit számos tagja korrupt módon viselkedett, és a pozíciójával visszaélve még a háború közepén is biztosította magának a luxusholmit, illetve az élelmiszereket. Wilhelm Frick belügyminiszterről elterjedt, hogy rengeteg különleges terméket kapott, sonkát, szarvashúst, vajat, zsírt, baromfit, csokoládét, teát és kakaót.
A kormány élelmiszer-politikája felerősítette a német társadalom különböző osztályai közötti különbségeket, és ez nem csupán a náci párt élvonalához tartozókra volt igaz. Aki elegendő jövedelemmel rendelkezett, továbbra is azt vásárolt, amit akart, és addig, ameddig csak lehetséges volt, válogathattak a luxuscikkek vagy a primőr élelmiszerek között, miközben a szegényebb háztartásoknak be kellett érniük a szezonális termékekkel és az új, krumpli alapú receptekből készült ételekkel.
Komoly hiányok és erdei gyűjtögetés
A háború alatt, a hiány súlyosbodásával még nagyobbak lettek a társadalmi különbségek. A jegyrendszer egyre szélesebb körű elterjedésével mindenkitől azt várták, hogy ugyanannyi áldozatot hozzon a nemzetért, bár nem meglepő módon a zsidók, a külföldi munkások és a hadifoglyok jártak a legrosszabbul. A propaganda felerősödött, és „önzőnek” bélyegezték azokat a háziasszonyokat, akik nem voltak hajlandók tekintetbe venni a „nemzet javát”, amikor a családjuknak főztek. 1941-re a náci női magazinok tele voltak olyan „korszerű” receptekkel, mint a karfiolleves és az egytálétel, az Eintopf zöldséges változata, végül azt a tanácsot adták, hogy főzéshez „erdei és a kerti zöldségféléket, gyümölcsöket használjanak”.
Az ersatz termékek előnyeit hangsúlyozták, és arra biztatták a nőket, hogy termeljék meg az élelmiszert, tartósítsák a gyümölcsöket a téli hónapokra, és gyűjtsék a gyógynövényeket. A rezsim a gyermekek számára is talált feladatot: vadon növő növényeket kellett begyűjteniük, például a csipkebogyót és a pitypangot a „német teához”. Ahogy egyre súlyosabb lett a háborús hiány, az emberek mindinkább az erdei növények felé fordultak, hogy teát főzzenek belőle. Kávéhelyettesítőnek ott volt a malátakávé, és a zabból készült forró ital népszerűsége is növekedett, de voltak olyanok, akik megkockáztatták, hogy a dübörgő német feketepiacon vásároljanak, és igazi kávébabból készült kávét igyanak. Az 1940-es évek elején fél kiló pörkölt kávéhoz méregdrágán, 40 birodalmi márkáért lehetett hozzájutni; egy évtizeddel korábban ugyanez 1,80 márkába került.
1943-ig jó volt a gabonatermés, de a civil lakosság, a katonaság és milliónyi külföldi munkaerő élelmezése súlyos terheket rótt a német mezőgazdaságra.
A rezsim célja az volt, hogy limitált mennyiségű élelmiszert osszanak szét a lakosság körében anélkül, hogy a munkásosztály hűsége különösebben meginogna. A mezőgazdaság támogatására a nácik a külföldi kényszermunka taktikáját alkalmazták. 1941-re 1,3 millió lengyelországi és ukrajnai kényszermunkás, valamint több mint 1 millió szovjet és francia hadifogoly dolgozott Németországban. 1933-ban megalakították a Reichsnährstandot, hogy szabályozza Németország élelmiszer-termelését, sőt, támogatást nyújtottak a gazdálkodóknak, hogy biztosítsák a német autarkiát; de közülük sokan mégis úgy érezték, hogy az állam cserben hagyta őket. Visszatértek a saját szükségleteiket kielégítő önellátáshoz; csak annyit termeltek, amennyire maguknak és családjuknak szüksége volt, és nem adták át az államnak a felesleget. Minden többletet a feketepiacra vittek, ahol sokkal jobb árat kaptak érte. Hogy mindezt megússzák, az állattenyésztők egyszerűen nem regisztrálták az állatállományt, vagy a mészárosok alámértek az árunak, majd törvényellenesen értékesítették az extra húst.
Az élelmiszerhiány miatt több jómódú német a pénzét és a kapcsolatait felhasználva megkerülte a jegyrendszert, vagy legalábbis a hiánycikkek vásárlásával egészítette ki az étrendjét. A boltosok pult alól árultak, amit csak „görbe tranzakciónak” neveztek, és bár a felhalmozás, cserekereskedelem és profitszerzés büntetendő cselekménynek számított, virágzott a feketepiac, míg végül a háborús fogyasztás szerves részévé nem vált.
Ezzel a lehetőséggel leginkább azok éltek, akiknek elég pénzük volt, hogy ki tudják fizetni a megnövekedett árakat – többek között az állami és párttisztségviselők –, míg a szegényebbek kimaradtak ebből. A feketepiacot üldözni és ellenőrizni nehéz volt, és nemcsak a háborús kormányzás emberhiánya következtében, hanem amiatt is, mert senki nem akarta a nyilvánosság elé tárni, hogy maguk a tisztségviselők is megszegik a törvényt.
Csináld magad, amiből csak tudod
A gazdagokat és hatalmasokat ez nem érintette, de 1943 őszére az átlagos német háziasszonyokat megcélzó magazinok receptjeinek száma – és tartalma is – egyre gyérebb lett. Az, hogy egy sor élelmiszer elérhetősége korlátozottá vált, azt jelentette, hogy kevesebb alapanyagot lehetett kapni az egyes ételekhez, aminek eredményeként mind több olyan recept jelent meg, amikhez nem kellett semmiféle zsiradék vagy tojás, illetve csak pótalapanyagok – mint például a „hamis sajttorta” és a „hamis rákleves” esetében. A következő télre a receptek tovább egyszerűsödtek, és jórészt káposzta- és burgonyaalapú ételekből álltak. Háborús időkben a német városokban élő nők folyton amiatt aggódtak, hogy miből fogják elkészíteni a következő fogást.
Néhányan „győzelmi kerteket” műveltek, hogy megtermeljék a fejadagjukat, ami az étrendjük kevés, de tápanyag szempontjából nagyon fontos kiegészítése lett. Berlinben már a zöldségfélék egy része is hiánycikk volt, ezért csalánt és cukorrépa-leveleket használtak a főzéshez, és amikor már húst sem lehetett kapni, abból készítették az ersatz húsgolyót, amihez hozzáfértek, többek között krumpliból, tarlórépából, lencséből és káposztából.
A városi nők arra kényszerültek, hogy összeszedjék és élelmiszerre cseréljék a használati tárgyaikat. Például szappant vagy gyermekjátékokat adtak cserébe a tejtermékekért vagy zöldségfélékért a gazdákkal kötött üzletek során. A „hörcsögtúráknak” nevezett, nemhivatalos tranzakciók során a nők vonatra szálltak és elutaztak a városokból, hogy élelmiszert szerezzenek, vidéken ugyanis jobb volt a helyzet. A háború idején még 1944–1945-ben is, amikor a városokban akut élelmiszerhiány volt, falun bőven akadt élelem.
Mennyire volt sikeres a náci élelmiszer-politika? Az biztos, hogy nem sikerült megteremteniük az „osztály nélküli társadalmat”: csupán a német társadalom különböző rétegei közötti egyenlőtlenségeket mélyítették el. Egy eredményt viszont elértek: az első világháborús tapasztalatokból kiindulva képesek voltak ellátni a német lakosságot a háború idején még akkor is, ha ez csak komoly korlátozások révén sikerült. Más szempontból viszont a nácik egyértelműen megvalósították a céljaikat: a német népet az étkezési szokásain keresztül is a markukban tartották.
A cikket Rindó Klára fordította. A teljes cikk és a Harmadik Birodalomról szóló további négy írás az áprilisi BBC Historyban olvasható el.
