A második világháború diplomáciai előzményeit bemutató München (Munich: The Edge of War) jó ritmusérzékkel debütált január végén a Netflixen, vagy inkább a geopolitikai események játszottak a streaming-szolgáltató kezére. A közvélemény ugyanis hetek óta épp azt találgatja, vajon elkerülhető-e az újabb háború Európában, és sikerül-e vajon kirakni valamiféle kompromisszumot a nagyhatalmi érdekek, a történelmi sérelmek és a területi igények össze nem passzoló puzzle-darabkáiból. A hidegháborús párhuzamok mellett a helyzet sokaknak eszébe juttatta 1938-at és a müncheni egyezményt is, amikor a nyugati hatalmak a Hitlernek tett újabb és újabb engedményekkel próbálták megőrizni a törékeny békét, amely végül – mint tudjuk – megőrizhetetlennek bizonyult. Azon persze hosszan lehetne vitatkozni, hogy ez a történelmi analógia mennyiben találó vagy félrevezető, de az egyértelmű, hogy a mostani feszültségek kifejezetten aktuálissá teszik a Robert Harris 2017-es regényében, és az abból adaptált Netflix-filmben felmerülő dilemmákat. Például azt, hogy
A brit-német koprodukcióban készült München ugyanis ezt a határvonalat igyekszik újrarajzolni, így javítva a Hitlerrel végsőkig egyezkedő brit miniszterelnök, Neville Chamberlain megítélésén. Chamberlain alakja a háború kirobbanása után évtizedekre összefonódott a tétovasággal, a gyengeséggel és az elvtelen, hiábavaló engedmények politikájával, amit ugyan később egyes történészek árnyalni próbáltak, a mai napig mégis leginkább politikai balekként él a történelmi emlékezetben. Minderre csak rátett egy lapáttal Eric Vuillard Goncourt-díjjal elismert esszéregénye, a pár éve magyarul is megjelent Napirend is, amely maró gúnnyal idézte fel, hogyan csinált Hitler hülyét a brit és francia vezetőkből a 30-as években.
A München ezzel szemben Chamberlaint régi vágású, viktoriánus gentlemanként mutatja be, aki ugyan kissé anakronisztikusan téblábol a nyers hatalmi játszmák közepette, de korántsem olyan naiv, mint elsőre pillantásra tűnik: amikor például azt hinnénk, hogy csont nélkül beveszi Hitler hazugságait a német nagyhatalmi törekvések korlátairól, valójában bölcsen taktikázik, és időt akar nyerni a háborúra való felkészülésre.
Ez akár izgalmas is lehetne, hiszen az egysíkúan kezelt történelmi figurák árnyalása jóval ígéretesebb vállalkozás, mint a sztereotípiák bebetonozása, ám a München nem tud élni a lehetőséggel, bármennyire is igyekszik rehabilitálni Chamberlaint, ha egyszer lapos tanmesébe fojtja a karakterábrázolást. Jeremy Irons ugyan robotpilóta üzemmódban is simán hozza a brit miniszterelnök puha manírjait, de ő sem tudja életre kelteni az egydimenziósra írt figurát. Árulkodó az a jelenet, amiben a film feltárja Chamberlain makacs pacifizmusának lelki okait: szó sincs finom pszichológiai utalásokról, hiszen egy didaktikus, papírízű monológból értesülünk arról, mennyire megviselte az első nagy háború, és ezért nem akar soha többé vérontást látni. Mindezt természetesen a kertben, madáretetés közben fejti ki ifjú titkárának, miközben érzelmes vonósok szólnak a háttérben. A német rendező, Christian Schrochow filmjére minden szempontból ez a lustaság és fantáziátlanság jellemző. A dialógusok, a képi világ és a zene is igazodik ahhoz a tökéletesen jellegtelen Netflix-középszerhez, ami miatt képtelenség a futószalagról tömegével potyogó filmek nagy részét megkülönböztetni egymástól.
A tanmese mellé ráadásul bepréselnek egy kémthriller- és egy melodrámaszálat is. Mert valójában nem Chamberlain a München főszereplője, hanem két barát, akiket elszakított egymástól, majd újra összehozott a történelem. Az angol Hugh és a német Paul együtt végzett Oxfordban, de a harmincas évek folyamán elhidegültek egymástól a politikai nézeteltérések miatt. 1938-ra Hugh-ból Chamberlain személyi titkára lett, Paul pedig időközben elborzadt a német birodalmi gondolat árnyoldalaitól, és egy Hitler elleni puccs szervezésébe vetette bele magát. A két fiktív alak egymásba gabalyodó sorsán keresztül pillanthatunk be a történelmi kulisszák mögé, ugyanis Hugh és Paul hosszú évek után a Csehszlovákia feldarabolásába torkolló müncheni találkozón látja újra egymást, és immár együtt mesterkednek azon, hátha sikerül megfúrni a megegyezést, és időben megszabadulni az Európát lángba borító Hitlertől.
Ismert történelmi eseményekből persze eleve nehéz thrillert forgatni, mert már az általános iskolai törikönyvek is elszpojlerezték a sztori végét. Bár akadnak jó példák, a München nem tartozik ezek közé, ugyanis nem sikerül valódi feszültséget kicsiholnia Hugh és Paul színfalak mögötti kavarásából. A barátság drámája kárpótolhatna esetleg minket az izgalmakért, de ezt a részét végképp elkapkodja a film, és nem is sikerül szervesen összeszőnie sem a politikai, sem a thrillerszállal. A színészekre ezúttal sem lehet különösebb panasz, George McKay és Jannis Niewöhner tisztességgel agonizálja végig a filmet – nem rajtuk, inkább a gyenge forgatókönyvön múlik, hogy a karaktereik nem kelnek igazán életre. A körülöttük keringő női szereplők még rosszabbul jártak, megragadva a teljes sztereotípiák szintjén.
Az dicséretes, hogy a München komolyan veszi a nyelvi hűséget. Itt a németek tényleg németül beszélnek, nem pedig valamilyen irritáló akcentusú angollal, mint sok hollywoodi filmben. A film erősebb pillanatai közé tartoznak Paul találkozásai Hitlerrel, akit ezúttal nem őrjöngő karikatúraként, hanem ravasz, megfontolt tárgyalópartnerként ábrázolnak. A halk szavú Führert Ulrich Matthes alakítja, akinek van egyfajta sötét karizmája, de egy-két jéghideg pillantásnál és sejtelmes mondatnál több szerep nem jut neki. Az pedig már a fantáziátlanság újabb jele, hogy a most Hitlerré előléptetett Matthes A bukásban még Goebbelst játszotta, akárcsak az, hogy a kémakciót lebuktatni akaró gonosz náci tisztként csak azt az August Diehlt tudták előzúzni, aki a Becstelen Brigantyk kocsmajelenetében egyszer már előadta ugyanezt sokkal-sokkal hatásosabban.
Tarantino második világháborúba oltott spagetti-westernje azért is jó kontraszt, mert mutatja, hogy a München mennyire nem tud semmi érdekeset kihozni a „mi lett volna, ha?” típusú történelmietlen kérdésfelvetésből, ami felé bátortalan lépéseket tesz, de aztán mindig megtorpan az utolsó pillanatban. A múlt újragondolását lehet lazán és gátlástalanul csinálni, mint a Becstelen brigantykban, és hátborzongató hitelességgel is, mint a Philip Roth regényéből készült David Simon-sorozatban, az Összeesküvés Amerika ellenben, amely lépésről lépésre mutatja be a Roosevelt-korabeli Amerika fasizálódását. És persze lehet olyan enerváltan és érdektelenül is csinálni, mint a Münchenben, csak nem érdemes. Mert így a bűnös szórakozásról, az alternatív történelem tanulságairól és a múlt megváltoztathatatlansága fölött érzett katarzisról is le kell mondanunk.
München, Munich: The Edge of War, 130 perc, Netflix, 24.hu: 4,5/10
