Gróf Károlyi Mihály (1875–1955) élete és emlékezete egyaránt bővelkedik fordulatokban. Magyarország egyik leggazdagabb földbirtokosából és konzervatív- nacionalista beállítottságú politikusából az első világháború végére a demokratikus politikai erők első számú vezetője, miniszterelnök, majd az 1918. november 16-án kikiáltott „népköztársaság” elnöke lett. Később még inkább balra tolódott, és a demokratikus szocializmus kommunistákkal való együttműködésre is kész hívévé vált. Viszonya az 1945 utáni magyar vezetéssel ennek ellenére gyorsan megromlott; az 1949-es Rajk-per és általában a kialakuló diktatúra elleni tiltakozása jeleként lemondott párizsi nagyköveti posztjáról, és másodszor is emigrációba vonult.
1918–1919-ben az ország egyik legnépszerűbb politikusa volt, a két világháború közötti hivatalosság és jobboldali közvélemény szemében viszont minden rossz – elsősorban a Tanácsköztársaság és Trianon – legfőbb előidézője. Nimbuszának lerombolásában és bűnbakká stilizálásában fontos szerepet játszott az ellene indított koncepciós per, amely 1921 májusában kezdődött, és elhúzódott egészen 1928-ig.
Vádak tömege
Az 1921 nyarára elkészült vádirat szerint Károlyi „főbűnei” a következők voltak: a világháború alatti tárgyalásai az antantországok politikusaival („kémkedés”), a Galilei-kör antimilitarista politikájának támogatása, a Katonatanács megalakítása és Tisza István gyilkosainak felbujtása 1918 októberében, az 1918. novemberi belgrádi katonai konvenció elfogadása és a fegyveres határvédelem elmulasztása, a hatalom „átjátszása” a kommunisták kezére 1919 márciusában, végül a Horthy-Magyarország szemben ellenséges kisantantországokkal való politikai együttműködés 1919 után.
A per elsőfokú tárgyalása során a védelem, melyet kezdetben Nagy György, a Köztársasági Párt volt vezetője, majd Nagy Vince, Károlyi egykori belügyminisztere irányított, számos meggyőző erejű ellenbizonyítékot terjesztett elő. Ezek hatására a „felperes” kénytelen volt az előzetes vádak többségét elejteni. Ezek közé tartozott a Tisza-gyilkoságban való bármiféle részvétel, a Galilei-kör támogatása, a Katonatanács megalakítása, és végül a „hatalomátjátszás” legendája. Az, hogy a háború alatt Károlyi többször tárgyalt az antant képviselővel, és mielőbbi békére törekedett, megfelelt a valóságnak, ám ezt minden esetben a kormányzati tényezők tudtával tette. Titkos megállapodást sohasem írt alá, és pénzt sem fogadott el. Ezért a kémkedés, illetve az azzal egyenértékű hazaárulás vádja sem állt meg a lábán.
A belgrádi katonai konvenciót kétségkívül aláírta, ám ennek előírásai alig különböztek az osztrák–magyar hadvezetés által november 3-án aláírt padovai fegyverszünet kikötéseinél. A kisantantországokkal, elsősorban Csehszlovákiával való 1919 utáni politikai együttműködés vádja ugyancsak megfelelt a valóságnak, ám ha ez hazaárulásnak tekinthető, akkor II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos is hazaárulók voltak, hiszen ők nemcsak együttműködtek országuk ellenségeivel, hanem azoktól anyagi támogatást fogadtak el, sőt katonai akciókhoz is beleegyezésüket adták. Mindezek ellenére az 1923. február 21-én kihirdetett ítéletében a Budapesti Királyi Törvényszék
Gyenge indoklás
Ez a vagyon 35 ezer hold legelőből és szántóföldből, 25 ezer hold erdőből, szénbányából, valamint egy budapesti és egy parádi palotából állt. A 36 millió pengőre becsült vagyon 60 százaléka a magyar államot illette, 40 százaléka pedig – mint elidegeníthetetlen hitbizomány – a Károlyi-családra szállt oly módon, hogy Károlyi Mihály fia, Ádám, csak haszonélvezeti jogot kapott.
Az indoklás azonban meglehetősen gyenge lábakon állt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a törvényszéki tanács öt tagja közül kettő nem szavazta meg az ítéletet, sőt különvéleményükben leszögezték: „A felperes keresete elutasítandó lenne”, mivel „a per folyamán felmerült adatok, külön-külön és összességükben nem alkalmasak annak bizonyítására, hogy gróf Károlyi Mihály háború idején az ellenséghez pártolt, és azt kémkedéssel, fegyveres szolgálattal vagy másnemű szolgáltatással támogatta”. Gyengítette az ítélet hitelét az is, hogy a tanács elnöke, dr. Osvald István 1918-ban az elsők között igyekezett felesküdni a „hazaáruló” Károlyi-kormányra.
Károlyi és védői előbb fellebbeztek, majd miután 1924 decemberében fellebbezésüket elutasították, perújrafelvételt kértek. Ez sem járt azonban sikerrel. 1928. október 27-én, pontosan 10 évvel azután, hogy az ujjongó tömeg a vállán vitte haza a Nyugati pályaudvarról Károlyit, a Kúria ezt is elutasította.
