Amikor egyes brit fegyveres erők tagjainak a szolgálataira már nem volt tovább szükség a második világháború után, el kellett menniük valamelyik leszerelési központba. Itt a szükséges papírmunka és egyéb teendők elvégzése mellett becserélték egyenruhájukat egy civil ruhára. A készlet két ingből, egy kalapból, egy nyakkendőből, egy pár cipőből és egy öltönyből állt, amelyet csak „demob suit” néven (a leszerelést jelentő „dembolisation” rövidítéseként) emlegettek.
A ruhadarabok nagy részét Leedsben készítették, az öltönyök nagyjából egyharmadát pedig egyetlen ruhagyár, a Burtons biztosította a leszerelőknek. Női változat nem volt, a női egyenruhások ehelyett pénzt és – mert ruhát ekkor még mindig csak jegyre lehetett kapni – extra ruhajegyeket kaptak, hogy saját ízlésüknek megfelelő öltözéket választhassanak maguknak. Bár egyes leszerelők arra panaszkodtak, hogy igazából csak lecserélik az egyik egyenruhát a másikra, valójában egész nagy választék állt a rendelkezésre: az öltönyök a barna és a kék több árnyalatában készültek, a csíkozás is sokféle színű volt.
Széles skálán mozogtak a „leszerkókra” adott reakciók. Sokan divatjamúltnak találták a ruhadarabok stílusát, akik pedig méretre készült ruhákhoz voltak szokva, nehezen tették túl magukat azon, hogy előre elkészített méretek közül kell választaniuk. Akadtak viszont nem is kevesen, akiknek ez az öltözék volt az első „rendes” ruhájuk, amijük valaha volt. Az mindenesetre tény, hogy ezekre a ruhadarabokra nem vonatkoztak a háborús időkben bevezetett korlátozások, így nem volt rajtuk maximalizálva a zsebek száma, sőt, még hajtókájuk is lehetett. Nem véletlen tehát, hogy olyanok is voltak, akik kifejezetten irigyelték a jól felismerhető, vállalható szabással és minőséggel készült ruhákat a frissen leszereltektől.
Julian Humphrys hadtörténész írása
