A Harry Potter minden második szereplőjének pszichoterápiára kéne járnia, mivel komoly személyiségzavarokra utaló jegyeket mutatnak, a poszttraumásstressz-zavartól a krónikus depresszión át a pszichopátiáig

A Harry Potter nagyszerű példája annak, hogyan válik egy mágikus fantáziavilág a hiteles jellemek révén annyira valóságossá, hogy az ember végül minden mást is elhisz benne.

A hősöknek megvannak a saját gondjaik-­bajaik, nem könnyű természetűek, és gyakorlatilag minden második szereplőnek pszichoterápiára kellene járnia, mivel komoly személyiségzavarokra utaló jegyeket mutatnak, a poszttraumásstressz-zavartól a krónikus depresszión át a pszichopátiáig.

Alapvetően minden szereplő pszichoanalízisét külön el lehetne készíteni, de az szétfeszítené ennek a kis könyvecskének a kereteit, és vélhetően csak hét kötetbe férne bele, ezért elemzésünket ezúttal csak azokra a főszereplőkre korlátozzuk, akik mindegyik kötetben fontos szerepet játszanak.

Harry Potter – a szeretett szeretethiányos gyermek

Harry Potter nagyon érdekes személyiség, aki már egészen kiskorában is rendkívüli rezilienciával rendelkezik. Az első kötetben kisbabaként kerül Dursley-­ékhez, de nagyon fejlett kisbabának kellett lennie, mivel a történet folyamán előkerül egy szakadt régi fénykép abból az időből, amikor még együtt élt a szüleivel, és ezen a képen a kis Harry egy játék seprűn – a varázsló­gyerekek futóbiciklijén – száguldozott. Ez szükségszerűen azt is jelenti, hogy Harry jóval gyorsabban fejlődött egy átlagos kisgyereknél, mivel a csecsemők általában se futóbiciklivel, se gyermekvarázsseprűvel nem tudnak bánni. Ennek tudatában az is teljesen érthető, hogy Harry már kiskorában is olyan sokat profitálhatott a szülei szeretetéből és gondoskodásából, hogy az hosszú távon is megerősítette a jellemét és a segítségére volt abban, hogy személyiségzavar kialakulása nélkül elviselhesse azt a rengeteg megaláztatást és elhanyagolást, amely később a nevelőcsaládjában érte.

Csak egyetlen traumatikus élmény maradt meg benne – ahogy az édesanyja sikoltozva könyörög Harry életéért, mielőtt Voldemort megöli. Harry azonban ebből a gyengeségből is erőt merít – megérti, hogy magától a félelemtől fél, és megtanulja kontrollálni a félelmét.

Ebben Remus Lupin, szülei régi barátja is a segítségére van, aki olyan Harry számára, mint egy atyai jóbarát és egy pszichoterapeuta egyszemélyben.

Az is figyelemre méltó, hogy Harryben megvan a kapcsolatteremtés és a kötődés képessége, pedig egy kevésbé stabil gyermek esetében egy olyan gyermekkor, mint amilyenben neki a Dursley családban része volt, vélhetőleg komoly kapcsolati zavarokhoz vezethetett volna.

Érdekes továbbá, hogy Harry a rengeteg megaláztatás ellenére sem akar bosszút állni, és még akkor is megőriz bizonyos önreflexiót, amikor rátör a bosszúvágy. Ki tudja, lehet, hogy az elhárított átokkal az édesanyja érett lelkéből is bekerült egy darabka Harrybe – hiszen végül az utolsó horcruxként Voldemort lelkéből is kapott egy darabot, de szerencsére nem a nagyúr romlott személyiségéből, hanem néhány használható képességet, mint például azt, hogy értett a kígyók nyelvén.

Ha a pszichiáter szemével vizsgáljuk meg Harry fejlődését, akkor az a jellemzés, hogy a „fiú, aki mindent túlélt”, egyszerre egész más jelentést kap. Itt sokkal inkább a lelki túlélésről van szó. Harry teljes ember maradt, nem szenvedett súlyos lelki traumát.

Erős személyiség, aki mindig érzi, mi a helyes és mi a helytelen. Így a barátai számára is mindvégig megmarad egyfajta erkölcsi iránytűnek – a barátai nyugodtan igazodhatnak hozzá, mivel ő sohasem fog erkölcsileg kifogásolható dolgot tenni.

Ez Harry esetében teljesen kizárt – ő egyszerűen képtelen ilyesmire. Még Dudley-vel, az unokatestvérével szemben sem érez féltékenységet – egyszerűen elfogadja a helyzetet olyannak, amilyen. Talán azért, mert megértette, hogy Dudley-t a helyzet lelkileg sokkal szegényebbé teszi, mint őt magát. Neki senki sem szab határokat, így álmai és céljai sincsenek, miközben minden frusztrációját befelé fojtja. Miközben Harry hátrányos helyzetű gyermekként nőtt fel, mégis vannak céljai és álmai – és ezekért küzdve csak jobb ember válhat belőle. Dudley-nek semmi ilyesmije nincs – amitől agresszív és teljesen kiállhatatlan lesz. Har­ry Potter példájából így az is világosan kiderül, hogy az antiautoritárius nevelés az azonnali kívánságteljesítéssel és határok kijelölésének hiányával egyáltalán nem teremt boldog embereket – mivel boldog csak az lehet, aki ismeri a munka értékét, és utána büszke lehet a saját teljesítményére, amikor végre elért egy célt – ez pedig valami olyasmi, amiről Harry legalább álmodozhatott, az unokatestvére azonban nem. Dudley élete csak rosszabbá válhatott, jobbá nem.

Hermione Granger – a stréber kislány

Hermione született stréber – de hát mi más választása lehetett volna két fogorvos szülővel. Az orvosi tanulmányok általában, és különösen a fogorvosi képzés, rendkívüli szorgalmat és összeszedettséget követelnek azoktól, akik sikeresek akarnak lenni. Rengeteget kell magolni a vizsgákra, amiből az embernek végül alig valamire lesz szüksége.

Szóval, ha két fogorvos egymásra talál és utódot nemz, akkor két lehetőség van: a gyerek a két szülő génjeinek tökéletes másolataként mintadiák lesz, vagy fellázad, és valami teljesen haszontalan dolgot kezd el tanulni, például filozófiát harminc féléven át, miközben a sarki ezoterikus boltban dolgozik félállásban.

Hermione viszont azzal szembesül, hogy ő még a szüleinél is jobb – ő bizony nem fogorvos vagy valami hasonló lesz, hanem tőrőlmetszett boszorkány válhat belőle. Vagyis olyasvalaki, akiről az ezoterikus boltban melózó fogorvoscsemeték álmodoznak. A vele született tudásvágynak engedelmeskedve természetesen már a tanulmányai legelején minden könyvet kiolvasott, és mindent tudott, ami azokban le volt írva, olykor még a tanárainál is jobban. Hermione egyébként nem azért viselkedik így, mert fel akar vágni, ez a viselkedés egyszerűen a vérében van. Szivacsként szívja magába a tudást, ő az egész társaság legtehetségesebb tagja, ami eleinte kissé meg is nehezíti számára a kapcsolatteremtést másokkal.

Ahogy az a különösen tehetséges emberekre gyakran jellemző, eleinte nem képes felismerni, hogy mások nem tudnak olyan gyorsan gondolkozni, mint ő.

Hermione emellett egy nagyon szabálykövető kislány. A szabályok azért vannak, hogy betartsák őket, mivel így ellenőrizhetővé válik az élet. Az első kötetben azonban Hermione megtanulja, hogy a szabályokat nem kell mindig és mindenáron betartani. A szabályokat néha meg is lehet szegni, ha arra nyomós oka van az embernek – semmi sincs kőbe vésve. Miután megtanulta ezt a leckét, tulajdonképpen már meg is értette, hogy mi tesz egy embert jó emberré – és közben még barátokra is lelt, akik szabályszegés közben feltétlenül számíthatnak is rá, ha a nagy, közös ügyük úgy kívánja meg. Cserében Hermione is tudja, hogy ő is számíthat a barátai­ra. Mivel az ellentétek vonzzák egymást, Hermione végül éppen a társaság leghétköznapibb tagjába lesz szerelmes – aki azonban ezt a hétköznapiságot a népes családjában megtanult érzelmi intelligenciával remekül ellensúlyozza. Ezzel meg is érkeztünk Ron Weaslyhez.

Ron Weasly – egy gyerek a sok közül

Ron a hármasfogat egyedüli tagja, aki nem számít különlegesnek. Ő egy sokgyermekes család tipikus fiú­gyereke, akinek nincsenek különösebb anyagi javai, cserébe viszont rengeteg szeretetben és melegségben van része. Bár néha úgy érzi, hogy a sok testvére mellett nem jut neki elég figyelem, azt azért mégis tudja, hogy szeretik, és hogy mindig számíthat a családjára.

Megtanulta, hogy két ember összeveszhet, de attól még nem kell gyűlölniük egymást, és később simán kibékülhetnek. A sok gyerek között azt is megtanulta, hogy mi a féltékenység – és ez az indíték végig is vonul az egész életén. Hermione és Harry nem ismerik a féltékenység érzését, és ezért néha nem is értik, hogy Ron mit miért csinál. Az egyetlen dolog, ami ellen Ronnak egész életében harcolnia kell, az a féltékenysége, és végül sikerül is legyőznie ezt az érzést, mivel már egészen kisgyermekkorában megtanult bízni a környezetében.

Ron két lábbal áll a földön, és a két kockát, Harryt és Hermionét sem engedi elszállni, ezért mindketten nagyon nagyra is becsülik. Ron ablak számukra a normális családok világára, amelyet a családi helyzetükből adódóan sem Harry, sem pedig Hermione nem ismerhetett meg. Ron azt is megmutatja, hogy nem kell különlegesnek lenni ahhoz, hogy kedveljék, ha érzelmileg fontos mások számára, hanem ez kizárólag a barátság és a hűség révén is működhet. Vagyis Ron egy teljesen normális fiú, korának egyszerű gyermeke.

Draco Malfoy – a fiú, aki meg akar felelni a családjának

Draco Malfoy különösen sajnálatraméltó alak – bizonyos értelemben Dudley lelki rokona, de miközben Dudley mindent megkapott, amit csak akart,

Dracónak azzal kell szembesülnie, hogy csak akkor szeretik, ha pontosan úgy viselkedik, ahogy azt a családja eltervezte számára.

Draco egy halálfaló családból származik, amelynek tagjai már a kezdeti időkben Voldemort követői lettek, mivel úgynevezett aranyvérűként jobbnak gondolták magukat másoknál. Voldemort maga is félvér, és ezért tulajdonképpen azok közé tartozik, akikre a Malfoy család egyébként megvetéssel tekint. Mivel azonban Voldemortnak óriási hatalma van, ezért a származás hirtelen már nem is lesz olyan fontos. Az ifjú Draco Malfoy korán megtanulja, hogy vannak jobb és rosszabb varázslófamíliák. Még a tisztavérű családok is rossznak számítanak abban az esetben, ha összeállnak mindenféle muglikkal. Mint például a Weasley-k.

Hogy kivívja a családja elismerését, Draco kénytelen a családi kódexhez tartani magát. Már kiskorától kezdve megtanulja, hogy nem szabad szóba állnia az „alávalóbb” családokkal vagy emberekkel, ha nem szeretné elveszíteni a családja elismerését, és azzal együtt a megbecsülését és szeretetét. Különösen az apja, Lu­cius erősíti benne ezt a viselkedést.

Ezáltal az ifjú Draco jellegzetesen narcisztikus személyiséggé válik, mivel megtanulja, hogy nem saját magáért szeretik, hanem csak akkor kap szeretetet, ha úgy viselkedik, ahogy azt a családja elvárja.

Egyébként mégis van Draco neveltetésében egy fénysugár, méghozzá az anyja, aki önmagáért szereti a gyerekét, és ezzel végül nagy szerepet játszik abban, hogy a család képes elszakadni Voldemorttól. Így Draco egy egészséges személyiségrészhez is vissza tud nyúlni, és bizonyos dolgokat, amelyekre a családja kényszerítené, mint például Dumbledore megölése, tudat alatt nem hajlandó megtenni. Végül is

Draco arra példa, hogyan nevelhetünk egy tulajdonképpen kedves emberből önző seggfejt.

Szerencsére Dracónak végül még idejében sikerül fordítania a sorsán.

Perselus Piton – a tragikus hős

Perselus Piton az egész Harry Potter-univerzum legsokrétűbb és legérdekesebb alakja. A hét kötet alatt nagyon sok mindent megtudunk a múltjáról és a gyermekkoráról. Perselus Piton egy boszorkány és egy mugli gyerekeként született. Az apja erőszakos ember volt, aki képtelen volt elviselni, hogy a felesége mágikus képességekkel rendelkezik. A kis Pitont ezért már kisgyermekként elhanyagolták, és végül magára hagyták. Ebben az időben ismerte meg Lilyt, Harry későbbi édesanyját. Ők ketten már egész fiatalon gyermekbarátságot kötöttek, amely aztán az ifjú Perselus részéről szerelemmé fejlődött. Lily azonban továbbra is csak barátként tekintett Pitonra. Ezzel egy időben Perse­lust Harry apja, James Potter, és a haverja, Sirius Black egyfolytában gúnyolta és ugratta. Egy alkalommal Lily védelmébe vette Perselust, a fiatalember azonban ezt is megaláztatásként élte meg, mivel így még gyengébbnek érezte magát. Ebben a felfokozott lelkiállapotban megsértette Lilyt, és emiatt elhidegültek egymástól. Lily egyre inkább James Potterhez vonzódott, akibe azután szerelmes is lett. Perselus, aki ezzel a nagy szerelmét is elveszítette legnagyobb ellenségével szemben, ezen nagyon megbántódott.

Majd dacból és talán bosszúvágyból csatlakozott a halálfalókhoz.

Mindezek ellenére is megpróbálta megvédeni Lilyt. Amikor megtudta, hogy Voldemort megölte szeretett Lilyjét, teljesen összetört, és bosszút esküdött Voldemorttal szemben. Ettől a pillanattól kezdve kettős játékot űzött, és minden erejével azon dolgozott, hogy elpusztítsa Voldemortot.

Harry Potterrel egész életében ambivalens volt a viszonya, mivel Harry egyfelől mindig az apjára, a gyűlölt ősellenségére emlékeztette, másfelől azonban a nagy szerelmére, Lilyre is, akinek Harry a szemét örökölte. Mások előtt nagyon rosszul bánt Harryvel, de valójában – és titokban – az első naptól kezdve óvta és védelmezte.

Perselus ennyiben egy tragikus sorsú alak, mivel simán összejöhetett volna Lilyvel, de nem tette időben világossá a lány számára, hogy többet érez iránta puszta barátságnál. Mivel azonban a szülei példáján nem volt alkalma megtapasztalni, milyen egy jól működő párkapcsolat, így csődöt mondott minden közeledési kísérlete. Később pedig, amikor Lily James Potterrel szemben a védelmébe vette, még inkább kapcsolatképtelenné vált, és végérvényesen a másik fiú karjaiba taszította Lilyt. Perselus azonban így is képes maradt szeretni, mivel e képessége és az elszántsága nélkül sohasem tudta volna legyőzni Voldemortot.

Emiatt Perselus Piton ­Harry Potter világának legnagyobb hőse, méghozzá éppen azért, mert egyáltalán nem törekedett a hősiességre, csak a szerelmet kereste, és megpróbálta jóvátenni a múltbéli hibáit.

Néhány negatív jellemvonásán azonban soha nem tudott túllépni. Arra, ahogy Harryvel bánt, csak azért, mert a kisfiú James Potterre emlékeztette, a saját tragikus gyerekkora nem szolgálhat mentséggel.

Piton ugyanakkor nem jó tanár, és nyilvánvalóan kivételezik néhány diákjával, miközben másokat egyfolytában szívat. Amikor ugyanúgy megaláz másokat, ahogy gyermekként őt magát is megalázták, tulajdonképpen azonosul az agresszorral – azzá válik, amitől egykoron annyira undorodott.

Perselus Piton fantasztikus kettős ügynök, de örök rejtély marad, miből gondolta Dumble­dore, hogy jó ötlet gyerekek közelébe engedni.

Sirius Black – a keresztapa, akinek sohasem nőtt be a feje lágya

Sirius Black James Potter legjobb barátja volt, később pedig Harry keresztapja lett. Sajnos nem sok ideje volt foglalkozni Harryvel, mert a fiú születése után letartóztatták, és éveken át ártatlanul ült az Azkabanban (azaz a varázsvilág egyik börtönében). Siriusnak, aki a gondtalan ifjúkorból egyenesen a világ legszörnyűbb börtönébe került, nem volt alkalma felnőni és éretté válni. Minden erejét lekötötte, hogy ne őrüljön meg, ami az Azkabanban csak kevés embernek sikerült. Ő mégis megőrzi az életkedvét és később Harry Potter nagy példaképévé válik – de inkább egyenrangú barátként, mintsem olyan felnőttként, aki képes lenne utat mutatni neki. Ennek az az oka, hogy

Sirius a fogságban töltött évek alatt nem tudott érett férfivá válni, és a kiszabadulása után megpróbálta ugyanott folytatni az életét, ahol abbahagyta.

Ezt Harry az első pillanatban nagyon izgalmasnak találja – közben nem veszi észre, hogy Sirius az apját, Jamest látja benne. Ez röviddel Sirius tragikus halála előtt egyértelműen ki is derül, amikor a halálfalókkal vívott küzdelem hevében a férfi egyszer Jamesnek szólítja Harryt.

Végül a hosszú fogság okozta éretlenség lesz az oka, hogy Sirius meghal, Harry pedig kénytelen lesz elszenvedni egy újabb veszteséget. Ha Sirius a biológiai korának megfelelő szellemi érettséggel rendelkezett volna, akkor meg tudta volna oldani a konfliktusát Per­se­lus Pitonnal, de ő ehelyett gyermeteg módon tovább piszkálta a tanárt, ahogy azt annak idején James Potterrel együtt tette. Így viszont esélyt sem ad Harrynek, hogy az megbízhasson Pitonban – amivel végül óriási katasztrófát okoz, mivel Harry nem kér Pitontól segítséget, és mindent egyedül akar megoldani, amikor úgy gondolja, hogy Sirius veszélybe került.

Sirius Black pedig úgy hal meg, mint egy könnyelmű tizenéves, még mielőtt igazából belekóstolhatott volna az életbe.

Az Azkaban nem hagyott neki esélyt, hogy felnőjön, az az embertelen intézmény ugyanis a bebörtönzöttek szellemi megsemmisítésére lett kitalálva. A varázslók világában a reszocializáció teljesen ismeretlen fogalom – ahogy az épkézláb pszichiátriai kezelésé is, amint azt a hőseink látogatásai is jól mutatják a mágikus kórház pszichiátriáján. Ezek szerint mégsem minden annyira rossz a mi muglivilágunkban…

Albus Dumbledore – a bűntudattól gyötört jellem

A történet kezdetén az ember még azt hihetné, hogy Albus Dumbledore egy bölcs öregember, aki pontosan tudja, hogy mit tesz, és aki teljesen tisztában van önmagával és az életével. Minél mélyebbre merülünk azonban a történetben, annál világosabbá válik, hogy Albus Dumbledore számára azért olyan fontos a szeretet ereje, mert ő maga roppant szerencsétlen volt ezen a téren – és legfőképpen emiatt gyötri olyan szörnyű bűntudat: a húga halála miatt.

Dumbledore rámenős fiatalember volt, aki csak a saját örömeire gondolt, a családja igényeivel nem nagyon foglalkozott. Sokkal szívesebben volt együtt egy másik varázslóval, Grindelwalddal, a nagy szerelmével.

A könyvekben Dumbledore homoszexualitását sohasem tárgyalja nyíltan a szerző, de a karakter megalkotója több interjúban is megerősítette ezt.

Bonyolult kapcsolata Grindelwalddal, aki nyilvánvalóan élete egyetlen szerelme volt, mivel továbbiakról egyáltalán nem esik szó, hosszú távon is megváltoztatta és többféle tekintetben is traumatizálta Dumbledore-t. Mind­ezekről már nem tud beszélni – és a lelke mélyén rejtegetett szerelmi bánat miatt talán már azt is elfelejtette, hogyan kell nyíltan beszélni más fontos dolgokról.

Inkább titokzatos utalásokra és közhelyes bölcsességekre szorítkozik, amivel a sebezhetetlen, bölcs férfi mítoszába burkolja magát, és megakadályozza, hogy láthatóvá váljon az álarc mögötti megtört személy.

Itt felvetődik az a kérdés, hogy mitől tart annyira Dumbledore. Attól fél, hogy többé nem fognak megbízni benne, ha megtudják, hogy neki is vannak hibái? Vagy attól, hogy elveszíti az ellenőrzést, ha már nem ő dönti el, mikor kell szembenéznie élete legfájdalmasabb élményeivel? Dumbledore még messze nem zárta le magában ezt a traumát, a húga halálán sohasem fogja túltenni magát, és valójában a fivérével sem békült ki soha. Mindent tönkretett, ami igazán fontos volt számára. Talán ezért titkolózik annyira Harry előtt. Talán fél, hogy ismét csődöt mond, ha minden tudását nyíltan megosztja vele. Talán azt szeretné, hogy Harry szép lassan jöjjön rá mindenre, és ezáltal érettebbé váljon. Ezek azonban csak feltételezések.

Hogy Dumbledore mit is akar valójában, az jórészt nyitott kérdés marad. Ahogy az is, hogy milyen hatása volt Dumbledore-nak Voldemort fejlődésére. Ő vitte oda még kisfiúként Roxfortba. Vajon Voldemort nevelésével is csődöt mondott? Fel kellett volna ismernie, mi zajlik a zavart gyermek lelkében? Sajnos Dumbledore és a fiatal Voldemort kapcsolatáról nem sokat tudunk. Vajon Dumbledore a sötét lelkű varázslótanoncok iránti vonzódásával önkéntelenül is felgyorsította a folyamatokat? Ez is tovább fokozta volna a bűntudatát? Meg kell várnunk, mit derítenek majd ki az eljövendő évek Dumbledore-kutatói.

Az azonban tény, hogy Dumbledore-t súlyos bűntudat gyötri, amely megbénítja a lelkét és megakadályozza, hogy megláthassuk az igazi Dumbledort – ő ugyanis elrejtőzik a jóságos, bölcs mentor álarca mögé, miközben képtelen megszabadulni a félelmeitől és csődöt mond, amikor Harrynek óriási szüksége lenne rá.

Végül, mintegy utolsó vezeklésként feláldozza magát, hogy megvédje Draco Malfoy lelkét és Piton kettős játékát. (Dracóra bízták Dumbledore megölését, de Dracót megkímélendő, Dumbledore megkéri Pitont, hogy vállalja magára a feladatot. Ráadásul ettől a kétkulacsos Piton alakítása is hihetőbb lesz, és bárki bármit mondhat Voldemortról, de sunyiságban Dumbledore-­nak a Sötét Nagyúr a nyomába sem érhet.) Hogy ez a traumatikus élmény mit vált ki Harryből, a védencéből, az teljesen közömbös számára – ennél még Pitonban is több együttérzés szorult, hiszen ő legalább Dumble­dore szemére veti, hogy csak odarángatta a fiút, mint egy malacot, hogy azután feláldozza.

Másfelől azonban Dumbledore zseniális elméje ezúttal is megtalálja a halálán túlmutató megoldást, és így a bűnéért is vezekelhet, miközben a többiek is megtarthatják jó emlékezetükben. Pedig végső soron ő is egy ugyanolyan megtört jellem, mint Piton.

Tom Rowle Denem, alias Voldemort – egy újabb szeretethiányos gyermek

Voldemort a megtestesült gonosz – egy teljesen lelketlen lény, aki már maga sem tudja, miért akar mindent elpusztítani; vélhetően csak azért, nehogy őt pusztítsák el. Végső soron a saját pusztulásától való félelem az egyedüli mozgatórugó, amely folyamatosan jelen van Voldemort személyiségében.

Kezdjük először Voldemort gyermekkorával, amelybe a hatodik részben Dumbledore és Harry részletes betekintést nyernek. Voldemort anyja beleszeretett egy jóképű mugliba – idősebb Tom Denembe. A hölgy nem volt túl dekoratív, ezért szerelmi bájital használatához folyamodott, hogy kiválasztottja viszonozza az érzé­seit. Összeházasodtak, a nő teherbe esett, de azután elmúlt a bájital hatása, az idősebb Denem pedig elhagyta a feleségét és a gyerekét. Nem is igazán tehetünk neki ezért szemrehányást. Mivel szellemi képességei teljes birtokában sohasem egyezett volna bele a kapcsolatba, így mondhatjuk, hogy éveken át erőszak áldozatául esett. Merőben hátborzongató dolog a szerelmi bájital.

A kis Voldemort már korán megtapasztalta, hogy senkinek sem kell. Az apja elhagyta a családot – a fiával szemben, aki nyilván nem tehetett az anyja csalárd­ságáról, semmiféle felelősséget nem érzett –, az anyja pedig szinte alig volt mellette, amíg egyáltalán még élt.

Voldemort anyja a szakítás után minden valószínűség szerint annyira összetört, hogy még a gyereke kedvéért sem maradt életben – minden életkedvét elveszítette, a saját gyerek sem érdekelte. Vagyis Voldemort éppen az ellenkezőjét élte meg annak, mint amin Harry Potter keresztülment: őt az anyja nem szerette annyira, hogy még az életét is feláldozza érte. Sőt, olyan kevéssé szerette, hogy még életben sem maradt érte. A halál Voldemort állandó kísérőjévé szegődik. Később Voldemort bosszúból még a saját apját is megöli. Addig viszont egy árvaházban él.

A fiú rájön, hogy különleges képességekkel rendelkezik, amelyek azonban kívülállóvá teszik. Arra használja a képességeit, hogy másokon uralkodjon és másokat gyötörjön – megtanulja, hogy jobban érzi magát, ha legalább gonoszul viselkedik azokkal, akik egyébként sem szeretik.

Ekkor felbukkan Dumbledore, és magával akarja vinni Roxfortba. Ekkor történik valami, ami arra utal, hogy Dumbledore teljes csődöt mondott mentorként: a neveletlen tízéves kisfiút úgy akarja megregulázni, hogy elégeti azt a szekrényt, amelyben a holmiját tartották. Bár utána azonnal visszaállítja az eredeti állapotot, de ezzel a kis Voldemortnak már megmutatta, hogy Roxfortban is mindig az erősebbnek van igaza – és a kegyelmet is az erősebb osztja. Ezt a leckét Voldemort sohasem fogja elfelejteni. Így aztán a kis Voldemort alkalmazkodik másokhoz, alárendeli magát az erősebbnek – de csak addig, amíg ő maga eléggé meg nem erősödik. Manipulálja a tanárokat, hogy titkos információkhoz jusson, és már korán mindent megpróbál, hogy megvédje saját magát. Mit érdekli őt a saját lelki épsége? A lényeg, hogy nem halhat meg. A lelke nem érdekli, egyébként sem szerette soha senki csak úgy önmagáért.

Voldemort tudja, hogy csak saját magára hagyatkozhat, az igazi barátságot és szerelmet sohasem ismerte meg, Dumbledore pedig semmit sem tett, hogy ezeket az érzelmeket megismertesse vele. Ehelyett később azt meséli róla, hogy Tom mindig is nehéz eset volt, bri­liáns és észrevétlen egyszerre. Valójában nem akart mélyebben belelátni a fiú lelkébe – őt is ugyanúgy magára hagyta, mint Harryt. Azzal a különbséggel, hogy Harrynek sikerült még kisgyermekként biztos kötődést kialakítania, és őt szerették. Így Harry és Voldemort olyanok, mint ugyanannak az éremnek a két oldala – ezért Voldemort kezdettől fogva lenyűgözve figyeli Harryt, és összeköti vele a sorsát.

A Harryhez fűződő viszonya a legintenzívebb kapcsolata, amelyben valaha is része volt – a szó legszorosabb értelmében lelki rokonok, különösen, mivel Voldemort lelkéből egy darabka Harryben él tovább. Voldemort sohasem tanulta meg, milyen az, ha valakinek van egy igaz barátja, de legalább van valami hasonlóan intenzív kapcsolata Harryvel, az igazi ellenségével.

Voldemort több okból sem tudja megölni a fiút. Van egy kimondatlan ok, amelyet Voldemort még saját magának sem vall be: soha egyetlen ember sem állt olyan közel hozzá, mint Harry. Inkább egy örök ellenfél, mint a teljes egyedüllét. Harryvel harcolva megerősödhet, és végül elbukhat.

Ez azért nagyon tragikus, mert az egészet meg lehetett volna akadályozni. Ha Dumbledore nemcsak papol a szeretetről, hanem képes megajándékozni a gyerekeket a szeretetével, akkor a kis Tom Denemből akár nagyszerű ember is válhatott volna. Dumbledore azonban a könnyebb utat választja – kezdettől fogva felismeri a romlottságot a fiú lelkében, ezért inkább elkerüli. Ahogy a legnehezebb időszakában Harryt is elkerülte, és így ő is felelőssé vált Sirius Black haláláért.

Így senki sem marad, aki védelmezni és szeretni tudta volna a szeretethiányos gyereket, inkább hagyták, hogy a fiú velejéig romlottá váljon, mivel egyszerűbb valakinek a nyakába zúdítani minden gyűlöletünket, mint feltétel nélkül szeretni egy nehezen kezelhető embert. Voldemort lelke pedig annyira megkérgesedett, hogy már semmiféle érzelmet nem ismert – csak a hatalom nyújtotta élvezetet, mivel az gyógyírt jelentett a belső ürességre és magányra. De igazából így sem volt boldog.

Vélhetően szívesen cserélt volna Harry Potterrel – csak hát nem tudott. Amikor aztán végre felbukkant néhány ember, akik segíthettek volna neki, ha ő elfogadja a segítségüket, már régen túl késő volt.

Claudia Hochbrunn – Andrea Bottlinger: Pszichiáter látott már? – Zűrös hősök analízisben

Athenaeum, 2021