Egy manningtree-i fiatalember 1644 telén, minden hatodik héten rémülten riadt fel ágyában. A mindig péntekre eső alkalmakon a rémület gyorsan bosszúságba fordult.
Egyik éjjel feltűnt neki, hogy a közelben valahol emberek beszélgettek. Hegyezte a fülét, egy női hangot hallott, valaki a familiárisairól beszélt: olyan démonokról, akik állat képében szolgálták őt. Nyilvánvaló lett a férfi számára, hogy „borzalmas boszorkányszekta” ütött tanyát az essexi településen, amelyik ilyenkor „gyűlésezik”, melyen „ünnepélyes áldozatot mutatnak be az ördögnek”.
Azt is hallotta, amikor az éjszakai tivornyázó megparancsolta démoni háziállatának, hogy eredjen a közelben lakó Bess Clarke házához. Utóbbit korábban már a helyiek és maga a fültanú is boszorkánysággal gyanúsították. Miután feljelentették, a békebíró 1644 márciusában le is tartóztatta. Az a döntés született, hogy a beismerő vallomás érdekében „három napon és éjen át ébren marasztalják”, és közben őrizet alatt fel-alá kell sétálnia. A negyedik éjjelen a fiatalember meglátogatta cellájában. Clarke teljesen kimerült, kétségbeesve szeretett volna pihenni, így befolyásolhatóvá vált. Kijelentette a férfinak, hogy amennyiben leülnek, odahívja a familiárisait.
Elmondta, hogy „testileg közösült az ördöggel”, és őrzői előtt azt is bevallotta, hogy démonjai – egy kiscica, egy spániel, egy agár, egy nyúl és egy görény – immár megérkeztek. A fiatalember, Matthew Hopkins később leírta e különös éjszakát és azt, hogy milyen eszesen vette rá Clarke-ot bűnei beismerésére, melyekért bíróság elé állították és felakasztották. Sikerét meglovagolva Hopkins kétéves boszorkányüldöző turnéba kezdett, melynek során
Amatőr kopók
A „boszorkányüldöző” vagy „boszorkányvadász” elsőre hivatalos titulusnak tűnik, különösen – miként a Matthew Hopkinsról szóló történetekben is – nagybetűvel szedve. S bár tényleg ezen az emlékezetes becenéven ismerték, az nem is volt több annál: egy címke vagy becenév. Hopkins önjelölt boszorkányüldöző volt, amatőr kopó, nem pedig hivatásos bűnüldöző, klerikus vagy katonai megbízott. Egyszerű állampolgár, akit aggasztott a boszorkányok jelenléte városában. Úgy döntött, a tettek mezejére lép, és feljelentést tett a hatóságoknál. Szokatlan módon azonban megengedték neki, hogy megfigyelje és kikérdezze a gyanúsítottakat, reputációját a Bess Clarke-tól kicsikart vallomásra építette.
Hopkins később sok-sok gyanúsítotton alkalmazta – méghozzá felügyelet nélkül – a járatás és megfigyelés ösztönző vallatási technikáját. Pontosan ez az a szabadjára eresztett detektívtevékenység – rögeszmés zaklatás, árnyalatnyi becstelenséggel és becsapással fűszerezve –, amelyet az emberek többnyire a „boszorkányüldözés” kifejezéshez társítanak.
A boszorkányüldözés elméletének azonban hivatalosabb gyökerei is voltak, melyek a középkori inkvizícióig nyúltak vissza. A XV. században Heinrich Kramer német szerzetest és a hozzá hasonlókat formálisan is megbízta a katolikus egyház a feltételezett eretnekek kikérdezésével, legyenek azok más egyházi személyek vagy olyan egyszerű emberek, akik nem szokványos vallási elképzelésekkel rendelkeztek. A beidézett eretnekek között az inkvizítorok olyanokat is találtak, akiket boszorkánysággal gyanúsítottak meg. Ezek az emberek némi ismerettel bírtak a mágiáról és a démoni szellemekről, ráadásul látszólag hasonlóan gondolkozó emberekkel alkottak közösséget.
Egyre nőtt a gyanú az inkvizítorok táborában, hogy a boszorkányok titkos találkozóikon összeesküvést szőnek az igaz keresztény hit ellen. Heinrich Kramer és társai vallomásokra kényszerítették az ilyeneket, és démonológiákban dokumentálták a boszorkányok feltételezett cselekedeteit. A démonológiák lényegében hivatalos boszorkányvadász-kézikönyvként szolgáltak.
Kramer különösen nagy hangsúlyt helyezett a boszorkányság és a női szexualitás összekötésére. Először szelíden megkérdezte a női gyanúsítottat, hogy „hol született és nevelkedett”, majd áttért a személyes kérdésekre. Az „életvitelének” jó, avagy rossz mivoltát firtató témák megvitatásából éles váltással „a szüzességére és más titkos dolgokra” vonatkozó információk követelésére ugrott. Az 1480-as években a német és osztrák vidékeken kikérdezett nők undorral reagáltak, és mikor már kellően sérülékennyé tette őket a szégyen, Kramer meztelenül a kínpadra kötöztette őket, és addig kínozta, amíg bevallották sátáni konspirációikat.
Kramer rögeszmésen kutatta át a nők testét olyan amulettek, talizmánok után, melyek megóvták viselőjüket a vallomástól és bizonyítékot szolgáltattak a hatalmasok, így a lovagok, érsekek, sőt inkvizítorok elleni boszorkányságra. Tettei azonban aggodalmat keltettek. Az emberek azt suttogták, hogy „sosem prédikál, csakis a boszorkányok ellenében”, és „háborodottnak tűnik”. A Kramerhez hasonlók
Bíróság előtt
A XV. század során az Európa-szerte terjedő boszorkányüldözés a Brit-szigetekre és Írországra is átcsapott, a középkori Írországban, Angliában és Skóciában egyházi és világi boszorkánypereket tartottak. A XVI. században eldöntötték, hogy a helyi igazgatásban dolgozó tisztviselőknek a boszorkányüldözésben is részt kell venniük.
A boszorkányságot súlyos bűncselekményként határozták meg az 1542-ben, 1563-ban és 1604-ben elfogadott törvények, melyek a klerikusoktól a világi büntető-bíróságokhoz helyezték át az eljárást. Vagyis a helyi elöljáróknak (a békebíróknak vagy Skóciában a városi tanácsosoknak) kellett kivizsgálniuk a boszorkánysággal gyanúsítottakat, és az ő dolguk volt bíróság elé küldeni őket. A boszorkányüldözők ez esetben az állam képviseletében jártak el, de a boszorkányok elleni harc csak bűnüldöző tevékenységük egyik eleme volt a lopások, gyilkosságok, illetve a körzetükben előforduló csavargók és csalók eseteinek kivizsgálása mellett.
E boszorkányvadászok nem is lettek olyan híresek, mint az amatőrök, köztük Matthew Hopkins, mivel rögeszmés specialisták helyett általános rendvédelmi feladatokat töltöttek be és mindenféle bűncselekménnyel foglalkoztak egyszerre. A boszorkányság egy volt ezek közül – és így kellett volna lennie a kontinensen tevékenykedő inkvizítoroknál is.
Áruló gyermek
Az inkvizítorokhoz hasonlóan viszont pár világi elöljáró is túlterjeszkedett hatáskörén: mohón kutatta a boszorkányokat. Az 1580-as évek elején az angol Brian Darcy a Jean Bodin francia jogász által írt démonológia elolvasása után kipróbált néhány fogást a gyanúsítottakon. Bodin azt javasolta, hogy az elöljárók a szemtanú gyerekeket kérdezzék ki először: „Tartóztasd le a boszorkány kislányát”, írta. Az 1582-es boszorkányvadászat során Darcy tehát legalább öt, 6–10 éves gyereket vallatott szülei feltételezett bűneiről. A nyolcéves Phoebe Hunt elmondta, hogy anyjának „két kicsiny lófélesége vagyon”, melyeket „fekete tálakból etet”. Darcy átkutatta Hunték házát, és rá is lelt a minden akkori háztartásban közönségesnek számító tárgyakra. Ezután kikérdezte Alice Huntot, hogy a szellemeket „kis fekete tálból” eteti-e. A nő tagadó válaszára színpadiasan előrántott egy tálat, amivel úgymond már hazugságon is kapta. Klasszikus boszorkányüldöző módszer volt ez. Kínvallatás nem szerepelt az eljárásban, de szükség sem volt rá: lánya akaratlan árulása összetörte Alice-t, és vallomást tett.
Darcy nem volt egy úriember, de a boszorkányüldözők közül sem mindenki volt férfi, főleg nem gazdag, befolyásos személyiség. Egyike volt ez annak a kevés hatósági foglalkozásnak, amely nők előtt is nyitva állt a kora újkori szigetországban. Részt vettek a motozásban, melynek során a női gyanúsítottak testét kellett alaposan átkutatniuk, boszorkányságra utaló fizikai bizonyíték céljából. A Brit-szigeteken illetlennek találták, hogy férfiak végezzék ezt a munkát.
Matthew Hopkins két ilyen női motozóval dolgozott – Frances Mills és Mary Phillips volt a nevük –, akik vele utaztak és bizonyítékokat szolgáltattak az átkutatott nők ellen. Egyszer, amikor Mills átvizsgálta a boszorkánysággal vádolt Margaret Moone testét, „titkos részein… három hosszú csecset lelt”. Ezeken az állítólagos mellbimbókon az állati familiárisok vért szoptak a boszorkányokból, cserébe az általuk végzett kártékony szolgálatokért.
Mills és Phillips egybevágóan állították, hogy Moone mágikusan és verbálisan is rájuk támadt. Phillips például Moone falujába érve beleesett egy árokba, s amikor Millsszel együtt megtalálták, Moone „latroknak” nevezte őket, és felkiáltott: „ki az ördög küldött titeket?”. A női boszorkányüldözőket nővérekhez nem illő árulással vádolták, ám a férfi boszorkányvadászok oldalán nem hétköznapi hatalomhoz jutottak.
Utálatos viselkedés?
Ha senki más nem volt kéznél a női gyanúsítottak megmotozásához, véletlenszerűen kértek fel nőket a feladat végrehajtására, ily módon bárki, akit bírósági szolgálatra rendeltek be, maga is boszorkányüldöző lehetett. 1621-ben, Elizabeth Sawyer központi büntetőbírósági perénél két „tisztes matrónát hívott be a törvényszolga az utcáról, akik véletlenül épp arra jártak”, valamint Margaret Weavert, aki a büntetőbíróság épületegyüttesének gondnoka volt. A gyanúsított elborzadt a vetkőztetős motozás hallatán, és „igen rosszindulatún, utálatosan viselte magát, hogy átkutatását akadályozza”. A három motozót azonban semmi sem tántorította el: „A bíróság felszólítására és a beléjük helyezett bizalmat megszolgálandó mindhárman külön-külön átkutatták.”
Skóciában nők és férfiak is végezhettek „boszorkánypróbát”. Ez arra szolgált, hogy tűvel szurkálva rájöjjenek, akadnak-e a gyanúsítottak testén érzéketlen pontok. A Frances Mills által talált mellbimbókhoz hasonlóan ezeket is démoni jegyeknek tartották. A XVII. században legalább 10 „boszorkánypróbáló” működött Skóciában, a leghírhedtebb egy Christian Caddell nevű nő volt. A helyi békebíró szolgálatában álló, férfiruhába öltözött Caddell 1662-ben Elginben szurkálta a gyanúsítottakat. Az általa adott bizonyítékok révén hat embert végeztek ki, később azonban őt is csalással gyanúsították.
Más metódusok is léteztek a bűnösök és ártatlanok megkülönböztetésére. A „vízpróba” során a vádlottakat vízbe vetették, bal nagylábujjukat jobb hüvelykujjukhoz, jobb nagylábujjukat pedig bal hüvelykujjukhoz kötözték, a derekukra kötelet hurkoltak, amivel a próba végén kihúzhatták őket. Ha elsüllyedtek, akkor ártatlanok voltak, ez esetben kivonszolták a levegőért kapkodó, áthűlt és megrémített személyeket. (Néhányan persze időközben megfulladtak.) Amennyiben viszont a víz felszínén maradtak, bűnösnek bizonyultak, hiszen a víz, mint a keresztelés közege, csodálatos módon kivetette őket. Ezután következett a per, a borzalmas élmény azonban biztosította, hogy egyhamar meglegyen a beismerő vallomás.
A tény, hogy a profik és az amatőrök is általuk megbízhatónak tartott módszerre hagyatkoztak a boszorkányság felderítésére, jól mutatja, hogy nem szabad mindőjüket sarlatánnak, szadistának vagy téveszmésnek tekintenünk. Sokan józan fejjel, jóhiszeműen cselekedtek, Isten detektívjeinek vagy diagnosztáinak képzelve magukat, akik tudományos bizonyítékok keresésével szabadítják meg közösségüket a bűnözőktől. A boszorkányvadászat a kegyetlen mániákusok kétségtelen részvétele mellett közszolgálatnak számított. A számtalan technika és megközelítés ellenére azonban valamennyi boszorkányüldöző rettenetes veszélyt jelentett azokra a szerencsétlenekre, akiket boszorkánysággal gyanúsítottak.
A teljes cikk a magyar nyelvű BBC History magazin 2022. májusi számában olvasható.
