IV. Károly 1921. október végi visszatérésének kudarca és a Habsburg-ház november 6-i detronizációja után megkezdődött az október 11–13-i velencei konferencia döntésének végrehajtása, vagyis a népszavazás megrendezése Sopron és környéke hovatartozásáról. Sopron városán kívül ez mindösszesen nyolc falut (Ágfalva, Balf, Bánfalva, Brennbergbánya, Felsőboz, Fertőrákos, Harka, Kópháza, Nagycenk) érintett.
Nem csak a nemzeti identitás
A népszavazás körzetében az 1920. évi magyar népszámlálás szerint 50 ezren éltek, akiknek 55 százaléka német, 39 százaléka magyar és 5 százaléka horvát anyanyelvűnek vallotta magát. Közülük 27 ezren rendelkeztek szavazati joggal. A döntő többség Sopronban élt, a város környéki falvakban mindössze 7905-en.
A népszavazás szabályzatát és menetrendjét egy angolokból, franciákból és olaszokból álló nemzetközi bizottság dolgozta ki, ez a bizottság és a mellé rendelt nemzetközi katonaság ellenőrizte a szavazás lebonyolítását is. A voksolás előtti napokban mindkét fél, az osztrák és a magyar is folytathatott propagandát. Ha egyikük kifogással élt, a nemzetközi bizottság kivizsgálta az ügyet, és indokolt esetben elvégezte vagy elvégeztette a szükséges korrekciókat.
A szavazást Sopronban végül december 14-én, a város környéki falvakban pedig december 16-án rendezték. Sopronban 17 ezren, a falvakban közel 7 ezren szavaztak, vagyis a szavazásra jogosultak döntő többsége. Az eredmény: a Sopronban szavazók 73, a falvak lakosságának 45,5 százaléka, tehát a megkérdezetteknek együttesen mintegy a kétharmada a Magyarországhoz tartozás mellett voksolt.
Kései példa
Az osztrákok azonban nem így gondolták. Különböző érvekre hivatkozva azt állították, hogy a magyarok csaltak, halottak nevében is szavaztattak embereket, miközben az osztrák érzelműeket igyekeztek távol tartani az urnáktól. Az osztrák kormány ezért tiltakozást jelentett be a nagyhatalmaknál. A Nagykövetek Konferenciája – a nemzetközi bizottság jelentésére támaszkodva – azonban elutasította az óvást, és érvényesnek ismerte ez az eredményt.
Sopron és környéke így – az abszolút német többség ellenére – továbbra is magyar terület maradt. A magyar nemzetgyűlés ezért a Civitas fidelissima, azaz a „Leghűségesebb város” címmel jutalmazta Sopront. Az 1922. december 12-én kihirdetett törvény értelmében ez a „kvalifikáció” a város régi címerébe is bekerült. Továbbá a város ékességének számító Tűztorony déli részén – Kisfaludi Strobl Zsigmond és Hikisch Rezső tervei alapján – felállították az úgynevezett Hűségkaput.
A magyar szempontból sikeresen végződő népszavazásnak köszönhetően az Ausztriához csatolt nyugat-magyarországi, illetve ettől kezdve burgenlandi határövezetben összesen csak 26 (1910), illetve 15 ezer (1923) magyar élt. Ez az ottani lakosság 9, illetve 5 százalékát tette ki. Ausztria végül belenyugodott az eredménybe, és igazán komolyan a magyar revíziós célok között sem szerepelt az elcsatolt területsáv visszaszerzése. A trianoni határok legbiztosabb szakasza az új osztrák–magyar határ lett.
A soproni népszavazás így túlmutatott helyi jelentőségén. Arra volt kései példa, hogy a stabilabb és kölcsönösen elfogadhatóbb határok kialakítása, ezáltal a Magyarország és az új szomszédai közötti békésebb viszony és kölcsönösen előnyös együttműködés alapjainak megvetése érdekében hogyan lehetett és kellett volna egyéb határszakaszokon is eljárni.
