Indulatvezérelt közéletünkben lassan alig akad téma, amiről higgadt, értelmes párbeszédet lehetne folytatni, de Trianon természetesen kitüntetett helyet foglal el még ebben a sérelmektől és megvetéstől izzó közegben is, amit jobb híján nyilvánosságnak nevezünk. Itt ugyanis nem egyszerűen arról van szó, hogy a mindenhova beszivárgó politikai megosztottság idővel átitatta ezt a kérdést is, hanem épp fordítva: az immár több mint százéves békeszerződés bizonyos értelemben a kibékíthetetlen, mai közéletünket is mérgező megosztottság ősforrása, fekete lyuka, Szent Grálja és egyben megközelíthetetlen fantomja. Trianon témája így a mai napig reflexszerűen hívja elő a pátoszt, a nemzeti önsajnálatot, a konteókat és a leegyszerűsítő világmagyarázatokat – vagy épp a nagyon is valós fájdalmak és veszteségek érzéketlen bagatellizálását.
Hogy ezzel mennyire agyonnyomja a képzeletet és az árnyalt ábrázolás lehetőségét is, azt épp a nyomában járó hiányok jelzik a legjobban: hiába szerepel ugyanis Trianon traumája jó ideje kiemelt súllyal a hivatalos és nem hivatalos emlékezetpolitikában, az elmúlt évtizedekben szinte egyáltalán nem született komolyan vehető drámai feldolgozása, ami akár minimális hitelességgel tette volna átélhetővé az eseményeket, és ne torkollt volna ideologikus tanmesébe a csodálatos és ártatlan magyar nemzet elleni külső és belső áskálódásról.
A legutóbbi – és eddigi leggrandiózusabb – próbálkozás minden bizonnyal Koltay Gábor 2018-as Trianon-rockoperája volt, amely a nemzeti giccs fokozhatatlan tablóját mutatta fel a Hősök terén, lovasszekerekkel, tűzijátékkal és megrendülten áriázó Varga Miklóssal, miközben mondanivalója bámulatos módon nem haladta meg egy Nagy-Magyarország matrica összetettségét. A minden ízében szürreális alkotás tökéletesen demonstrálta azt is, mi várja az embert a végtelen nemzeti önsajnálat zsákutcájának végén: szebb napokat látott rockerek, akik színházi kosztümben, mély átéléssel énekelnek szörnyű prozódiájú irredenta fohászokat, mindezt cikázó fénypászmák és totális dramaturgiai káosz közepette.
De nemcsak az említésre méltó fikciós történetek hiányoznak, dokumentumfilmekben sem túl erős a mezőny. Koltay Gábor amúgy ebben is taposta az utat Velünk élő Trianon című, 2005-ös filmjével, amelyet eredetileg tizennégy részes dokusorozatnak szánt, de miután a köztévé nem kért belőle, kétórás moziverzióvá csonkult. Ez a kimért, beszélőfejes formátum ellenére is magában hordozta már a későbbi rockopera dagályosságát és ideológiai töltetét, a tények alapos körbejárása és a történelmi folyamatok megértése helyett inkább az ellenség kijelölését, az érzelmek felkorbácsolását szolgálta. Akadtak később korrektebb nekifutások is, mint A Trianon-szindróma vagy a Partizán előzményeként szolgáló Slejm négyrészes, Vesszen Trianon(?)(!) című dokusorozata, de egyik sem épült be igazán a köztudatba. Száz év tehát eltelt igazán jelentős filmes feldolgozás nélkül, amiből a kerek évfordulóra készült cikkünkben azt a következtetést vontuk le:
Fontosabb nekünk Trianon, mint szimbólum a valódi Trianonnál.
A múlt héten mozikba került Béke a nemzetek felett is deklaráltan azzal az ambícióval készült, hogy változtasson ezen, és tematizálja a közbeszédet, az alkotók szerényen csak „a legigazibb Trianon-történetként” harangozták be a filmjüket. Eredetileg amúgy a 2020-as centenáriumra készült volna, de a járvány az ő számításaikat is keresztülhúzta, így csak most, kétéves csúszással jutott el a vászonig. Az ígéret az volt, hogy félreteszik a Trianonról szóló mítoszokat és ellenmítoszokat, és elmesélik, ami történt, ám azért akadtak bőven előjelek, amik nem feltétlenül a higgadt és korrekt megközelítésre utaltak. Kezdve a film diszkréten giccses plakátjától egészen a nagyhatalmaknak és a szomszéd országoknak beszóló szlogenekig („Franciák, olaszok, angolok, románok, akarnátok-e egy ilyen békét?”), vagy az a tény, hogy a Béke a nemzetek felett a kampányszagú Elk*rtukat leszállító Megafim stúdióban készült, a rendező pedig ugyanaz a Tősér Ádám volt, mint a Blokádé, ami szintén nem nélkülözte a kurzusfilmes jelleget és az emlékezetpolitikai szándékokat.
Emellett játékfilmes betéteken idézik fel az Apponyi-féle békedelegáció dilemmáit, ezek a jelenetek körülbelül a felét teszik ki a játékidőnek, és nyilván a nagyobb fokú nézői azonosulást szolgálnák. Erre az ismeretterjesztő csatornák által bejáratott hibrid műfajra láthatóan rákaptak a hazai filmgyártásban, az ezeréves Aranybulla-film is ebben a doku-játékfilmes formában készül. Bizonyára személyes ízlés kérdése is, de számomra inkább kikezdi a hitelességet, amikor az archív felvételek és a szakértői megszólalások közé mesterkélt kosztümös jeleneteket ékelnek, ráadásul itt nem spóroltak a hatásvadász, drámai zenével és a párás tekintetű politikusok arcközelijeivel. A vizualitást meghatározzák még a területi, gazdasági, társadalmi veszteségeket bemutató grafikák, amelyek a tucatjával készülő Netflix-doksik trendi esztétikáját és dinamizmusát idézik. Sajnos, ez a dinamizmus olykor az átláthatóság kárára megy, és a megértés helyett inkább csak egy érzületet közvetít.
A nagyjából tucatnyi megszólaló elég széles spektrumot fed le a szakmai integritás tekintetében. Szerepelnek a sorban a korszak megkérdőjelezhetetlen hitelességű kutatói, mint Ablonczy Balázs vagy Hatos Pál, ugyanakkor feltűnik szakértőként Raffay Ernő is, aki interjúiban a mai napig előszeretettel hangoztatja irredenta nézeteit, és finoman szólva sem az árnyalt Trianon-magyarázatok, inkább a felelősök kipécézésének a híve (őket általában a hazafiatlan magyar baloldal és a nemzetellenes szabadkőművesség soraiban találja meg). Vagy ott van a nemzetáruló baloldal mételyéről szintén nagyokat szónokló Popély Gyula, akit a Mi Hazánk jelölt államfőnek tavaly. Tény viszont, hogy a filmbe nem kerültek be a vadabb spekulációk és narratívák, mindenkitől inkább leíró jellegű mondatokat kapunk a békeszerződés politikai hátteréről és a Párizsba érkező magyar delegáció lehetetlenül szűk diplomáciai mozgásteréről.
Különösen érdekes, hogy két francia történész (Catherine Horel és Paul Gradvohl) is megszólal a filmben, a külső nézőpontoknak ugyanis még a létezése is fájóan ritkán bukkan fel a Trianonról szóló megemlékezésekben. Meg lehet tudni érdekes dolgokat és szempontokat a békeszerződés geopolitikai hátteréről, a diplomáciai manőverekről és a térképeket újrarajzoló, nagyhatalmi alkukról. Megérthetjük például, hogy itt nem Magyarország új határait rajzolták meg elsősorban, hanem a megszülető új államokét, Magyarország pedig egyszerűen a maradék lett. Ahogy azt is, hogy ezt elsősorban a németek közép-európai befolyását megtörni vágyó francia érdekek vezérelték, amivel a francia gazdasági és kulturális tőke előtt igyekeztek megnyitni a kapukat a térségben.
Vagy azt, hogy a magyar társadalom és politikai elit milyen végzetes felkészületlenséggel állt a közelgő katasztrófa előtt: még diplomáciai képviselete sem volt Párizsban, így végképp nem volt esélye, hogy a maga érdekeit érvényesíteni tudja a sokkal jobb kapcsolatokkal rendelkező románokkal, szerbekkel vagy csehekkel szemben. De eleve sok mindent érthetővé – persze nem igazságossá – tesz annak belátása, hogy hiába tűnik innen nézve Trianon a világtörténelem legnagyobb botrányának, Magyarország sorsa sokadrangú kérdés volt az első világháborút lezáró béketárgyalásokon, ahol komplett gyarmatbirodalmak sorsa volt a tét.
Egy-egy félreeső mondat elhangzik arról, hogy a magyar nyelv oktatását minden iskolában kötelezővé tévő Lex Apponyi egyáltalán nem számított durvának a korban, illetve, hogy a nemzetiségi elnyomásról szóló vádak többsége puszta „retorika” volt. Ez viszont bántóan elnagyolt és kevés annak a megértéséhez, hogy vajon a korabeli népesség felét kitevő nemzetiségek miért is idegenedtek el a magyar államiságtól, és miért érezték úgy, hogy a nemzeti kiteljesedéshez már nem elegendőek a korrekciók és engedmények, feltétlenül saját országra van szükségük. Az sem evidens számomra, hogy tényleg a központba állított békedelegáció története-e a legérdekesebb Trianonból, és nem lenne-e érdemesebb inkább alulnézetből bemutatni, hogy konkrét emberek és közösségek életében mit jelentett a döntés, kicsit elszakadva attól, hogy mindent csak a politikai elit és az állam szempontjából közelítsünk meg (ilyen szemléletű történészi projektek szerencsére akadnak: példaként említhető az Ablonczy Balázs által vezetett Trianon 100 kutatócsoport tevékenysége, akár Egry Gáborék nemzetközi kutatása, amelyben nem egy nagy politikai narratíva keretében, hanem a maguk összetettségében igyekeznek bemutatni a valós élettapasztalatokat).
Különös hiányosságok és fals állítások felbukkannak az utolsó felvonásban is, amikor kitekintünk a jelenbe. A film végén feliratban idézik fel a kettős állampolgárságról szóló, 2004-es népszavazást, amely még eredménytelenül zárult, majd azt, hogyan foglalták ezt törvénybe a 2010-es kormányváltás után. Nem jut eszembe más lehetséges ok ennek „kifelejtésére”, minthogy ez a tény kényelmetlenül kilóg a hagyományosan EU-ellenes kormányzati narratívából, amely képtelen értelmezni azt a komplex helyzetet, hogy a nemzetközi integráció része lehet az egyik fő nemzeti traumánk gyógyításának.
És akkor ott vannak még az ilyen mondatok:
A cseh vagy román vélemények mindig többet nyomnak a latban, mint a magyar igazság. Ez volt akkor és ma is, sajnos
– így összegzi a tanulságokat az egyik megszólaló, egy pillanatra visszazökkentve a perspektívátlan sérelemkultúra nyomvonalára a filmet. Ez az a világnézet, amelyben nekünk örök igazságaink vannak, másoknak viszont kizárólag véleményük lehet, és ahol minket mindig méltatlanul bántanak olyan dolgokért, amiket soha nem is követtünk el. Szerencsére kevés ilyen állítás hangzik el a másfél óra alatt, így nem ez adja meg a Béke a nemzetek felett alaphangját, ami – minden hibája ellenére – komoly előrelépést jelent a Koltay-féle dokumentumfilmhez képest.
