Specialty kávézót javasolt találkozóhelynek. Mert szereti a különlegességeket, vagy esetleg azért, mert…
Mert nagyon közel van. Itt lakom a sarkon.
Értem. Azt feltételeztem, hogy egy ilyen helyen kevésbé valószínű, hogy percenként jönnek szelfit kérni.
Amikor rollerrel jöttem Újpestről, kétszer állítottak meg. Utánam futott egy csávó: „Elnézést, elnézést!”.
Szóval még mindig nem kedveli a cimbizést a rajongókkal. Korábban azt nyilatkozta: „Szerelmes vagyok a közönségbe, és mint az első randin, mindent megteszek, hogy elcsábítsam őket. De ez csak az előadás időtartamára vonatkozik.”
Szerencsére amióta nem szerepelek az RTL Klubon, lassult az emberek reakcióideje, és a maszk is sokat segít az álcázásban, de néha még az sem elég. Nagyon furcsa, busz nyomta szláv fejem lehet, hogy így is felismernek.
És írni szoktak? Akár hozzászólásokat is?
Azokat egyáltalán nem olvasom. Nagyon sok a bolond, az embereknek elment az eszük. Mindent lájkolnak, mindenről van véleményük. Világjárványban élünk, és akkor a kommentelő leírja, hogy túl korán jött a védőoltás. Anyámnak azt mondja a tanítványa: „Hallottuk, hogy be tetszett lenni oltakozva.” És elkezd neki okoskodni a gyerek, hogy majd így a szövődmény, meg úgy, miközben azt sem tudja, mit jelent ez a szó. Mindenki annyira fontos magának, annyira nagy lett az ego, az emberek kihangosítva beszélnek mindenhol – a semmiről. Kemény lett az élet.
Pont azt akartam kérdezni, mennyire mindenáron hajt a közönség szeretetére: minden oltásos poén után jön egy oltásellenes?
Régen ezek a haknizó művészek mindig azt mondták: „Jaj, mi lenne velem a közönségem nélkül!” Szerintem meg az a fontos, hogy ha az embernek van egy produkciója, akkor azt jól adja elő.
De visszakanyarodva az oltatlanos kérdésre…
Igen?
Egy új stand-upos reklámkampányban a kormánypropagandát parodizálva, celeborvost imitálva hirdeti, hogy „A humor működik, a Dumaszínház működik”. A kommentekből egyértelműen látszik, a rajongók vették a lapot, de mivel a városban jó pár merkelybélás-győrfipálos plakátra horogkeresztet firkáltak, nem csodálkoztam volna, ha páran nem értik a poént, és betámadják.
Nem támadtak be. De sok újat nem tudtak volna mondani, mert a gyerekeim orvosok. A kisebbik lányom Covid-kórházban dolgozik, nemrég azt mondta, egyetlen nap alatt százszor hálát adott a sorsnak, hogy be vagyunk oltva: a korosztályomhoz tartozók úgy hullanak, mint a legyek. Nincsenek beoltva, mert konteósok meg chemtrail-hívők. Bolondok az emberek.
Egy ilyen járvány nem az internetezők pályája: ötszáz kommentelő sem tudna egy vírus elleni vakcinát összehozni – akkor ne pofázzanak már bele!
Oké, hogy ezek a politikusok, akik semmihez nem értenek, minden ilyen hullámot meglovagolnak, de ettől még egy csécsjóskának, aki ötig nem tud számolni, nem kellene belepofáznia egy ilyen komoly ügybe. Én se tudom, hogy működik a vírus, viszont van gyerekem, aki ehhez ért, és közben látja, hogy meghalnak a kórházban az emberek, mert nem oltják be magukat. Meg azért is meghalnak, mert hiába vakbélgyulladása van a néninek, kórházi hely híján a Covid-osztályra viszik be, ott meg elkapja a fertőzést. A nászuram sebész, azt mondja, háromszáz napja nem műtött meg senkit. És a legdurvább: a pszichológus feleségem szerint a tinédzsereket durván hazavágta ez a vírus, mármint hogy nincsen társasági élet, és nem látják, hogy a többiek hogyan reagálnak arra, amit mondanak. Romokban vannak, és gyűlölik az online oktatást, mint a szart. Még a tornatanárok is leckét adtak fel nekik. A tinédzsereknek! Akiknek a másik szagára van szükségük, meg a bandázásra.
Szokott ezekről a dolgokról a színpadon beszélni?
Minden este.
Amikor felhúzza magát az idegesítő arcokon, elgondolkodik, hogy hogyan változtathatná meg a világot, vagy gitározással vezeti le a feszültséget?
Egy időben Boros Lajossal meg a Bochkorral dolgoztam a Bumerángban. Akkor Lajos mindig azt mondta, arról írjak, ami idegesít vagy zavar. De ez nem jó irány, szerintem a színpadon dühöngeni nem jó. A Litkai útja a jó, ő nevetségessé tud tenni dolgokat indulat nélkül – de ahhoz kell egy olyan emelkedett intellektus, mint az övé. Tudom, hogy néha ő is indulatos, de elegánsan, a lehető legszebben tudja nevetségessé tenni ezeket a helyzeteket. Én már égtem be csúnyán, amikor elkezdtem dühből mondani. Utána azt gondoltam: „Úristen, normális vagyok?!”.
Min húzta fel így magát?
A tévészékház eladásán, visszabérlésén, a lopásokon. Elkezdtem számolgatni, pont egy Rádiókabaréban, de aztán rájöttem, nem ez a jó út.
Azért is kérdeztem, hogy meg akarja-e változtatni néha a világot, mert csak a Facebookon 330 ezer ember követi. Lehetne influenszer.
A valóság és a virtuális tér között az eltérés száz százalék: az egyik van, a másik nincs. Van a valóság: a fellépő, a néző, aki jegyet vett és beült az előadásra. Both Miki mondta, hogy amikor veszi fel az ukrán nénik énekét, van olyan népdal, amit valamelyik néni unokája leír – na, az a dal onnantól halott. Mert onnantól kezdve fix. És ez annyira tetszett, hogy ezért én sem ugyanazt mondom az előadásokon: sokkal több a műsor, mint amennyi egy estére kell, és ha két fellépés van, akkor az egyik ilyen, a másik olyan, hogy a szöveg ne dögöljön meg. Mert a népdal is attól erős, hogy tudott mozogni, változni egy darabig, és amit én csinálok, abban is van valami ilyen esti mesélősdi.
A virtuális térrel és a jegyvásárlókkal ismét átvezetett a következő kérdésemre: azt mondta annak idején a Youtube-ról, hogy ott nincs közönség csak közösség, holott a humor – a szexhez hasonlóan – társaságban élvezetesebb, mint egyedül. Arra sosem gondolt, hogy célzottan oda is gyártson tartalmakat?
Tudom, hogy sok humorista szerint a YouTube-videókból lesz a közönség, de szerintem nem. Egyszer Zámbó Jimmy menedzsere azt a példát hozta fel nekünk, hogy ha a diszkóban fellép Vincze Lilla, és ez benne van a kétszáz forintos belépőben, akkor utána ki megy el Vincze Lilla koncertre drágábban? Senki. Ezért volt, hogy Zámbó Jimmy nem haknizott, hanem évi két turnét csinált. Azt mondta, kapna ő is százezret húsz perc tátogatásért, de akkor ki menne el utána a koncertre? Jimmy menedzsere nem hívott el minket, hogy lépjünk fel valahol, nem kínált nekünk pénzt, de sokkal többet adott ezzel a gondolattal.
És mi a helyzet a rádiózással? Nem hiányzik?
Dehogy hiányzik. Négykor kelni, és közönség nélkül bent ülni, miközben a háttérben meg mennek a nagy gazdasági szálak, amiről nem tudsz semmit?! Játszod a punkot, meg a forradalmárt, aztán kirúgnak, mint a szart. Meg elveszik a frekvenciát. Politikai játszmák mennek a háttérben.
Mi az, ami szellemileg izgatja? Hogyan kapcsol ki két stand-up között?
Zenével. A pandémia előtt egy-két héttel volt egy kisebb válságom: annyit mentem fellépni, hogy azt éreztem, ki fogok égni, hogy elmegy tőle egy életre a kedvem. Végül a szabad zene lett a megoldás. Most is muzsikálásból jövök: Pándi Balázzsal és Román Péterrel van egy triónk. Balázs dobos és többek között Jim Jarmusch-sal csinált lemezt, meg a Sonic Youth gitárosával. Péter basszusgitáros, ő még a Kexben volt dobos, hatvannyolcban a Mini alapító tagja volt, és Cseh Tamás lemezeken is játszott.
Zenészként inkább a próbákat élvezi, vagy koncertezni szeret, hogy ott is legyen azonnali visszajelzés, mint a stand-upnál?
Mindig úgy zenélünk, mintha ott lenne háromszáz ember. Nincs olyan, hogy szám közben abbahagyom, kimegyek – ha már elkezdtünk egy számot, azt végig is játsszuk.
Mikor derült ki, hogy van humorérzéke?
Passz, de mindig is szerettem a társaságot, a jó hangulatot, mindig volt körülöttem egy csomó ember. Nagyon hiszek a bandázásban, egyedül semmihez nincs kedvem.
Egy interjúkötetben olvastam, hogy számos felsőoktatási intézménybe járt, de mindegyikbe inkább csak belekóstolt. Túl sok minden érdekelte egyszerre?
Egy szakember szerint – aki a feleségem – ez amiatt lehet, mert már akkor annyira erős volt az indíttatás a humor irányába, hogy más már nem fért bele. Nyilván a szüleim joggal aggódtak, hogy tizennyolc évesen még mindig nem tudom, mit akarok, ezért elmentem néhány iskolába tanulni. Egyből be akart szervezni a koliigazgató.
Ezt hogy kell érteni?
Hangulatjelentéseket kellett volna írnom. Nem is értettem, gyerek voltam még. Egyszer az állambiztonságot is kihívták, amikor meghalt Brezsnyev, és Jenő kiragasztotta a falra a Népszabadság vezércikkét, aztán arra keltünk, hogy le kell menni kihallgatásra állambiztonsági tisztekhez. De ez nem tört meg, csak nem érdekelt az egész.
Ha jól számolom, nagyjából húsz éve létezik a Dumaszínház. Mi volt a csúcspont? És a mélypont?
Ez a kettő egy napra esik. A helyszín: a hatalmas Főnix Csarnok, Debrecenben. Az volt az első standup-előadás, amit ott tartottunk. Már az nagyon durva, ahogy bemész, és látod üresen – én rögtön mondtam is, hogy ne csináljuk, ez nem fog átmenni. És akkor megjelent ott ötezer ember. Én pedig elkaptam valami vírust. Nagyon ritkán van ilyen, hogy egyszerre fosás, hányás, láz. Pont aznap. Az öltözőben remegve feküdtem. De aztán két energiaital, egy kávé után nem volt mit tenni, kimentem. Olyan volt, mint egy filmben: bevonulózene, konfettiágyúk. Én meg közben azt mantráztam, hogy csak ne szarjam össze magam. Mondtam is a nézőknek, hogy ha most lemegyek, akkor nagyon nagy baj van. De mint kiderült, ezt senki nem hallotta, mert ötezer ember röhögött egyszerre. Igazából az egész előadásból csak arra emlékszem, hogy vége lett: hogy kinézek a Litkaira és bólint.
Húsz éve stand-upol. Fel tudja sorolni hiba nélkül, hogy mondjuk az elmúlt tíz napban, vagy az elmúlt egy hónapban melyik magyar településeken járt fellépni? Lehet ezt követni fejben?
Általában két nap múlva nem tudom. Előrefelé még megy: nagyjából egy hetet tudok előre, most meg szerencsére már az a helyzet állt elő, hogy egy hétig csinálom, utána egy hétig nem. Úgyhogy ennyit nagyjából átlátok.
Nem sokall be néha? Nem lehet ezt túltolni?
De, volt már ilyen: amikor a Road movie-t forgatták, akkor egy hét, tizenöt önálló est után az utolsó dupla Székesfehérvár után még beraktak nekem éjjel egyre egy pesti fellépést. Na, akkor azt hittem, hogy fejre fogok állni. A kiégéshez hasonlított az érzés. Azt mondtam utána, hogy inkább ne legyenek dupla előadások, mert jobb, ha a közönség úgy megy haza, hogy „Na, ezt megnézném megint”, minthogy a fellépő már olyan fáradt, hogy elesik a színpadon. Azóta ez szerencsére változott is. Mondjuk most épp benyaltam, mert vasárnap dupla volt, hétfőn, mivel Aranyosi beteg lett, szintén. Tegnap Balassagyarmat, ma Törökbálint, holnap Vác, és akkor hétfőn lesz vége egy dupla MOM Parkkal. Durva. De én ezt akartam, és nem is akarok mást. Én nem akarok színész lenni, vagy könyveket írni, én pontosan ezt akarom: hogy elmegyek este, legyen kurva jó mindenkinek, nekem is, és akkor még tudok zenélni is délelőtt a cimbikkel.
És ha este kurva jó, akkor az abból származó energia hány napig tart ki? Meddig élteti egy ilyen este sikere?
Ó, hát én csak a másnapra gondolok mindig, a túlélésre. Nem számolgatok. Egyszer mondjuk azon matekoztam, hogy ha kiszámolnám, hogy egy év alatt hány ember látott, ezt felszoroznám egy-másfél óra intenzív jókedvvel, akkor az hány óra jókedv okozása. És ha az életünk végén majd úgy alakul, hogy bekerülsz a sor végére, és megkérdik: „Na, te mit csináltál?” „Dudáltam hat órán át a dugóban, anyáztam tizenhétezer órát”. „Jó, akkor ennyi és ennyi seggberúgásért menj a pokolba”, és nálam meg mondjuk kijön egy irgalmatlan szám, másfél millió óra boldogság, és akkor én meg másfél millió órás orgazmust kapok a végén. De ezt nehogy beleírja, csak hát az embernek eszébe jut néha, hogy mi van, hogyha van egy ilyen mérleg.
