Kultúra

Az el nem készült metróállomás teniszezőnője – az ártalmatlan szobrok élete sem mindig könnyű

UVATERV / Fortepan
UVATERV / Fortepan
Ha egy művész dicső uralkodónak, sorsfordító történelmi eseménynek, esetleg egy baráti nép lánglelkű vezetőjének állít emléket, akkor számíthat rá, hogy alkotása nem fog örökké a helyén maradni. Meglepő ugyanakkor, hogy olykor egészen ártalmatlannak tűnő témákat feldolgozva sem lehet elkerülni a sors viharait. Magyarországon úgy jönnek-mennek a szobrok terek és városok között, mintha nem bronzból volnának kiöntve vagy kőből kifaragva, hanem hús-vér alakok lennének. Szerencsére azért „menet közben” készültek róluk fotók, ezek közül válogattunk most néhányat a Fortepanról. Olyan apolitikus, civil – vagy az évtizedek alatt azzá vált – témájú műveket kerestünk, amelyek történetét biztosan nem sejthette előre szobrászuk.

A művészek olykor már abban is tévedhetnek, hogy azt hiszik, a szobrukat egyáltalán elkészítik és felállítják majd. Számos olyan elképzelés volt, ami megmaradt a tervek vagy a gipszmodell szintjén. Mert esetleg közbeszólt a történelem, esetleg egyszerűen nem az ő pályaművük bizonyult a legsikeresebbnek. Kisfaludi Strobl Zsigmond 1939-ben megformázott Madách-emlékműve például soha nem készült el, örökre gipsz maradt. Vagyis nem örökre, mert a háborúban még ez a minta is megsemmisült.

Fortepan Kisfaludi Strobl Zsigmond műterme a Százados úti Művésztelepen, a meg nem valósult Madách-emlékmű gipszmintájával 1939-ben. Fehér köpenyben a szobrász, mögötte az egykor Évát játszó színésznők: Lánczy Margit, Lukács Margit, Mátrai Erzsi, Paulay Erzsi, Szabó Margit és Tasnády Ilona.

A terveket böngészve érdemes egy pillantást vetni például a Tiszalöki Vízerőmű díszítésére, mely nem holmi épületszobrászkodás volt. Az épülő szocializmus nagyságát egy nyolc méter magas alkotással szerették volna kifejezni. Elnézve a mezőnyt, a pályaművek többsége mintha teljesen máshova készült szobrok újrahasznosítása lenne: jó termést hozó ókori istennőtől a táncosokon át a zászló alatt menetelő munkás–paraszt párig minden van. Ez utóbbival látszólag nem lehetett mellé lőni 1954-ben, de mégsem ez nyert.

UVATERV / Fortepan Szoborterv a Tiszalöki Vízerőműhöz 1954-ből.

1959-ben végül Vilt Tibor Energia című szobrát állították fel a víz fölé magasodó kiszögellésen. Sokak szerint olyan, mintha egy nő éppen a folyó felé rohanna, hogy belevesse magát. Szentesi Éva egy novellát is írt róla, Az öngyilkos címmel. Pedig ez az alkotás lassan hatvan éve el se moccant a helyéről, ellentétben cikkünk legtöbb szereplőjével.

Handa család / Fortepan Vilt Tibor 1959-ben felállított, Energia című szobra az tiszalöki erőmű előtt.

Érdekesen alakult Kocsis András Teniszező lány című szobrának sorsa. Ez a Népstadion metrómegállóhoz készült volna az ötvenes évek elején, de a káprázatos, moszkvai mintára megálmodott „állomáspalota” végül nem épült meg. Csak látványterveink vannak róla, melyeket minden bizonnyal még a szoborkoncepciók megszületése előtt vetettek papírra. Talán épp oda helyezték volna Kocsis alkotását, ahol a rajzon Michelangelo Dávidja (!) látható.

UVATERV / Fortepan A metró és a gödöllői HÉV Hungária körúti, közös végállomásának terve az ÁMTI (Állami Mélyépítéstudományi Tervező Intézet) irodaházában kifüggesztve 1950-ben.

Mindenesetre a Teniszező nő elkészült, és nem csak az agyagminta, hanem az alumíniumszobor is, amit metrómegálló híján a komlói sportpálya mellett állítottak fel. Évekkel később kőből is kifaragták, ez a másolat pedig Dunaújvárosba került.

Zsivkov Anita – Koós Árpád / Kocsis András fényképei / Fortepan Kocsis András szobrászművész budapesti műtermében 1956-ban, mögötte a Teniszező lány című szobor agyagmintája (balra). Kocsis András szobrászművész Teniszező lány (1951) című alkotása (jobbra).

Az elpusztítottak

Nemcsak politikai témájú szobrok tűntek el a huszadik század folyamán a magyar közterekről, hanem teljesen hétköznapi zsánerszobrok is. Némelyikükről még az is elképzelhető, hogy megvannak valahol, mások egész biztos az enyészetté váltak. Mindenesetre a legártatlanabb szobrokra is ezer veszély leselkedik.

Az Incselkedő gyerekek kútja – mely vízköpő békája miatt már egyszer szerepelt a Heti Fortepanon – például hiába élte túl a Tabán eltűnését. A világháborúban menthetetlenül megsérült, így el kellett bontani.

Ormos Imre / Ormos Imre Alapítvány / Fortepan Az Incselkedő gyermekek kútja (Lányi Dezső, 1929.) a mára megszűnt Görög utca és az Attila út (körút) találkozásánál a budapesti Tabánban 1940 körül.

Találatot kapott Hüvelyk Matyi is, de szerencsére őt meg lehetett javítani. Ekkor került a Városmajorból a Vidámpark elé, majd a nyolcvanas években vissza Budára, ahol azután végül színesfémtolvajok lopták el. A 2000-es években visszaállították, immáron kőből kifaragva. (Egy bronz változata ma is megvan Baján, ott született ugyanis az alkotója, Telcs Ede, és tiszteletére felállíttatott a város egy másolatot 1974-ben.)

Révay Péter / Fortepan Hüvelyk Matyi szobra (Telcs Ede, 1934) a Városmajorban 1937-ben, háttérben az Ignotus (Klára) utca házai.

Megint más szobrok egyszerűen infrastruktúrához kötődtek, és amikor azt elbontották, eltűntették vele az alkotást is. Így veszett el örökre a Napimádó kút, amely a csillaghegyi strand emblematikus figurája volt – egészen egy hetvenes években zajlott fürdőfelújításig. A városligeti nagyréten állt Sió tündér regéje-szoborcsoport sorsa állítólag már a háború előtt is bizonytalan volt. Pedig sok mindent megélt 1896 óta. Az 1941-es BNV-n készült fotókon például épp úgy látható a hátterében a Szovjetunió sarlós-kalapácsos, mint Németország horogkeresztes pavilonja.

Album002 / Fortepan A Budapesti Nemzetközi Vásár 1941-ben, háttérben a második világháború után elbontott Sió tündér regéje-szoborcsoport és szökőkút.
Gyöngyi / Fortepan A Csillaghegyi strandfürdő az 1940-es évek végén.
Klösz György  / Budapest Főváros Levéltára / Fortepan Mátrai Lajos György alkotása a Sió tündér regéje-szoborcsoport az Iparcsarnok előtt a Millenniumi kiállításon a Városligetben 1896-ban.
Chuckyeager tumblr / Fortepan Budapest Székesfőváros Gázművei pavilonja az 1941-es Budapesti Nemzetközi Vásáron, előtte a Sió tündér regéje szökőkút.

A legkönnyebben az épületeket díszítő alkotások vesznek oda egy-egy bontás alkalmával. Szinte mindegy is, mely korszakról van szó. Makovecz Benjamin nyolcvanas években készült képein még vannak olyan szobordíszek, amelyeket a Street View már nem örökíthetett meg.

Makovecz Benjamin / Fortepan A budapesti Vadász utca 34. homlokzata 1983-ban.

De készültek a hatvanas évek épületeire is olyan társművészeti alkotások, amelyeknek idővel lába kélt. Pedig a veszprémi felvonulókat például még átköltöztették a pártházról az iskolára, amíg le nem bontották azt is. (Apró érdekesség, hogy Kovács Imre a róla szóló könyv szerint azért tervezett ilyen hatalmas zászlókat az alakoknak, mert annak idején méretre fizették.)

Bojár Sándor / Fortepan A veszprémi Pártház falán Kovács Imre szobrászművész 1964-ben készült Felvonulók című vörösréz kompoziciója 1967-ben. Háttérben a Budapest úton a Hotel Veszprém.

Elsőre talán meglepő lehet, de a népharag olykor ártatlannak tűnő szobrokat is elsöpör. Kisfaludi Strobl Zsigmond Szabadság téren álló szoborcsoportját például 1956-ban összetörték. Pedig csak két szülőt ábrázolt két gyerekkel. Na igen, de azt tegyük hozzá, hogy az volt a talapzatára írva: „A nagy Sztálinnak a hálás magyar nép, 1949”. (Az alkotás történetéről és szimbolikájáról Topor Tünde írt ősszel a Heti Fortepanon).

Fortepan és Nagy Gyula / Fortepan A „Hála szobra” Kisfaludi Strobl Zsigmond márványból készült (1949) alkotásának gipszmásolata, melyet 1950. április 4-én avattak föl (balra). Az 1956-ban ledöntött szobor a Tőzsdepalota előtt (jobbra).

Persze, ha csak az számít mi van a talapzatra írva, akkor akár maradhat is a szobor. Csupán elég új nevet adni neki! Számos esetben valóban így is történt.

A „politikától visszavonult szobrok” legmerészebb – és talán legközismertebb – példája a trianoni emlékműként felállított Magyar fájdalom szobra. A háború után a szenvedő nőt ábrázoló, irredenta alkotást eltávolították a Szabadság térről, és a Palatinus strand előtt állították fel Napfürdőző nő (!) néven. A hetvenes években azután Balfra szállították, ott látható ma is.

Szent-tamási Mihály / Fortepan és Sándor György / FSZEK Budapest Gyűjtemény / Fortepan  A Napfürdöző nő szobra, Emile Guillaume alkotása (1932) a fővárosi Palatinus Strandfürdő bejáratánál 1955-ben (balra). A szobor 1960 telén (jobbra).

Ilyen furcsa átalakulás azonban nemcsak a háború után, de a rendszerváltás idején is megesett. A Debreceni család című szoborcsoport eredeti neve Felszabadulási emlékmű volt. A címén kívül szerencsére semmi nem utalt a jelentésére. Így mikor az eredeti üzenet ideje lejárt, egy alacsonyabb talapzatra helyezték át, és ma sem zavar senkit a jelenléte.

Bojár Sándor / Fortepan Pátzay Pál szobrászművész epreskerti műtermében a Felszabadulási emlékmű (ma Debreceni család) című alkotásának agyag modelljén dolgozik 1964-ben.

Bár ennél „mozgalmibb hangulata” van az oroszlányi Szovjet hősi emlékműnek, de mivel ez is csak egy tölgyágat tartó nőt ábrázol, nem akart senki belekötni azután sem, hogy az oroszok kivonultak az országból.

Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ / VÁTI / Fortepan Az oroszlányi Felszabadulási emlékmű (Ungvári Lajos, 1958) 1963-ban, mely Zója Koszmogyemjanszkaja, a Szovjetunió Hőse alakját örökíti meg. Szemben az épülő Tanácsháza (ma Polgármesteri Hivatal).

Az ideológiától megfosztott szobrok civil életére a legszebb példa a Kossuth téren állt Tisza-emlékmű mellékalakjainak sorsa. Az összetett kompozícióból tulajdonképpen csak a főalakot pusztították el, a többi elemének nem igazán volt politikai tartalma. A jobbján álló földművesek csoportját (melyet hivatalosan Magyar bőségnek neveztek) Magvető néven állították fel Esztergomban. A másik oldalán egy fegyveres katona búcsúzott a családjától, amit szintén önálló alkotásként hasznosítottak, hol ide, hol oda hurcolva. Amikor 2014-ben újra összeszedték az elkallódott elemeket és rekonstruálták a teljes emlékművet, éppen Kecelen volt.

Fortepan és Barbjerik Ferenc / Fortepan Gróf Tisza István szobra (Zala György, Orbán Antal 1934) a budapesti Kossuth Lajos téren 1936-ban (balra). Tisza István lerombolt, majd szétdarabolt szobrának darabjai a Kiscelli Múzeum melletti parkban, Óbudán 1964-ben (jobbra).

Míg a bronzalakok viszonylag békében vészelték át az elmúlt évtizedeket, a márványelemeknek nehezebb sors jutott. Az emlékmű tetején kígyóval viaskodó oroszlán a későbbi BAH-csomópont közelébe került, mint Honvédsírok emlékműve. Aztán a hatvanas évek elején a hatalmas állatot feldarabolták és „anyagában hasznosították”: fiatal szobrászok kapták meg a márványt továbbfaragásra. Hatalmas arcának egy darabja néhány éve még látható volt egy Szentendrei kertben, ahogy lassan eggyé olvadt a természettel.

 

Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A válogatásban és a történetek feltárásában nagy segítségünkre volt a teljesen önkéntes alapon működő Köztérkép adatbázis, ahol hazánk legtöbb köztéri szobra (is) szerepel, valamint Prohászka László: Szoborsorsok című könyve (Kornétás Kiadó, Budapest, 1994).

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/hanyattatott-szoborsorsok

Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!

Ajánlott videó

Olvasói sztorik