Volt idő, amikor James Bond neve egyet jelentett a felhőtlen szórakoztatással. Amikor részről részre új nők, új kütyük és új főgonoszok jöttek; amikor az otthonosságot jelentette az ismerős bemutatkozás meg a vodka-martini rázva, nem keverve. Mindegy, odakint milyen veszélyek leselkedtek ránk – hidegháború, elszabaduló műholdak és olajárak, rendszerváltások és dühös feministák –, bent, a moziban James Bond mindig ugyanazt jelentette. Száraz humort, nyers erőt, férfidominanciát.
A jellegzetes összetevők egy része idővel egyre kellemetlenebbé vált. A babaarcú szépségeket és megtérített exleszbikusokat egy-egy önálló személyiséggel és aggyal bíró nő váltotta olyan Bond-filmekben, mint az Őfelsége titkosszolgálatában, A kém, aki szeretett engem vagy a Szigorúan bizalmas. Később aztán az erős női figurák – régebben Bond-lányoknak hívtuk őket, de már nem hívjuk – visszatérő szereplőkké váltak, ám indoklásra szorult, hogy miért cseréli le őket minden kalandjában a főhős. Bond folytonos megújulása valójában konzerválta őt múltban ragadt, változni képtelen akcióhősként. A nézők egy része pontosan ezt szereti benne, a Daniel Craig főszereplésével készült Bond-filmek alkotói viszont elsősorban nem ezeket a nézőket akarták megszólítani.
A 2006-os Casino Royale óta a Bond-filmek, az időközben legnépszerűbbé vált elbeszélésformához is idomulva, már folytatásos sorozatként működnek, történetük egymásra épül. Az ellenfelek mind a Spectre nevű, eredetileg Ian Fleming Tűzgolyó című regényéhez kitalált nemzetközi terroristaszervezet tagjai voltak, Bond pedig részről részre megölt valakit közülük. Végül eljutott ősellenségéhez, Ernst Stavro Blofeldhez, akit a régebbi Bond-filmekben Donald Pleasance és Telly Savalas is eljátszott már. A legutóbbi, Spectre című részben Christoph Waltz alakította őt, meglepetésre impotens lúzerként.
A Spectre végén Bond, immár sokadszor a sorozat történetében, visszavonult. Lehorgonyzott az utolsóként megismert nő, Madeleine Swann, az egyik Spectre-kisfőnök lánya mellett. A Nincs idő meghalni elején is vele látjuk viszont, de nem Bond-filmről beszélnénk, ha más nők nem kerülnének képbe. James Bond távolabb sodródik Madeleine-től, mégsem tud nélküle élni. Nem túlzás állítani, hogy a Léa Seydoux által játszott figura a legfontosabb nő Bond oldalán, mióta a George Lazenby-féle 007-es feleségül vette Diana Rigg karakterét az Őfelsége titkosszolgálatában emlékezetes és tragikus fináléjában.
A Bond-kalandok forgatókönyvein A világ nem elég óta dolgozó Neal Purvis és Robert Wade ebből a maga nemében – már csak Lazenby beugrása miatt is – társtalan 1969-es filmből nyerték a legfontosabb inspirációt a Nincs idő meghalnihoz. Nyíltan utal erre a felütésben elhangzó, az Őfelsége titkosszolgálatában főcímdalát megidéző mondat: „miénk a világ összes ideje”. De tévedés lenne azt gondolni, hogy 2021-ben olyan könnyen el lehet bánni Madeleine Swann-nal, mint fél évszázada Teresa grófkisasszonnyal. A világ nemhogy azóta, de a Spectre premierje óta is nagyot változott: Hollywoodot átformálta a #MeToo, és James Bondot nehezebb beilleszteni az új világba, mint korábban bármikor.
A Nincs idő meghalni alkotóinak becsületére legyen mondva, hogy felismerték a kihívást, és megpróbálnak megfelelni neki. Nem csak arról van szó, hogy csatasorba állítanak egy női titkos ügynököt, aki Bond visszavonulása után megkapta a 007-es jelzést, noha ezt a számot, mint Michael Jordan 23-asát a Chicago Bullsnál, a bajnok lelépése után vissza kellett volna vonultatni. Így viszont jöhetnek a csipkelődő megjegyzések a régi és az új 007-es között, és talán pont azért vonták be a Fleabaggel sikert aratott Phoebe Waller-Bridge-et a forgatókönyv megírásába, hogy ilyen sziporkákkal tegye könnyedebbé a filmet.
Az írók valójában James és Madeleine történetszálát igyekeznek úgy alakítani, hogy a Bond-mítosz eleven és releváns maradjon. Következetesen folytatják a korábbi Craig-filmeket: a Casino Royale-ban Vesper Lynd halála sebezte meg a főhőst, a Skyfallban M elvesztése. A Nincs idő meghalni még mélyebb gödörbe taszítja a 007-est.
Miközben ez a sorozat történetében egyedülálló kísérlet önmagában is megkülönbözteti a Nincs idő meghalnit más Bond-filmektől, Wade és Purvis nem írtak igazán jó filmet merész ötleteik köré. Az aktuális főgonosznak, akit röhejes módon Lucifernek hívnak, nincs valódi indítéka a gonoszkodásra. Két és fél óra elteltével sem értjük, mit is akar pontosan, az őt alakító Rami Malek kismadárszerű fejmozdulatai pedig inkább idegesítőek, mint félelmetesek. Néhány drámainak szánt fordulat hatástalan marad, azt pedig nem fejtik ki az írók, hogy az új M (Ralph Fiennes) és más szövetségesei miért az MI6 ügynökségből kivonulva, magánakcióban kénytelenek támogatni Bondot.
A filmet rendező Cary Joji Fukunaga előáll ugyan egy ahhoz hasonló, hosszú beállításban megkoreografált akciójelenettel, mint amilyet a True Detective első évadában láthattunk tőle, más tekintetben viszont híján marad az elegáns megoldásoknak – Sam Mendes sokkal magabiztosabban tartotta kézben az előző két filmet. Hátborzongató, hogy Fukunaga már 2019-ben leforgatta a Nincs idő meghalnit, mégis vírusokról, karanténról és oltásokról van szó benne. Ám ez is inkább bizarr vonása marad a filmnek, mintsem frappáns, jóserejű utalása a mának.
Olyan film, ami minden kétséget kizáróan önálló, egységes történetté fűzi össze a Daniel Craig-féle epizódokat, és markáns választ ad arra a kérdésre, hogyan lehet érvényes hősfigurának megőrizni James Bondot hatvan évvel mozis színre lépése után.
007 Nincs idő meghalni (No Time to Die), 2021, 163 perc. 24.hu értékelés: 6/10.
