Kaland-, és dokumentumfilmeket nézve gyakran felmerülhet bennünk a kérdés, hogyan képesek napok után is haladni, akik olyan extrém fizikai terhelésnek vannak kitéve, mint a hegymászók, vagy a felfedezők. Sir Ernest Shackleton, aki 1914-ben szenvedett hajótörést az Antraktiszon, az elsők között volt, aki szavakba öntötte a megpróbáltatások során tapasztalt érzéseit – írja az IFLScience.
Az ír felfedező DÉL – Az Endurance hajótöröttjei című könyvében azt írja: „azon a hosszú és gyötrelmes, 36 órás menetelésen Dél-Georgia névtelen hegyein és gleccserein át, gyakran úgy éreztem, hogy nem hárman, hanem négyen vagyunk.” Ez volt az első jellemzése az emberi szervezet egyik legfurcsább jelenségének, a harmadik ember szindrómának, amely a beszámolók szerint csak a legvégső szükség esetén lép színre.
Frank Smythe brit felfedező, aki 1933-ban közel volt ahhoz, hogy elsőként jusson fel az Everest csúcsára elmondta, hogy bár egy idő után csapata visszafordult a szörnyű időjárási körülmények, valamint az oxigénhiány miatt, ő nem úgy érezte, hogy egyedül lenne. John Geiger egyik híres könyvében több szempontból is bemutatja a jelenséget, amelyről a mai napig nem tudni, honnan ered.
Minden bizonnyal egyfajta hallucinációról lehet ilyenkor szó, amely az extrém stresszre, vagy igénybevételre adott válaszként jelentkezik. Azonban az, hogy extrém nyomás idején értelmes információkat is képes átadni számunkra, azt sugallja, hogy valamiféle túlélési ösztönről lehet szó.
A jelenséget egyébként a kétkamrás tudat hipotézis magyarázataként is használják. Eszerint az agy két részből áll: az egyik beszél, a másik pedig hallgat. Azonban amiatt, hogy csak szélsőségesen extrém körülmények között figyelhető meg a jelenség, kiterjedt kutatás vélhetően jó ideig nem készül még erről.
