Kultúra

Pierre Vasarely: Láttam, ahogy Andy Warhol térdre borul a nagyapám előtt

Varga Jennifer / 24.hu
Varga Jennifer / 24.hu
A művészetnek nem az elegáns kiállítóterekben, hanem az élet középpontjában a helye – vallotta Victor Vasarely, aki szerint a szépség nem lehet a burzsoázia kiváltsága, azt a hétköznapok részévé kell tenni. A Pécsen született, ám Párizsban világhírűvé vált op-art alapító regényes életéről unokáját, a Vasarely Alapítványt vezető Pierre Vasarelyt kérdeztük, aki egy újságíró segítségével könyvet is írt a nagyapjáról. A kalandos pályafutáson túl azt a – Vasarely halála után indult – két és fél évtizedes jogi csatározást sem hallgatta el, amelyet olykor közeli családtagokkal kellett megvívnia, hogy egyben tartsa a nagyapja által rábízott életművet. De vajon mit jelentett Vasarely számára a kommunista meggyőződés, hogyan döntötte kis híján romba a család az életművét, és miként inspirálja mai napig a fiatal művészeket?

Emlékszik még azokra az ízes magyar káromkodásokra, amelyeket nagyapja tanított önnek gyerekkorában?

Szinte csak azokra emlékszem. Na jó, azért megvan, hogy „egri bikavér”, „kolbász”, „csípős”, „erős”, de bármikor tudom sorolni a trágárságokat, amik sakkozás vagy golyózás közben hangzottak el általában.

Van kedvence közülük?

Biztos benne, hogy hallani akarja őket?

Újságíróként bizonyítékokra van szükségem.

Tudom például, hogy „bazdmeg”, „pina, fasz, együtt basz”, és természetesen azt is, hogy „lófasz a seggedbe!”

Köszönöm, meggyőzött! A könyvben visszatérő jelenet, hogy nagyapja igyekszik a kis Pierre-t, vagyis önt tréfásan rávenni, hogy ilyen vulgáris kifejezésekkel sokkolja a hozzájuk érkező magyar vendégeket. A bájos anekdota jól mutatja, hogy a komoly, kifinomult stílusú, világhírű és rettentő fegyelmezett Victor Vasarelynek volt egy játékos, közvetlen, mókamester oldala is.

Nagyapámnak kétségtelenül volt egy tekintélyt parancsoló kisugárzása. Ha belépett egy emberekkel teli terembe, mindenki érezhette, hogy fontos személy érkezett. A hétköznapokban viszont egyáltalán nem ilyen hatást keltett.

Nagyon egyszerűen élt, lazán öltözködött, nem vásárolta halomra a Ferrarikat, Porschékat, sem a nagy lakásokat New Yorkban, Los Angelesben vagy Párizsban.

Életmódjában sokat megőrzött a magyarországi fiatalkorából. Klára nagymamám, akit a család csak Bonzinak hívott, minden este egyszerű vacsorákat készített számára: kolbász, körözött, gulyás, lecsó. Az ételeken túl pedig minden nap beszéltek magyarul egymás közt. Én ezt a Vasarelyt ismertem. Persze sokszor elvitt magával kiállítás-megnyitókra és más társasági eseményekre, olyankor teljesen más volt.

Varga Jennifer / 24.hu Pierre Vasarely

Gyerekként természetes volt megélni ez a kettősséget, vagy volt azért valami varázslatos abban, hogy a nagypapa a tévében híres politikusok és sztárok társaságában tűnik fel?

Természetes volt, még akkor is, ha nem volt mindig könnyű a családi helyzet. A szüleim hatéves koromban elváltak, de a nagyszüleimmel emiatt nem szakadt meg a kapcsolatom. Gyerekként minden vakációt náluk töltöttem Gordes-ban, Annet-sur-Marne-ban vagy máshol. Nagyapám élete a munka körül forgott. Számára nem létezett hétvége vagy pihenőnap, állandóan dolgozott. Én voltam az egyetlen fiú unokájuk, így különleges kapcsolat alakult ki köztünk, közelebbi, mint közte és apám között. Ma már nincs hiányérzetem, de akkoriban többször éreztem úgy, hogy az állandó munka miatt nem jut rám ideje. Tudtam, hogy le kell foglalnom magam, sokszor egyedül tévéztem, golyóztam: a jobb kezem a bal kezem ellen, ahogy ő is csinálta, amikor épp nem volt ki ellen játszania. Amúgy nem szeretett veszíteni a játékokban, ahogy mondtam: a trágár szavak is jellemzően ilyenkor, golyózás vagy sakkozás közben kerültek elő.

Legyőzte valaha sakkban?

Soha, fantasztikus sakkjátékos volt. A könyvben is írunk arról, amikor 1921-ben Alexander Aljechin sakknagymester Budapesten járt átutazóban, játszott egy hatvantáblás szimultánt. A tinédzser Vasarely is játszhatott ellene, és döntetlent ért el. Később is minden nap sakkozott, ha épp nem akadt partnere, akkor a sakkfeladványt oldotta meg az újságban. Megesett, hogy nem tudott éjszaka elaludni addig, amíg rá nem jött a megoldásra.

A sakktábla fekete-fehér, geometrikus formavilága művészileg is inspirációt jelentett számára?

Igen, de ugyanígy hatott rá a magyar népművészet is, és mindenképp ki kell emelni a Bauhaust, azon belül a Műhelyt, ahol Bortnyik Sándor reklámgrafikai kurzusaira járt. Beazonosíthatók ilyen ihletforrások, amelyek magyarázzák, hogy volt képes Vasarely hat évtizeden át ilyen progresszív műveket alkotni, ráadásul mindvégig számítógép felhasználása nélkül. Az 50-es, 60-as évektől ugyan elkezdett olyan kifejezéseket használni, mint a „programmation”, programozás, illetve olyan informatikai könyveket olvasott, amelyeket csak egyetemeken és az amerikai hadseregben forgattak akkoriban. 1970-ben írt is arról, hogy számítógéppel szeretne dolgozni. Tehát tudta, hogy valami nagyon fontos átalakulás zajlik ezen a téren, csak nem tudta pontosan, mi az. Végül úgy alakult, hogy soha nem dolgozott számítógéppel. Az 50-es, 60-as évek fordulóján elindult ugyan egy együttműködés az IBM-mel, amely a generatív művészet, avagy kódművészet iránt érdeklődött, de nem lett semmi a kezdeményezésből, mert akkoriban túl drága volt még az egész.

Ön szerint, ha ma élne, mibe ásná bele magát: a VR-művészetbe, a blockchain-technológiába, esetleg valami olyanba, amiről még nem is hallottunk?

Erről inkább a fiam, Hugo tudna hitelesen beszélni, aki sokkal jobban ért az ilyesmihez, például az NFT-hez. Idén nyílt egy Vasarely-kiállítás Londonban, ahol az első NFT-k is létrejöttek a műveiből. A technológiai részleteket ne tőlem kérdezze, mert ez túl bonyolult a számomra, de izgalmasnak tartom az ilyen képzettársításokat. Nem tudom, mi lett volna, ha az IBM-es együttműködés folytatódik a 60-as években, de arról biztosíthatok mindenkit, hogy Victor Vasarely élete végéig nem használt komputert. Alkotásai egyetlen forrása az agya volt. Sokan mondják, hogy negyven-ötven évvel mindig a saját kora előtt járt.

Interfoto MTI / Getty Images Victor Vasarely

A népművészet és a futurisztikus technológiák tehát ugyanúgy megmozgatták a képzeletét, viszont egyszer ő maga jelentette ki, hogy a jövő jobban érdekli, mint a múlt. A személyes élettörténetéről azért szívesen nosztalgiázott?

Olykor mesélt arról, mi történt a 20. század elején a Vásárhelyi-családban. Ezek általában szórakoztató történetek voltak, amikben sokszor az volt a vicc forrása, hogy nemcsak a sakkot szerette, de a szerencsejátékot is.

Annak ellenére is, hogy az ő nagyapja, Vásárhelyi Zsigmond hazárdjátékon verte el az évszázadokon át halmozott családi vagyont?

Vasarely természetesen tisztában volt ezzel a történettel. Talán épp ezért vitte tovább kicsit makacsul a hagyományt, de sokkal nagyobb önmérséklettel tette ezt, mint a nagyapja. A 20. század első évtizedei embert próbálók voltak Közép-Európában, amit egy gyerek még nehezebben tud értelmezni. Élete elején négy évet töltött Pécsen, ahonnan Pöstyénbe, majd egy újabb településre került, hogy 1919-ben Budapesten kössön ki. Egy kisfiú számára mindezt nem könnyű feldolgozni, kezdetben talán nem értette az okokat, és szerintem sokat szenvedett akkoriban. Az apja ráadásul rengeteget dolgozott, hogy eltartsa a családját. Egyetemista korára már kialakult világnézettel bírt: baloldali elkötelezettségű művész volt, amire csak ráerősített, hogy a budapesti Bauhaus-iskolába, a Műhelybe járt.

Innentől kezdve feltett szándéka volt, hogy a művészetet a társadalom széles rétegeihez eljuttassa.

Ez a gondolat persze nem az ő fejéből pattant ki, így vélekedett mestere, a műhelyes Bortnyik Sándor is, aki nagyon erősen hatott Vasarely gondolkodására. Akkoriban a legtöbb művész baloldali volt, de Vasarely egész életében megtartotta ezt a világnézetet. Nem is igazán szerette a „művész” szót, inkább a „plastician” avagy „térművész” kifejezést használta. A művészet számára egy letűnt korszak kifejezése volt. 1945 után többször írt arról, hogy a régimódi „állványfestészet” halott, és az új művészetnek más anyagokkal kell dolgoznia: fémmel, üveggel vagy bármi egyébbel, amit a kor megkíván. Szakítani akart a múlttal, hogy új korszakot hirdethessen. Úgy vélte, a művészeknek túl kell lépniük azon, hogy egy falra akasztható vászonra festegetnek olajjal. Meggyőződése szerint Cézanne-t úgysem lehet ebben túlszárnyalni, akkor meg minek is próbálkozni.

Varga Jennifer / 24.hu

Számomra érdekes volt, hogy még Picassót is múltba ragadt művésznek, az „állványfestészet” szimbólumának tartotta a 30-as években. A spanyol polgárháború borzalmait ábrázoló Guernica kapcsán pedig arra jutott, hogy egy műnek nem szabad politikai csatározások részévé válnia. Vasarelyt sosem kísértette meg a vágy, hogy direkt módon politikát vigyen a műveibe?

Csakis áttételesen, vagyis azzal, hogy demokratizálni akarta a művészetet, és az építészetre is úgy tekintett, mint aminek révén a művészet a mindennapok részévé válhat. A második világháború után a legtöbb európai országban hatalmas városbővítési programok indultak be, mert rengeteg épületre, lakónegyedre volt szükség a nagyvárosokba áramló tömegek számára. Vasarely kötelességének érezte, hogy tiltakozzon az ellen, hogy ezek a többnyire szegény embertömegek számára épülő hatalmas lakónegyedek szépségtől mentesen, lehangoló esztétikai sivársággal épüljenek föl. Alapvető célja volt, hogy a művészet ne pusztán a burzsoázia kiváltsága legyen, hanem jelenjen meg a városi terekben is, hogy azokra is hasson, akiknek nincs lehetőségük galériákba, múzeumokba járniuk. A művészetnek tehát nem az elegáns kiállítóterekben, hanem az élet középpontjában a helye. Ez az a pont, ahol politikussá válik az alkotói felfogása. Miként tegyük lehetővé mindenki számára, hogy szebb, lélekemelőbb környezetben élje a mindennapjait?

Ön szerint mennyi valósult meg ebből a vízióból?

Franciaországban kétszer is elkövették ugyanazt a hibát: nemcsak az ötvenes évek urbanizációs hulláma idején, de 1962 után, mikor rengetegen költöztek Franciaországba Algériából és Marokkóból, és hihetetlen sok új épületre volt szükség. A Bauhaus szellemiségét őrző Vasarelynek meggyőződése volt, hogy az építészeknek még a tervezést megelőzően együtt kéne dolgozniuk képzőművészekkel, térformálókkal, urbanistákkal, orvosokkal, hogy élhetőbbé tegyék a városi tereket. Azt is előre megmondta, hogyha nem így járnak el, néhány évtized múlva nagy balhék és botrányok lesznek belőle. Ez aztán be is következett Franciaországban és máshol is. Az persze nagy szó, hogy több mint száz olyan projektje valósult meg világszerte, ahol a művészete beépült egy-egy épületbe. Ám ezek a felkérések mindig utólagos „díszítések” voltak, így nem vehetett részt a kezdetektől a koncepció megalkotásában. Márpedig Vasarely ellenezte ezt az eljárást. Élete végén emiatt tehát volt némi hiányérzete, frusztrálta, hogy a világ nem állt készen az általa képviselt szemléletmódra.

Hogy élte meg Vasarely a hazatérést, amikor először rendezhetett kiállítást Magyarországon 1969-ben?

Nagy élmény volt számára. Egész életében kommunistának vallotta magát, de ő Franciaországban volt kommunista, ami elég komoly különbséget jelentett akkoriban az orosz vagy a magyar kommunistákhoz képest. Akkoriban szinte minden francia művész balos gondolkodású volt, ám ő ennek ellenére nyitott volt: barátságot ápolt például a jobboldali Georges Pompidou-val, Franciaország egykori elnökével. Gyakran utaztak együtt, nem jelentett problémát számukra a politikai véleménykülönbség: művészetről, építészetről, új technológiákról és társadalmi kérdésekről beszélgettek.

És a kelet-európai országokban megvalósult kommunizmushoz kritikusan viszonyult?

A párthoz nem fűzték szoros szálak, szülőhazájához és szülővárosához viszont annál inkább. 2006-ban, Vasarely születésének századik évfordulóján látogattam először hivatalosan Pécsre, és volt egy fantasztikus találkozásom egy idős úrral, aki 1976-ban a pécsi városházán dolgozott még fiatalemberként. Sírva mesélte, hogy el sem tudom képzelni, mennyit jelentett nekik a 70-es években, hogy egy világhírű magyar-francia művész odalátogat, kortárs művészetet hoz, és értékes műveket ajándékoz a városnak. A Vasarely-tárlat hatására hosszú idő után először jelentek meg Pécsen turisták.

A szabadság levegőjét hozta el számunkra

– mondta a könnyeit törölgetve. Ma már nehéz ezt elképzelni, mert feledésbe merült az a korszak, de Vasarely tényleg nagy értékű művek sorát adományozta a városnak, amit aztán Budapesten is megismételt a 90-es években.

Gábor Viktor / Fortepan Pécsen, a Vasarely Múzeum udvarán, balról a második Victor Vasarely a múzeum megnyitóján, 1976-ban.

Egy világhírű művész hagyatéka hatalmas érték, de átok is lehet a család számára. Jó példa erre, hogy Vasarely halála után az ő életművéért is elkeseredett jogi csatározások robbantak ki, amelyben önnek a saját apjával is meg kellett küzdenie.

A Vasarely regényes évszázadában Philippe Dana újságíróval azt akartuk bemutatni, hogy egy különleges ember – életre szóló társával közösen – miként építgetett ötven-hatvan éven át egy hatalmas életművet, majd hogy lehetett mindezt pár hónap leforgása alatt tönkretenni. Szerencsére, végül sikerült megálljt parancsolnunk az őrületnek, és elkezdhettük visszaállítani a 20. század egyik legfontosabb életművét. Ebben a könyvben tehát el akartam mondani nagyszüleim szép és izgalmas történetét, de a nehézségeket sem szerettem volna elhallgatni, így írni kellett a családban kirobbant harcokról, valamint arról, hogy a francia állam nem tett semmit a szellemi örökség megőrzéséért. Fontos azonban, hogy azóta Franciaországban megjelent egy újabb könyv is, amely már nem az életúttal foglalkozik, hanem kizárólag a nagymamám halálától a mai napig eltelt időszakot mutatja be. Az egész jogi hercehurca egy maroknyi, családon belüli és kívüli ember akciója volt, hogy pénzhez és értékes alkotásokhoz jussanak. Mindez élesen szemben állt Vasarely szellemiségével, aki mindig segíteni próbálta a fiatal művészeket, és nagyvonalúan adományozott műveket Franciaországban és Magyarországon is. A két nagyszerű újságíró nélkül nem tudtam volna elmesélni ezt a történetet, ők segítettek rendet vágni a káoszban, ezáltal én is jobban megértettem nagyapám célkitűzéseit. Felmerült bennem, hogy készülhetne ebből akár egy sorozat, hiszen különleges figurák sora tűnik fel a történetben, akár a politika, akár a művészet világából.

Ott van például a jelenet, amikor Vasarely találkozott Andy Warhollal New Yorkban. Én is vele voltam, így láthattam, ahogy Warhol köszöntésképp térdre borult nagyapám előtt.

Hihetetlen volt látni, hogy a pop art atyja ilyen tisztelettel viszonyul a nála évtizedekkel idősebb Vasarelyhez. 2019-ben tartottunk egy nagy kiállítást a Pompidou központban, amiben azt mutattuk be, hogy az op-art és a kinetikus művészet miként készítette elő a terepet a pop artnak. Mert messze nem a pop art volt az első művészeti irányzat, amely az elitizmust levetve széles néprétegekhez akart szólni: Vasarely és társai már az 50-es évek Párizsában is erre törekedtek.

A művészettörténetnek nyilvánvalóan fontos része Vasarely és az op-art, de ma is releváns? A fiatal művészek inspirálódnak belőle?

Sok művész manapság is azért érkezik Párizsba, mert Vasarely ott alkotott a 40-es években. Egyre többüktől hallani, hogy nagyapám volt az egyik fő inspirációs forrásuk, mert nagyon korán eljutott a művészet és a tudomány határterületére, új anyagokkal és technológiákkal kísérletezett. A Vasarely-életmű tehát egy kulcsfontosságú láncszem, ami összeköti a Bauhaust és a komputerművészetet.

Varga Jennifer / 24.hu

A nagyapja miért épp önt jelölte ki szellemi örökösének, és gyerekként milyen volt ezt hallani tőle?

Tízéves voltam, amikor ez a történet indult. A nagyszüleim mindig azt mondogatták, hogy a kis Pierre lesz majd az alapítvány igazgatója, nekem viszont nem sok fogalmam volt arról, mit jelent ez. Apám művész volt, nagybátyám orvos, így egyiküknek sem volt kedve adminisztrációval és az alapítvány ügyes-bajos dolgaival foglalkozni. A 80-as években, amikor nagyapámnak romlani kezdett az egészsége, még túl fiatal voltam, hogy átlássam a dolgokat, meg kellett érnem a feladatra. Aztán, ahogy sokasodtak a problémák és a konfliktusok, rájöttem, hogy valamit tennem kell, ha azt akarom, hogy egyben maradjon a hagyaték. Harcolnom kellett apám és nagybátyám ellen is, akiket – meggyőződésem szerint – a feleségeik tüzeltek fel. Végül 25 évembe telt a jogi csatározások lezárása.

Sosem bánta meg, hogy ennek a küzdelemnek szentelte az életét?

Nem volt könnyű, de eleinte azt gondoltam, hogy két-három, legfeljebb öt éven belül vége az egésznek. Ha valaki 2000-ben azt mondja nekem, hogy több mint két évtizeden át húzódik majd ez a bíróságon, egyáltalán nem biztos, hogy kitartottam volna. De az ügyvédek mindig azzal nyugtattak, hogy még egy, legfeljebb két év, és vége. Egy idő után pedig olyan mélyen érintetté váltam, hogy amúgy sem tudtam volna leállni. Most már sokkal jobb a helyzet, mert végre múzeumokkal, művészekkel, kurátorokkal tárgyalhatok a jövőről, de 25 éven át inkább csak bírókkal, ügyvédekkel és jogi tanácsadókkal teltek a napjaim. Nem volt túl lélekemelő.

A Victor Vasarely regényes évszázada című könyv a Prae Kiadó gondozásában jelent meg magyarul.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik