Hogy mióta érezzük értéknek a letűnt korok építészetét? Jó kérdés.
Egyrészt mondhatjuk, hogy a 19. század előtt nem tartották sokra azt, ami régi. Ahogy a zenében is évezredeken keresztül az épp aktuális divat érdekelt mindenkit, úgy az idejétmúlt építészeti stílusokat sem becsülték sokra. Gondolkodás nélkül frissítették házaik megjelenését azok, akik megtehették – nem véletlen, hogy gyakran a szegényebb vidékeken maradtak meg a legszebb középkori emlékeink.
Másrészt azt is mondhatjuk: mégis jóval többre becsülték a régi házakat eleink, mint mi. Manapság gondolkodás nélkül bontunk le egy negyven-ötven éves épületet, hogy újat emeljünk a helyére. Évszázadokkal ezelőtt még a leggazdagabbak is csak kivételes esetekben tették ezt. Ma úgy mondanánk: sokkal fenntarthatóbban gondolkodtak. Kismartonban az Esterházyak például középkori várukat alakíttatták barokk kastéllyá az 1600-as évek második felében, mikor a védelemre már nem volt szükségük. A várfalak ma is megvannak az épületben. Az 1800-as évek elején, mikor a barokk kiment a divatból, klasszicista stílusban terveztették újra az egészet. A történet érdekessége amúgy, hogy a munkák közben elfogyott a pénz, így a kastély egyik fele ma is barokk, a másik meg klasszicista.
Ez a folyamatos bővítés, alakítás nálunk szinte minden régi épület sajátja. Legtöbb középkori eredetű templomunknak van egy Árpád-kori magja, ami kapott egy gótikus bővítést, aztán a törökdúlás után vagy rom maradt vagy jött egy barokk újjáépítés, amit esetleg egy historizáló ráncfelvarrás követett. Az ilyen épülettörténetek azután – akár romokról, akár más stílusokban újjáépített házakról van szó – komoly fejtörés elé állította a műemlékvédőket az elmúlt százötven évben.
A műemlékvédelem születése
Kivételes alkalmak már évszázadokkal ezelőtt is voltak, amikor valakinek fontos volt a múlt értékeinek megmentése. A felsőörsi katolikus templom az egyik legszebb középkori műemlékünk, ami elkerülte a barokk helyreállítást az 1730-as években. A helyi prépost, Padányi Bíró Márton nem csak ragaszkodott hozzá, hogy a régi formában állítsák helyre a romos templomot, de állítólag házról házra járt embereivel a faluban, hogy a lakók által széthurcolt köveket begyűjtse és visszaépíthesse azokat eredeti helyükre. Ezzel a magyar műemlékvédők egyik legkorábbi előfutárának is tekinthető.
Még izgalmasabb az esztergomi Bakócz-kápolna története, mely az új Bazilika útjában állt, ám a tervező Packh János nem akarta veszni hagyni a reneszánsz szépséget. 1600 számozott darabra szedette szét a kápolnát, amit ismét összeillesztve beépítettek az új templomépületbe. Jelenleg 17 méterrel távolabb és 11 méterrel mélyebben van, mint eredetileg volt. E művelet már csak azért is tervezői bravúr volt, mert az átépítéskor a másik oldalára került a kápolna bejárata.
A valódi intézményes műemlékvédelem azonban csak 1872-ben, vagyis kereken 150 éve indult el, amikor megalakult a Magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottsága.
Újjáépítés, újraépítés, újépítés
Ez a korszak egybeesik a neostílusok feléledésével, az 1800-as évek utolsó évtizedeiben és a századfordulón rengeteg „réginek látszó” épület született. Budapestnek máig ez a legerősebb, legegységesebb építészeti öröksége Ybl Miklós neoreneszánsz Operájától Steindl Imre neogótikus Országházáig. Ma már természetesen ezek is mind kiemelt műemlékek. Ezzel párhuzamosan éledt fel az igény, hogy a korábbi korok épületeinek is a korábbi korok stílusát kellene tükrözniük, azokat az időket, amikor megszülettek, vagy amikor igazán fénykorukat élték.
Schulek Frigyes nem csak egyszerűen visszaállította gótikussá az „elbarokkosodott” Mátyás-templomot, de a stílusból fennmaradt példákat – és saját fantáziáját – használva, maga is kitalált középkori részleteket. Hogy mennyire szabadon szárnyalt a képzelete, arra szép példa, hogy volt olyan terve is, amin a templomnak két egyforma nagyságú tornya van. A köré emelt Halászbástya már teljesen önálló alkotása volt, követve a gótika szabályait. Városképi szempontból ugyanakkor ma már arra is épp olyan értékként tekintünk, mint a középkori templomra. Természetesen ez a történelmi miliőt idéző díszes körítés is műemlék – teljesen megérdemelten.
Másutt a román kort tűzték ki célnak. Így született meg például a Jáki templom máig ismert alakja, szintén Schulek tervei nyomán. A barokk toronysisakokat historizálóra cserélte, a főhomlokzat fülkéibe pedig elhelyezte az itt-ott megmaradt szobortöredékeket, mintha csak egy kiállítás darabjai lennének.
Érdekesség, hogy amikor 1896-ra felépült a Városligetben a magyar építészet ezer évét bemutató Történelmi Épületcsoport – közismert nevén a Vajdahunyad vára –, akkor Alpár Ignác a jáki templom nyomán tervezte meg a kápolna bejáratát. Az ideiglenesnek szánt épületegyüttes vakolt fából készült, de olyan népszerű volt, hogy a következő évtizedben maradandó anyagból építették újra az egészet. Az úgynevezett Jáki-kápolnába eredetileg könyvtár került volna, de végül 1915-ben közkívánatra felszentelték.
És igen, ma már természetesen ez a történelmi épületeket modellező, ideiglenesnek szánt „installáció” is műemlék.
A romot is építeni kell
A régi házak „még régebbivé építése” nem magyar sajátosság. Világszerte ismert középkori épületek nyerték el ebben az időben végleges formájukat. A gótikus kölni dóm tornyait 1880-ra fejezték be a legmodernebb technika – vasszerkezet alkalmazásával. A firenzei dóm főhomlokzata a 19. század végéig díszítetlen volt, az ikonikus geometrikus mintázata csak 1887-re készült el. A párizsi Notre Dame is számos díszítést kapott az 1800-as évek közepén, többek közt a látványos, hegyes huszártornyot (mely 2019-ben leégett és a tervek szerint természetesen helyreállítják majd a most folyó rekonstrukció során). És a példákat hosszan lehetne sorolni.
Ezek után nem csoda, hogy a huszadik század embere szeretett volna tisztán látni: mi is az eredeti és mi nem az. Egyre jobban elterjedtek azok a helyreállítások, amelyek igyekeztek megkülönböztetni az eredetit az utólagosan hozzáépített részektől. A két iskola közt azóta is dúl a vita, hol az egyik, hol a másik kerekedik felül.
Mindenesetre a magyar történelem szomorú eseményei jó apropót adtak arra, hogy a műemléki helyreállításoknak számos irányzata megjelenjen például a budai Várban. A Mátyás-templomot vagy épp a Halászbástyát nem állították vissza eredeti formájában, ott a 19. századi formához nyúltak vissza – többé-kevésbé. A századeleji nagy ingatlanfejlesztéseket azonban már nem állították helyre (ezeknek most készítik el a másolatait épp). Ahol mégis, ott egyszerűsítettek rajtuk, mint a Pénzügyminisztériumnál. A legérdekesebben azonban a polgárváros házainak története alakult. Itt néhol a barokk vagy épp a középkori formát hozták vissza, máshol egyszerre több korszakot jelenítettek meg a homlokzatokon. Egyes foghíjassá vált utcasorokban, csak megidézték az eredeti beépítés tömegét, de kortárs házakat emeltek a telkekre.
A heves harcok utáni helyreállítások során ráadásul előkerültek középkori romok is, amelyek nem csak azért érdekesek, mert tovább színesítik a Vár épített örökségét. A műemléki helyreállításoknak is egy egészen különleges szeletét jelentik. A romoknak is vannak divathullámai, egyszer jobban szeretik őket, máskor kevésbé. Volt idő, hogy a parkokba műromokat építettek – ezek kissé talán meglepő módon olykor ma már szintén védelem alatt állnak – sőt valódi kastélyokat „romosítottak vissza” a romantikus látvány kedvéért. Így született meg például a tatai vár festői formája az 1800-as évek elején.
Arra sem gondolnak sokan, hogy a rom az nem magától rom. Bárhol is találkozunk velük – hacsak nem erdők mélyén porladó kőkupacokról van szó –, azok tudatos tervezői és örökségvédelmi munkák eredményei. Talán nem is sejtjük, hány vár és templomrom van, amelyet az elmúlt évszázadban kiegészítettek, helyrehoztak, láthatóvá tettek. Pont olyanok, mint a még álló és működő épületek: gondozni, ápolni, karbantartani és időnként helyreállítani kell őket, különben – akármennyire is ellentmondásos – elkezdenek romosodni.
Hogy milyen a jó műemlékvédelmi munka? Újraépítés? Romként konzerválás? Illúzióteremtés vagy őszinte bemutatás? Nincs rá tökéletes válasz. Az örökségvédelmi beavatkozásoknak épp úgy korszakai vannak, mint az építészetnek. Senki nem gondolja, hogy a barokk értékesebb, mint a klasszicista, vagy a gótikus többet ér a reneszánsznál. A ház értékét nem a stílusa adja meg. Ez épp így igaz a helyreállításokra is. Nincsenek jobb vagy rosszabb korszakok, helyreállítási irányzatok. Mindegyik irányzatban lehet kártékony vagy hasznos, fölösleges vagy értékteremtő egy beavatkozás. Egy romként megőrzött rom épp úgy lehet jó vagy rossz, mint egy eredeti formájában helyreállított épület.
Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/muemlekvedelem150
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
