A szövetséges nagyhatalmak és Magyarország képviselői által 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti egyezmény értelmében a háború előtti és alatti területváltozások érvényüket vesztették. Bár ez csak egy ideiglenes, a majdani békekonferencia döntéséig hatályos rendelkezés volt, a szovjet álláspontot általánosságban ismerő és ahhoz alkalmazkodó Magyar Kommunista Párt vezetői véglegesnek tekintették. Hasonló volt a Szociáldemokrata Párt megközelítése is. A közvélemény ezzel szemben a trianoni határok érdemi módosításában bízott.
Az újonnan megszervezett Közvélemény-kutató Intézet 1946. januári felmérése szerint Nagy-Budapest lakosságának 49 százaléka a határmenti magyar többségű területek visszaadását remélte, és csak 37 százalékuk vélte úgy, hogy a trianoni határokat fogják helyreállítani. Az ezt követő országos adatfelvétel szerint a lakosság 70 százaléka bizakodott abban, hogy a trianoninál kedvezőbb határokat fogunk kapni, és csak 25 százalék gondolta azt, hogy az 1938 előtti határok állnak helyre.
A partiumi Arad–Nagyvárad–Szatmár sáv és a Csallóköz visszakerülésében a megkérdezettek 75 százaléka reménykedett, Kolozsváréban 56 százalék és a Székelyföldében 50 százalék.
A nyugat hajlott némi revízióra
Az 1945-ös választásokon abszolút többséget szerzett Kisgazdapárt és a Nemzeti Parasztpárt vezetői a munkáspártok álláspontja és a közvélemény irreális optimizmusa között álltak. Számot vetve az ország háború alatti politikájával, többek között a sikertelen kiugrási kísérlettel, ők csak a Hitlert 1944 augusztusáig nagy erőkkel támogató Romániával szemben támasztottak területi követelést. Igényük nem volt alaptalan. A szövetséges nagyhatalmak külügyminisztereinek 1945. szeptember 20-i, zárt ajtók mögötti londoni értekezletén ugyanis Ernest Bevin brit és James Byrnes amerikai külügyminiszter egymással egyeztetve azt javasolták, hogy a magyar–román határt a partiumi sávban módosítani kellene Magyarország javára. Mivel a Romániával kötött fegyverszünet erre lehetőséget adott, a brit–amerikai javaslatot Georges Bidault francia külügyminiszter is támogatta.
A szovjet vezetők már az 1944. augusztus 23-i sikeres román átállás után eldöntötték, hogy „a magyar–román határ megállapításakor abból indulunk ki, hogy Erdélyt teljes egészében Románia kapja meg”. És ehhez minden megtévesztő manőverük ellenére mindvégig következetesen ragaszkodtak. Döntés így Londonban nem, csak a Külügyminiszterek Tanácsának újabb, 1946. május 7-i ülésén született. A hajthatatlan szovjetek álláspontját elfogadva az ekkor megszületett verdikt úgy szólt, hogy nemcsak Ausztria, Csehszlovákia és Magyarország, hanem Románia és Magyarország között is a trianoni határvonalat kell helyreállítani.
Csak a mi kárunkra módosítottak
Eltérően az 1945. szeptemberi vitától, az 1946. május 7-i döntés nyilvánosságra került. 1946 július végén a magyar békedelegáció ennek ellenére úgy utazott el a párizsi békekonferenciára, hogy Romániával szemben területi követelést fogalmazott meg. A delegációt vezető külügyminiszter, a kisgazda Gyöngyösi János a konferencia augusztus 14-i ülésén 22 ezer négyzetkilométer átengedését kérte Romániától közel 2 millió lakossal, és területi autonómiát Székelyföld számára. Amerikai tanácsra néhány napon belül ezt 4 ezer négyzetkilométeres keskeny partiumi sávra, illetve kevesebb mint félmillió lakosra redukálta.
Ezt sem támogatta azonban egyik nagyhatalom sem. A békekonferencia így végül jóváhagyta a külügyminiszterek májusi döntését, vagyis a trianoni határok helyreállítását. Az egyetlen módosítás a magyar–csehszlovák határ Pozsonnyal szembeni szakaszán történt, de ez sem Magyarország, hanem Csehszlovákia javára. Stratégiai szempontokra hivatkozva ekkor került Csehszlovákiához Dunacsún, Horvátjárfalu és Oroszvár.
A területi kérdések mellett a békeszerződés számos katonai, gazdasági és egyéb előírást is tartalmazott, ezek közül legsúlyosabb az volt, hogy 300 millió amerikai dollár értékben háborús jóvátételt kellett fizetnünk. Ebből 200 millió a Szovjetuniót, 100 millió pedig – 70:30 százalékos arányban – Jugoszláviát és Csehszlovákiát illette.
A békeszerződést 1947. február 10-én írták alá Párizsban, a francia Külügyminisztérium Szajna parti épületében.
Bele kell törődni
Lelkesedést Magyarországon természetesen senki részéről sem váltott ki, de olyan megdöbbenést és elkeseredést sem, mint 1920-ban a trianoni békeszerződés aláírása. A magyar társadalom nemzeti kérdésre érzékeny része ekkortájt döbbent rá és kezdett beletörődni abba, hogy nemcsak az integrális vagy optimális „nagy-revízió” irreális, hanem az etnikai revízió, illetve a méltányos kiegyezés is. Bibó István ezek után helyezkedett arra az álláspontra, hogy a trianoni határokat „mind fizikailag, mind lelkileg” elfogadva a magyarság a továbbiakban csak két dolgot tehet: a „kölcsönös és feneketlen gyűlölködés örvényeit” elkerülve példát ad a „kisnépek közötti lojalitásra és mértéktartásra”, és ugyanakkor felelősséget érez „a határokon túli magyarság sorsával szemben”.
1947-es számvetésében (Forradalom után) hasonló gondolatoknak adott hangot Szekfű Gyula is. „Ezek után pedig – írta akkori moszkvai követünk – egyszer s mindenkorra el kell némulnia minden revíziós törekvésnek és propagandának”, a szomszédos államokkal szemben Magyarországnak a továbbiakban csak „egyetlen kívánsága” lehet: „a náluk lakó magyarok állampolgári jogainak tisztességes megadása és emberies bánásmód velük”.
Vasfüggöny
A békeszerződés aláírásával, majd nemzetgyűlési elfogadásával és 1947. július 16-i becikkelyezésével Magyarország nemzetközi jogi szempontból visszanyerte szuverenitását, és elvileg a független államok sorába lépett. A magyar politikát addig kontroll alatt tartó Szövetséges Ellenőrző Bizottság feloszlott, a szovjet generálisok ezen keresztül gyakorolt hatalma megszűnt. Az Ausztriával való összeköttetés biztosítására hivatkozva mintegy 50 ezer fős szovjet katonai állomány azonban továbbra is Magyarországon maradt.
Ezért és az ország erőszakos szovjetizálásának éppen ezekben a hónapokban kezdődő felgyorsulása miatt azonban a valóságban nem a szuverenitás visszaszerzése, hanem annak elvesztése következett be. Az ország külpolitikai mozgásszabadsága lényegében teljesen megszűnt. Fontos külpolitikai döntéseket a továbbiakban Budapesten nem hoztak, vagy amennyiben mégis, akkor azok minden szempontból a Moszkvában meghatározott irányvonalat fejezték ki.
A Stettintől (Szczecin) Triesztig leereszkedő és Európát kettészelő vasfüggöny, amit Churchill az elsők között észlelt, változó formában ugyan, de az 1980-as évek végéig egész Kelet-Európa mozgásterét meghatározó kemény realitásnak bizonyult.
