Európa több országában jelennek meg rendszeresen társadalmi riportok, vagyis olyan tanulmánykötetek, melyek az adott ország legfontosabb társadalmi, gazdasági összefüggéseit kívánják a közönség elé tárni. Magyarországon a Tárki nemzetközi összevetésben is kifejezetten korán, a rendszerváltás idején kezdte publikálni a maga köteteit. A kétévente megjelenő Társadalmi Riport legutóbbi, 2022 végén megjelent kiadása külön fejezetben rajzolja fel Magyarország társadalomszerkezetét és a különböző osztályok közötti átjárás lehetőségeit.
A legfrissebb, 2018-as OECD adatok szerint Magyarországot merev osztályszerkezet jellemzi: oktatási és foglalkozási dimenzióban is alacsony a mobilitás. Hazánkban a „ragadós plafon” és a „ragadós padló” jelensége érvényesül, vagyis a társadalom legfelső és legalsó szintjének is nagyon erős megtartó ereje van. Más posztszocialista országokhoz hasonlóan
A szülők társadalmi helyzete a döntő
Erát Dávid, Huszár Ákos és Füzér Katalin tanulmánya arra keresi a választ, mennyiben öröklődik át a szülők társadalmi helyzete a gyermekeikre, továbbá, hogy az emberek mekkora hányadának változik a társadalmi pozíciója a származási helyzetéhez képest. Mindezt két indikátorral igyekeznek megvilágítani: a partnerválasztás és az iskolai mobilitás segítségével, melyek megfoghatóvá teszik azt, mennyire zárt vagy épp nyitott egy társadalom. A szerzők arra voltak kíváncsiak, milyen trendek jellemezték Magyarországot az elmúlt időszakban, továbbá, hogy a két folyamat összekapcsolódik-e egymással.
A párválasztási, illetve házasodási mintázatok tanulmányozása mögött az a felismerés áll, hogy a partnerek megválasztása nem véletlenszerűen történik: a partnerek mérlegelik, hogy párkapcsolat létesítésével mennyiben tudják növelni vagy megőrizni erőforrásaikat.
Emögött nem valamiféle hideg számítás húzódik: egyszerűen arról van szó, hogy az emberek hajlamosak arra, hogy magukhoz hasonlót válasszanak párjuknak. Ezt nevezik homogámiának. Így azonban a gazdasági erőforrás koncentráción túl rendies jellegű társadalmi vonalak is megmerevedhetnek.
A szerzők három különböző születési kohorszban (közös történeti-társadalmi tapasztalatokon osztozó, egy időben született emberek csoportja) vizsgálta meg az egyén, az egyén származási, valamint a partner végzettségét egy egyszerű, háromkategóriás változóval alacsony, közepes és magas végzettségi szint szerint.
Mobilitás terén a legfiatalabb kohorszban kirajzolódó kép szerint a férfiak és nők több mint fele nem mozdult el a származásának megfelelő iskolai végzettségi csoportból, ami azt jelenti, hogy a magyarok többsége a szüleivel azonos szintű végzettséggel rendelkezik. A nőkkel szemben a férfiaknál jelentősen csökkent a felfelé mobilak aránya (56 százalékról 32,9 százalékra), és több mint kétszeresére (4,7 százalékról 11,7 százalékra) nőtt a lefelé mobilitás. A nők esetében mindkét irányú mobilitás viszonylag állandó volt.
A párválasztást illetően az eredményekből kiderül, hogy mindhárom kohorszban mindkét nem kétharmada azonos végzettségű partnert választott magának, így kijelenthető, hogy
A tanulmány írói úgynevezett regressziós modellekkel árnyalták a mobilitási és párválasztási valószínűségeket (a módszertanról itt olvashatnak az érdeklődök). A férfiak az idő előrehaladtával valamennyi kohorszban egyre kisebb valószínűséggel szereztek magasabb végzettséget. Körükben egyedül a lefelé tartó mobilitás jelent meg: a magas végzettségi háttérrel rendelkező férfiak egyre kevésbé képesek szintén magas végzettséget szerezni. Összességében a férfiaknál alig több mint 20 százalék esélye volt a felfelé mobilitásra a legfiatalabb kohorszban. A nőknél rendkívül magas és tartós volt az immobilitás, ugyanakkor az alacsony és közepes származású nők folyamatosan növelték a felfelé mobilitás esélyét. Sőt, a magas végzettségű szülők lányai szintén növekvő valószínűséggel őrizték meg a pozíciójukat.
Párválasztás tekintetében mind az alsó-, mind a középfokú végzettségű férfiak növekvő valószínűséggel választottak maguknál magasabb képzettséggel rendelkező női partnert, miközben a diplomás férfiak rohamosan emelkedő valószínűséggel alkotnak párt szintén jól képzett nőkkel: míg a legidősebb kohorszban a férfiak 50 százaléknál is nagyobb eséllyel voltak homogámok, addig a legfiatalabb kohorszban már 79,2 százalék volt ez az érték. A nőknél pont fordított a helyzet, ugyanis ők egyre inkább hasonló végzettségű férfiakkal létesítenek párkapcsolatot. A nőknél a végzettségi hierarchia másik végén, az alacsony jövedelműeknél ugrott meg az 1977 és 1994 között születettek között a homogámia valószínűsége, hozzátéve, hogy ez az érték valamennyi végzettségi szintnél stagnál.
Az eredményekből kiderül, hogy
A szerzők megjegyzik, hogy a szegmentálódás súlyosbíthatja a regionális különbségeket is, hiszen a magasabb végzettségűek kiemelten urbanizált területeken, míg az alacsony végzettségűek a kevésbé fejlett régiókban élnek.
Az oktatási rendszer sem kínál átjárást
Az egyenlőtlenségek újratermelődésének az oktatási rendszer ágyaz meg, amely a felfelé tartó társadalmi mobilitás egyik legfontosabb csatornája: az iskolában megszerzett kulturális és társadalmi tőke ugyanis később a gazdasági tőkéhez jutást segíti elő. A magyar oktatási rendszert extrém szelektivitás jellemzi:
Lőrincz Borbála és Antal-Fekete Emese tanulmánya az 1980-as évektől napjainkig vizsgálja az oktatási rendszer alakulását, amely szerintük egyre kevésbé képes ösztönözni a társadalmi mobilitást.
Az első mérés, amely kimutatta a magyar oktatási rendszer – nemzetközi viszonylatban kiemelkedő – szelektivitását a 2000-es PISA-felmérés volt, amely az oktatási rendszer eredményességének és jellegzetességeinek vizsgálatán túl annak mérésére is alkalmas, hogy az iskola mennyiben képes segíteni a tanulókat otthonról hozott, főként szocioökonómiai hátrányaik leküzdésében. Az évtizedben elvégzett összes mérés azt igazolja, hogy – a szocialista kormányok egyenlősítő törekvései ellenére – Magyarországon az OECD-átlagnál jóval magasabb arányban magyarázza a tanulók származási háttere a teljesítménykülönbségeket.
2011-ben, a kormányváltást követően megjelent az új köznevelési törvény, amely gyökeresen átalakította az oktatásszervezést: mind a fenntartás, mind a módszertan tekintetében központosított működés váltotta fel az addigi decentralizált iskolarendszert. Az átalakítás főnyertesei közé tartoznak az egyházi fenntartású intézmények, melyek rendkívüli előnyökhöz jutottak mind a pénzbeli ellátás, mind az autonómia terén. Az egyházi iskolák térnyerése egyfajta menekülőutat hozott létre az erősebb érdekérvényesítő képességgel bíró családok számára, ugyanis
- egyrészt az állami iskolákhoz képest magasabb értékű oktatást biztosít,
- másrészt az alacsonyabb státuszúaktól való elkülönülést is lehetővé teszi.
Az oktatási reformok után a magánfenntartású intézményekben tanuló gyerekek aránya is emelkedett, elsősorban a fővárosban és a fizetőképesebb családok lakóhelyein.
Az oktatásszervezésben a munkaerőpiacon jól értékesíthető készségek elsajátítása helyett a – jellemzően alacsony hozzáadott értékű – munkaerő iránti igény azonnali kiszolgálására koncentráló szakképzés jelentősége is megerősödött. A középfokú oktatás felépítése évtizedek óta leköveti a hierarchikus, társadalmi rétegződést azáltal, hogy érettségit adó és nem adó iskolatípusokból épül fel. A magasabb végzettségnek folyamatosan növekedett a munkaerő-piaci értéke, miközben egyre inkább csak a legsérülékenyebb családi háttérből érkező tanulók maradtak a szakképzésben. Az egyenlőtlenségek így még tovább erősödtek.
A 2011-es szakképzési törvény esélyegyenlőségi szempontból olaj volt a tűzre: a szakképzés hosszát ötről három évre, a tankötelezettséget 18-ról 16 évre csökkentették, ami növelte az iskolai lemorzsolódás mértékét, miközben erősödtek a területi egyenlőtlenségek és tovább nehezült az átjárás a különböző iskolatípusok között.
