Szlovéniába költözött Kiss Tibor Noé író, aki évek óta nyíltan beszél a transzneműségéről, de úgy érzi, nem tudja ezt a címkét lerázni magáról, és próbálta a lehető legtöbbet megtenni az elfogadásért, de ennyit nem lehet, fogalmazott a Literán közzétett írásában.
Évek óta abban élek, hogy újra és újra elővesznek, mert egy »olyat«, mint én, bármikor elő lehet húzni a kalapból, céltáblává lehet tenni. És nem azért, amit gondolok, mert az mindegy, arra sokan nem is kíváncsiak – hanem azért, ami vagyok. Amikor az ember már a mindennapjaiban is kezdi ezt érezni, akkor bizonyos értelemben megszűnik létezni. Számomra ennek az egész történetnek a másik félelmetes tapasztalata az, hogy lényegében bármit el lehet hitetni az emberről. Hogy egy gépezet áll veled szemben, de neked nincsenek eszközeid, és bármit teszel, valószínűleg csak ront a helyzeteden. Nem akarsz harcolni, mert tudod, hogy csak veszíthetsz. De nem akarsz panaszkodni sem, inkább hallgatsz, így viszont csak gyűlnek, gyűlnek benned a negatív érzések. És egy idő után már érzed: nem vagy ugyanaz
– írta Kiss Tibor Noé, a kortárs magyar irodalom egyik elismert képviselője, akinek írásait a sport24.hu is közölni szokta.
Az író szerint mindig azt az álláspontot képviselte a transznemű közösségen belül, hogy „erősnek, türelmesnek és méltányosnak kell lennünk, hogy újra és újra beszélnünk kell mindenkivel, még azokkal is, akik elutasítanak bennünket, vagy egyszerűen csak félnek tőlünk, félnek az ismeretlentől.”
Felelevenítette, hogy egy iskolát, ahol 2016-ban meghívták egy rendhagyó irodalomórára, később „LMBTQ-párti iskolának” gúnyolják, és több ehhez hasonló eset is előfordult különböző kulturális intézményekkel, illetve utolsó pillanatban lemondott ösztöndíjak és fellépések kapcsán.
Folyamatos szorongást okozott számomra az is, ahogyan a transzneműség kérdése megjelenik a magyar nyilvánosságban. Számomra úgy tűnik, mintha az elmúlt években kialakult volna egy szinte teljes közmegegyezés arról, hogy a világot fenyegető legnagyobb veszélyek egyike a transzmozgalom. Néha már olyan érzésem van, hogy az egymással szemben álló politikai felek és véleményvezérek számára a transzok térnyerésének veszélye jelenti azt a kurrens témát, amelyen keresztül egymás megértésének gesztusát gyakorolhatják
– írta Kiss Tibor Noé, aki szerint ugyan neki is konzervatív véleménye van jó pár, a témába vágó üggyel kapcsolatban, csakhogy „jelen pillanatban semmi jelentősége nincs annak, hogy én mit gondolok ezekről a kérdésekről, ahhoz képest, hogy a transzneműek milyen alapvető nehézségekkel küzdenek ebben az országban.”
Transz emberként azt látom, hogy mindenki rajtunk röhög, hol a kinézetünkön, hol a gendersemleges vécéken, hol a »kitalált identitásunkon«. Az érintetteknek nincs hangjuk, néhány aktivistán és influenszeren kívül szinte senki sem képviseli őket – miközben róluk, az életükről, a motivációikról szinte mindenkinek megvan a véleménye.
Kiss lassan öt hónapja él Szlovéniában, de gyakran hazajár: „Hazadolgozom, folytatom a megmaradt magyarországi munkáimat, írói felkéréseket, interjúkat, fellépéseket vállalok.” Mégis önkéntes száműzetésnek érzi, ami történt vele, de „el kellett jönnöm ahhoz, hogy mindezt végre végiggondolhassam, a helyére tegyem és megírjam”.
