A ma aztékokként ismert nahuatl nyelvű népek a XIII. század első felében, három hullámban érkeztek meg a Mexikói-völgybe. Eredetmondájuk szerint egy Aztlán nevű – a valóságban talán nem is létezett – városból származtak, innen eredeztethető az azték elnevezés. Vita tárgyát képezi, hogy kiket is fed pontosan ez az elnevezés: egyesek a Mexikói völgy és a szomszédos területek lakóit sorolják ide, míg mások csak a völgy népeit, vagy pusztán az azték főváros, Tenochtitlán lakóit sorolják a népcsoport tagjai közé – írja a Múlt-kor.hu.
Tenochtitlánt 1325-ben a Texcoco-tó közepén található kis mocsaras szigeten alapították meg a mexika törzs tagjai. Kezdetben csak nádkunyhók álltak az utcákon, egy évszázaddal később azonban már kőházak ezrei sorakoztak egymás mellett, és Tenochtitlán 1428-ban az Azték Birodalom fővárosa lett. A fejlett csatorna- és gáthálózatnak köszönhetően a város – amelyet magas töltésen épített utak kötöttek össze a szárazfölddel – hamarosan leginkább a közép-amerikai Velence benyomását keltette. A mindössze 13,5 négzetkilométer területű városban több mint 200 ezer ember élt.
Káprázatos örökségük mellett azonban az aztékok leginkább a ma már szinte felfoghatatlan, különös szokásaik miatt tartanak számot széleskörű érdeklődésre.
Emberáldozatok
Az aztékok életében központi helyet foglaltak el az áldozati szertartások. Mivel az azték hiedelmek szerint az istenek komoly véráldozatot hoztak a világ megteremtésekor, a népnek valahogyan meg kellett hálálnia ezt az önfeláldozást, már csak azért is, mert a terméstől kezdve a gyermekszületésig életük minden mozzanata az istenek kezében volt. Néhány istennek pedig igencsak különleges kívánságai voltak.
Tezcatlipoca étvágyának csillapítására például tökéletes testű fiatalemberekre volt szükség, Centeotl kukorica-istennő a bőrkiütéseseket kedvelte, a Xipe Totec termékenységisten tiszteletére
Az áldozatok többsége az aztékok hadjáratai során esett fogságába, de gyakran a leigázott területekről elrabolt nők és gyerekek is áldozati szerepbe kényszerültek.
Áldozat a piramis tetején
Az áldozati ceremóniát papok végezték, akik kinézetük alapján egy horrorfilm szereplői is lehettek volna. Bizonyos szertartások megkívánták, hogy arcukat feketére, homlokukat pedig kékre fessék, önfeláldozó rítusaik folyamatos gyakorlása miatt pedig tele voltak sebekkel, amelyeken gyakran náddal vagy szalmával tömtek be. Összetapadt hajukon is alvadt vér nyomait lehetett felfedezni.
A szörnyűségek egyik legfőbb színtere Tenochtitlán központi kettőspiramisa, a Templo Mayor volt. Az épület tetején a hadisten, Huitzilopochtli, valamint az eső- és termékenységisten, a gyermekáldozatokat „kedvelő” Tlaloc temploma állt.
A papok az itt tartott szertartások során az istenek megtestesítőjeként kezelt áldozatot először rituálisan megtisztították, majd az áldozattal jutalmazott istennek megfelelő színpompás ruhába öltöztették. Ezután felvitték a piramis tetejére, ahol egy kőtömbre fektették, testét négyfelé kifeszítették, majd egy erre kijelölt pap egy éles késsel felvágta a mellkasát, és kitépte a szívét.
A halott testét ezután a mélybe vetették, majd a templom lábánál összegyűlt papok levágták a fejét, amelyet a piramis melletti koponyaállványra helyeztek közszemlére. A ceremóniát minden alkalommal ezrek követték figyelemmel a helyszínen – talán ez az egyetlen dolog, amiben a korabeli Azték Birodalom és Európa nem különbözött egymástól
