Kultúra

„A jövő késni fog” – hogyan sokkolta a nyugati világot az első olajválság, és mit jelentett a mindennapi életben

Moesch / DPA / dpa Picture-Alliance / AFP
Moesch / DPA / dpa Picture-Alliance / AFP
Miért érte teljesen váratlanul a világot az 1973-as olajválság és miért tartották az amerikaiak az energia Pearl Harborának? Miért úszta meg Nyugat-Európa kellemetlenségekkel a jósolt szenvedés helyett? Mi maradt velünk örökségként a hetvenes évek energiaválságjaiból? És hogy jön ide Jockey Ewing?

Az 1970-es évek két olajválsága manapság rendszeresen előkerül, ha a jelenlegi energiaválság várható hatásait akarják érzékeltetni az elemzők. Bár mindkét krízis alapjaiban határozta meg a világgazdaság alakulását, és közvetve vagy közvetlenül a 20. századi történelemre is jelentős hatással volt, csaknem öt évtized távlatából már keveseknek vannak saját emlékeik az időszakról, arról nem is beszélve, hogy nem minden országot érintett azonosan. Magyarországot és az egész keleti blokkot például kezdetben semennyire, az ország lakói semmit nem éreztek abból a nehéz, 1973-74-es télből, amin a nyugati országoknak kellett átmenniük az Arab Liga olajbojkottja miatt. Ám hosszabb távon ez, illetve az 1979-ben kitört második olajválság alapvető szerepet játszott a KGST-országok, így Magyarország eladósodásában, és a Szovjetunió összeomlásában is.

Az olajválságok közül az első volt a látványosabb sokk a világgazdaságnak: 1973 őszén, az Izrael és a szovjetek támogatta arab szomszédai között zajló jom kippuri háború hatására az olajtermelő arab országok felfüggesztették az olajexportot az Izraelt támogató országokba. Ez utóbbi az Amerikai Egyesült Államokat, nyugat-európai szövetségeseit, valamint Japánt érintette elsősorban. Ennek nyomán a kőolaj ára a többszörösére emelkedett, mielőtt az embargó 1974 márciusában véget ért volna. 1979-ben pedig az iráni forradalom, illetve egy évvel később az irak-iráni háború miatt lőtt ki újra az olaj ára, és okozott világméretű recessziót. De mit jelentett az energiaválság a mindennapi életben?

Harminc dicsőséges év után jött a keserű ébredés

Az 1973-as olajválságban az időzítés volt a leginkább sokkoló: a második világháború utáni három évtized ugyanis gyakorlatilag folyamatos konjunktúrát jelentett Amerikában és a Marshall-segély felpörgette nyugat-európai országokban is. Ezeket az országokat többségében folyamatos, stabil növekedés jellemezte, és az életszínvonal is korábban elképzelhetetlen mértékben emelkedett. Franciaországban például Les Trente Glorieuses-nek (A dicsőséges harminc) nevezték el utólag ezt az időszakot, mely azóta is folyamatos nosztalgia tárgya:

Jobb- és baloldalon egyaránt úgy tekintenek a Les Trente Glorieuses-re, mint az utolsó alkalomra, amikor Franciaország teljes jólétben élt, amelyet nem akadályozott a lomha gazdaság és a fenntarthatatlan jóléti állam

– írta a New Statesman.

Ennek vetett véget az energiaválság, de a folyamatos, tartós növekedésnek ez a narratívája annyira meggyőző volt, hogy még a politikusok sem ismerték fel a Trente Glorieuses végét, amikor az bekövetkezett: „A francia döntéshozók 1973-ban, amikor a válság első jeleivel szembesültek, még mindig meg voltak győződve arról, hogy a háború utáni jólét folytatódni fog” – írta tanulmányában Brittany Murphy.

Nem véletlenül, hiszen a jólét és a folyamatos fejlődés – melynek kézzel fogható jeleit is magukon tapasztalhatták az állampolgárok – állandósága olyan illúzió volt, melyet sokan el is akartak hinni. Ehhez képest 1973-ban egyik pillanatról a másikra megszorításokkal, fogyasztási korlátozásokkal szembesültek, a háború vége óta először. Az olajválság ezért is égett bele ennyire a nyugatiak pszichéjébe, és nyilvánvalóak a hasonlóságok a 2010-től a koronavírus-járványig tartó folyamatos konjunktúrával.

VOTAVA / IMAGNO / APA-PictureDesk via AFP Bicikliket áruló osztrák benzinkút 1973-ban.

Amerikában pánik lett egy kis ellátási zavarból

Még az európai országoknál is nagyobb volt a megdöbbenés Amerikában, ahol teljesen ismeretlen jelenség volt, hogy problémák merüljenek fel az üzemanyag-ellátással: „Mindenki totálisan függött és szerelmes volt az autójába, mint az amerikai győzelem és szabadság szimbólumába” – mondta Meg Jacobs, a korszakról könyvet is író történész a Washington Postnak. És ugyan az olajválság az otthoni fűtéstől kezdve a fogyasztókra áthárított üzleti költségekig sok mindent érintett, a hatás azonban az utakon volt a legszembetűnőbb, hiszen az olcsó benzin egészen addig természetesnek tűnt az amerikaiak számára. Az embargó azonban benzinhiányt okozott, fejadagoláshoz és hosszú sorok kialakulásához vezetett a benzinkutaknál, és persze drágította a benzint.

Európában legalább az idősebb generációk emlékezhettek a háborúra és a közvetlenül utána következő szűk esztendőkre, Amerikában azonban ez is hiányzott, ezért érhette talán még nagyobb sokk a közvéleményt az Atlanti-óceán túloldalán. Jacobs szerint ezért is történhetett, hogy egy olyan helyzetben is elszabadult a pánik, amit egyébként kezelni lehetett volna:

Az amerikaiak félelme egy kis ellátási zavarból komoly válságot csinált. Valójában a nagy olajtársaságok képesek voltak olyan módon átcsoportosítani az elosztást, hogy az 1970-es években minimálisra csökkentették volna a hatást. De eluralkodott a pánik, és a benzinkutak tömeges megrohamozása csak súlyosbított a helyzeten.

Kilométeres sorok alakultak ki a benzinkutak előtt, egyes üzletek korlátozták, hogy az egyes vásárlók mennyi üzemanyagot vehetnek. Mások páratlan-páratlan adagolást alkalmaztak: ha egy autó rendszámának utolsó számjegye páratlan volt, akkor csak páratlan napokon tankolhatott. „Az a gondolat, hogy az amerikaiak kifogynak a benzinből, egyszerre volt új és teljesen ijesztő. Olyan hirtelen jött” – mondta Jacobs. Nem véletlenül nevezte az embargót Nixon elnök egyik tanácsadója „az energia Pearl Harborának”.

A tél végére egyre romlott a helyzet: egyes állomások illegálisan csak a törzsvásárlóknak adtak el, míg mások a kórházi ápolóknak és orvosoknak hagyták, hogy átugorják a sort. Verekedések törtek ki, és néhány állomás tulajdonosa önvédelmi célból fegyverrel járt dolgozni. A Baltimore Sun visszaemlékező cikkében megszólaltat egy embert, akivel előfordult, hogy egy egész délelőttöt töltött a városban benzin után kutatva, de csak 2 dollár értékben tudott benzint vásárolni, ami éppen elég volt ahhoz, hogy feltöltse azt a fél tankot, amennyi benzint négy óra vezetés alatt elégetett. „Visszaváltoztunk ősemberekké” – mondta tapasztalatairól a férfi.

Nyugat-Európa szenvedésre készült, de megúszta kellemetlenségekkel

A vajdasági Magyar Szó 1973 novemberében arról számolt be, hogy a nyugat-európai országok levonták a következtetéseket és módosították magatartásukat az USA-val szemben: „Ezzel összefüggésben vége szakadt az Izrael iránti elkötelezettségnek is, ami az arab országok régi sérelme volt. »Nyugat-Európa nem akar Amerika kedvéért megfagyni a télen« — írta egy nyugati újság, találóan mutatva rá a hangulatváltozás indítékaira” – így a cikk, mely egyfelől akár ma is megjelenhetne a kormánypárti sajtóban, Izraelt felcserélve Ukrajnára, másfelől inkább a szocialista jugoszláv politika vágyvezérelt gondolkodása jele volt, ugyanis az olajembargónak nem sikerült szétrobbantania a nyugati szövetségi blokkot.

Cserébe az európaiak hosszú évek után egy kivételesen kemény télre készültek. A benzin és a fűtőolaj ára meredeken emelkedni kezdett az embargó bejelentése után, és az ennek következtében várt kritikus energiahiányról széles körben azt várták, hogy a II. világháború óta a legnehezebb időszakot fogja előidézni. „A jövő késni fog” – hirdette címlapján a brit Financial Times, mely hűen érzékeltette a korszak hangulatát. Bár az embargó nem minden országot érintett egyformán – teljes embargó alá csak Hollandiát helyezték –, az energiaárak mindenhol nőttek, és országonként különféle fogyasztás-korlátozó lépéseket jelentettek be a kormányok.

STF / DPA / dpa Picture-Alliance Üres autópálya Düsseldorf mellett a korlátozások első napján 1973 novemberében.

Svédországban és Hollandiában jegyre adagolták a benzint, ám mindkét intézkedés rendkívül népszerűtlen volt, sőt, utóbbi esetében még hatástalan is, hiszen az autósok az NSZK-ba járhattak át tankolni. A benzinjegy ezért mindkét országban csak pár hétig élt. Ehelyett a legtöbb akkori kormány hagyta, hogy az üzemanyag ára emelkedjen, ami automatikusan csökkentette a keresletet, és a lakosság által igazságosabbnak tartott intézkedésekre összpontosítottak, mint például az alacsonyabb sebességkorlátozások és a gyakoribb tömegközlekedés.

Így Nyugat-Németországban, Olaszországban, Dániában, Belgiumban és Hollandiában bevezették a vasárnapi autózás tilalmát, illetve ugyancsak Belgiumban, Franciaországban, Ausztriában és Svájcban pedig sebességkorlátozást érvényesítettek. Svédországban csökkentették a közvilágítást, és betiltották a kirakatok megvilágítását, Norvégiában pedig hétvégén, illetve hétköznap esténként az összes töltőállomást bezárták és hétvégi vezetési tilalmat vezettek be. Dániában ugyanakkor inkább a vonat- és buszjáratokat ritkították, ami zsúfoltságot és késéseket okozott. Franciaországban éjszakára betiltották a fényreklámok, a kirakatok és az üres irodák kivilágítását; hétköznapokon korlátozták a televízió műsoridejét, továbbá korlátozták a fűtést. Olaszországban a középületekben korlátozták a fűtést, csökkentették a közvilágítást, az éttermekben és bárokban kijárási tilalmat vezettek be, Ausztriában pedig több helyen adagolták a fűtőolajat. Nagy-Britannia ugyan megúszta a teljes embargót, mivel a konzervatív Heath-kormány szakított elődei Izrael-párti politikájával, ott viszont a szénbányászok sztrájkja miatt kényszerült a kormány megszorításokra és korlátozásokra.

Az Európában várt armageddon azonban mégsem következett be: egyrészt a szokatlanul enyhe tél miatt, másrészt a bejelentett korlátozások is hatékonynak bizonyultak. A New York Times 1974. február 8-án már arról számolt be, hogy a válságnak csak minimális hatása volt Nyugat-Európára:

Bár emberek milliói szenvedtek kellemetlenséget, csak kevesen szenvedtek igazán. A benzin és a fűtőolaj ára meredeken emelkedett, de a legtöbb országban megfelelőnek tűnik a kínálat. A legtöbb európai autópályán még mindig alacsonyabb sebességkorlátozások vannak érvényben, de ezeket a balesetek számának csökkenése szempontjából áldásosnak tartják

írta a lap, amely arról számolt be, hogy a svéd kereskedelmi miniszter előző nap színpadiasan kettétépte a benzinjegyét, és az európai kormányok is egyre-másra vonták vissza a korlátozásokat, ahogy már látszott a tél vége. Ettől függetlenül a magas energiaárak éveken át problémát jelentettek, lefékezték a gazdasági növekedést, de a lakosság a vártnál jóval könnyebben vészelte át a telet.

Az olajválságok nyoma máig velünk maradt

Az olajválság azonban sehol sem múlt el nyomtalanul. Egyrészt az energiahatékonyság újbóli előtérbe helyezését ösztönözte, továbbá a nyugat azon kísérleteit, hogy tompítsa az „olajfegyver” néven ismertté vált jelenséget. A második energiaválság éppen ezért már jóval kisebb sokkot okozott, noha a világgazdaság ezt is megsínylette hosszabb távon. Ám hosszú távú következményei is lettek a 73-74-es energiaválságnak, melyek a legkülönfélébb területeket is befolyásolták.

Amerikában az egyik legkomolyabb következmény az volt, hogy kihűlt a hatalmas autók iránti szeretet. 1973 decemberében például a Time magazin címlapon hirdette: „A nagy autó: egy kapcsolat vége”. A Chevrolet, a Cadillac, a Ford és a többi ikonikus amerikai autómárka, melyek addig a legnépszerűbbek voltak, már közel sem tűntek olyan vonzónak, és az amerikaiak felfedezték a kisebb és gazdaságosabb külföldi márkákat. Bár később átmenetileg visszatértek még a nagy autókhoz, de a második olajválság végleg betette a kaput a benzinzabáló óriásoknak, miközben a japán cégek is nagyobb és igényesebb modellekkel hódították meg a vásárlókat. Az amerikai kongresszus ráadásul 1975-től szabályozta az új típusok fogyasztását, és az autóipar a két válság alatt örökre megváltozott, mindenütt szempont lett a takarékosabb fogyasztás.

Ugyancsak az autózáshoz kapcsolódik, hogy az első olajválság idején bevezetett sebességkorlátozások több országban is megmaradtak. A magyar sajtó már 1974 januárjában arról számolt be, hogy a baleseti statisztika jelentős javulása miatt Belgiumban véglegessé akarják tenni sebességkorlátozást. De megmaradt az autópályákra vonatkozó sebességkorlátozás Ausztriában és Svájcban is, és Amerikában is ekkor vezettek be először ilyet, amikor Nixon elnök országosan óránként 55 mérföldes (89 km/óra) maximális sebességet határozott meg. Ezt később 65 mérföld/órára módosították, majd 1995-ben újra az egyes államok hatáskörébe utalták, ám az államok túlnyomó többségében ma már van sebességkorlátozás. Sőt, az államok mintegy harmadában alacsonyabb is a közúti sebességmaximum, mint az 1974-es volt.

AFP 1973 novemberében vezették be 80 km/h sebességkorlátozást a francia utakon.

Az olajválságok nyomán kezdett elterjedni az alternatív energiaforrások iránti érdeklődés és a fogyasztói tudatosság: Jimmy Carter elnök – aki az energiaválságot nevezte meg korunk legnagyobb kihívásának, a háborúk elkerülése mellett – napelemeket szereltetett a Fehér Ház tetejére, melyeket Ronald Reagan hét évvel később eltávolított ugyan, de Barack Obama azóta visszarakatta őket. Ugyancsak Carter nevezte ki az első energiaügyi minisztert Amerikában.

Az energiaválság az üzletek és házak tereinek kialakítására és megvilágítására is hatással volt. Korábban a kereskedelmi belső tereket jellemzően fényes mennyezetekkel és fénycsövekkel világították meg. Az áramárak emelkedésével azonban a létesítményvezetők eltávolították a lámpákat, a tervezők pedig ezt úgy ellensúlyozták, hogy visszatértek a természetes fényhez. Megjelentek a piacon az energiatakarékosabb termékek, míg az elektromos és közüzemi vállalatok ösztönző programokat is bevezettek, hogy a teljes villamosenergia-fogyasztás csökkentése érdekében az ügyfeleket hatékonyabb berendezések és lámpák telepítésére és használatára ösztönözzék.

Végül pedig az olajválság az amerikaiaknak az olajhoz való viszonyát is megváltoztatta. Míg sokáig az olaj a végtelen termelékenység és gazdagság szimbóluma volt, máskor pedig hatalmas vadállatként ábrázolták, amelyet az ember megszelídített, írja esszéjében Sofia Ahlberg, ám ez már a múlté:

Az olajtól való függőségünk miatti nyugati aggodalom az 1970-es évek energiaválságával kezdett erőteljesen növekedni, amelyet a közel-keleti politikai zavargások idéztek elő. Ettől kezdve Kelet és Nyugat egyre érzékenyebbé vált az olajkultúra árnyoldalaira

– fogalmaz Ahlberg, és mi más érzékeltethetné ezt jobban, mint az 1978-ban indult Dallas sorozat, melynek főhősei, az olajmágnás Ewingok gazdagságát a sötétség is árnyalta, nem utolsósorban egyes szereplők alkohol- és kábítószerfüggőségének nyílt bemutatása miatt. Ráadásul az amerikai közvélemény tekintélyes része a nagy olajvállalatokat hibáztatta a válság miatt, ezért különösen nagy érdeklődés irányult rájuk. A Dallas vetélytársának szánt Dinasztia szappanopera pedig már ugyancsak egy olajfamíliát mutatott be, és az alkotói már vállaltan az olajválság hatására írták a sorozatot.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik