Meglepett, hogy a válogatott technikai vezetője lett, de lehet, csak azért, mert az elmúlt időszakban nem nagyon bukkant fel a neve a kézilabdában.
Tényleg eltűntem, de ez nem jelenti azt, hogy egyszer-kétszer nem jelentem meg. Tíz éve teljesen abbahagytam a kézilabdát, már csak néztem a meccseket. Amikor visszavonultam, maga a sportág nem érdekelt. Nem akartam edzősködni. Egyszer-kétszer tartottam edzéseket, például az NB II-es Komáromnál is, de csak olyan másodállásként, szórakozásként, hogy benne maradjak. Érdekes, hogy engem igazából mindig a háttér vonzott. Az évek folyamán kiderült, egy valamiben nagyon jó vagyok, az pedig a szervezés.
Az edzősködés miért nem vonzotta?
Azt hiszem, kicsit „old school” maradtam, most már más a világ. Nekem annak idején megmondták, ezt kell csinálni, és azt csináltam. Most kicsit más a felállás.
A kézilabdát tanítani is teljesen más, azt szoktam mondani, hogy edzőnek születni kell.
Hogyan jött a felkérés?
Győrben a városházán sportszervezéssel foglalkoztam, mindenféle rendezvényeken, mindenféle sportágakban dolgoztam. Amikor jött a váltás a női válogatottnál, Pálinger Katalin megkeresett. Akkor éppen csak megbízásos szerződéseim voltak, állandó munkáim nem. Kati szólt, hogy mit szólnék ehhez a feladathoz. Ha egy technikai vezetőnek kérnek fel a sportágban, nem árt, ha az ember tudja, mi az a kézilabda. Ő azt is tudta, hogy szervezésben jó vagyok, nyelveket beszélek. Az én feladatom az, hogy kényelmessé tegyem az edzők és a játékosok életét. Munkába álltam, de sűrű lett az első pár nap. És nem csupán a munkahelyemen: elkezdtem ugyanis öreg fejjel egyetemre járni, de ezt a válogatott dolgot később tudtam meg. Ha előbb jön, lehet, nem vállalom az iskolát.
Milyen kapcsolatban volt Golovinnal?
Még játékos korából ismerem, akkor többször találkoztunk. Főleg, amikor a bátyám (Pásztor István 215-szörös válogatott, világválogatott, olimpiai és világbajnoki negyedik balszélső – a szerk.) ellen játszott. Amikor a Fotex Szolnokra ment, akkor ott is találkoztam vele. De úgy mint edző, csak külső szemlélőként figyeltem. Amióta idekerültem a szövetséghez, sokat beszélgettünk. Ő volt az első, akit felhívtam, hogy megkérdezzem, mit vár el tőlem. Olyan embert ismertem meg benne, aki hasonlít rám a munka terén. Szeret precízen előregondolkodni, elintézni mindent és csak utána hátradőlni. Neki mindig az a célja, hogy a játékosainak jó legyen.
Ha már múltat idéztünk, hogyan lett kézilabdázó?
Édesapám a ceglédi tanácsházán volt a sportfelügyelő. Sok kézilabdameccsre jártunk, ha már ott voltunk, néztük is, és egy idő után bevonzott. Aztán amikor túl nagyra nőttem hirtelen, feltűnés nélkül eltávolítottak a tornasportból. Akkor nagyon sok mindent kipróbáltam: atlétikát, pingpongot és a kézilabdát is. A suliban és előbb-utóbb észrevették, hogy talán tehetségem is van hozzá. Akkor kerültem a ceglédi szakosztályhoz.
A kézilabdás családi háttér segítette a pályáját?
Mindenképpen. Főleg amikor fiatalon fel akartam adni, mert láttam, sok más dolog van a világon az edzéseken kívül. Akkor ez a kis családi gyenge nyomás segített.
Hogy emlékszik vissza a pályafutásai állomásaira?
Tiniként Dunaújvárosba kerültem, ahol az elején kollégiumban laktam, majd amikor a felnőtt csapatnál kellett edzenem, akkor átmentem esti iskolára és a sportszállóra. Az akkori csapattársak pedig a szárnyaik alá vettek. Onnan kölcsönadtak Kiskunhalasra, ahol két évig nagyon jól ment a játék. Aztán Farkas Ágnes eligazolt a Fradiból és Németh András megkeresett.
Milyen érzés volt?
Gondolhatja! Sok ajánlatom volt, de amikor a Fradi megkeresett, más már nem létezett számomra. Budapest megint egy új dolog volt, hat évet töltöttem ott, sorra nyertük a bajnokságokat, Magyar Kupákat. Aztán András szerette volna, hogy maradjak, de közben Tóth Tímea is sokat fejlődött, én is kaptam más ajánlatot, így távoztam. Fél évet játszottam Olaszországban, de elkaptam valami fertőzést, ami a gyomromra ment. Nagyon beteg lettem, és fel akarták bontani a szerződésem. Végül a Vasas és Köstner Vilmos segített, fél évre odaszerződtem.. Jó érzés volt hazajönni.
De aztán jött az újabb kaland, ami hosszabb ideig tartott.
Igen, a Vasasból Brigovácz Nikolettel Madeirára mentem. Játszottam már ott a Fradival, nagyjából ismertem, mi vár ránk. Egy évet töltöttem ott, majd Izlandra kerültem, de csak három hónapot bírtam, az nem az én világom. Nem mondom, volt sportértéke, mert az északi felfogást mindig is szerettem. De az éghajlat és az időjárás kikészített. Onnan Valenciába kerültem, majd két évre Santanderbe szerződtem. Összesen kilenc évet játszottam Spanyolországban. De a pályafutásomat nem ott fejeztem be, korábban megígértem a madeiraiaknak, hogy visszatérek.
Kiváló edzőkkel dolgozhatott együtt Németh Andrástól Mocsai Lajosig. Kitől mit tanult?
Minden edzőmtől tanultam valamit, nem tudnék kiemelni senkit.
Csupán hatszor volt válogatott. Ez fájó pont az életében?
Sokszor edzettem a válogatottal, sok felkészülést megcsináltam.
Ebbe beletartozik a sydneyi olimpia előtti 2-3 hónap is, amikor az utolsó szűrőn estem ki. De a 2000-es, magyar győzelemmel véget ért Európa-bajnokságon ott lehettem volna, de akkor megsérültem. Igen, ezek fájó pontok.
Ahogy keresgéltem régi újságcikkekben, azt láttam, hogy sokszor sérüléssel bajlódott. Ennyire sérülékeny típus volt vagy inkább ennyire balszerencsés?
Nem voltam sérülékeny. Amíg a Fradiba nem kerültem, súlyos problémám egy sem volt. És a többiekhez képest ott is sokáig húztam. Azért amikor egy játékos egy kisebb csapatból (ahol heti egy meccs van) egy olyan csapathoz kerül, ahol szerdán bajnokit vív, pénteken repülőre száll, szombaton játszik, vasárnap hazajön és szerdán újabb meccs – ezt nagyon nehéz egy testnek feldolgoznia. Emlékszem, egész sokáig húztam, Szarka Éviék még mondták is, hogy sérülés terén még szűz vagyok ebben a csapatban. Aztán az első térdszalag-sérülésem egy meccs végén, az utolsó három percben történt. Picit meglöktek, máris rosszul léptem. Egy évet ki kellett hagynom.
A visszavonulása után egyszer azért még visszatért, de csak egy Masters Eb erejéig. Milyen volt?
Nem akarok róla beszélni… Nagyon sok olyan idősebb játékos van, akik jobb állapotban vannak, bár én nem feltétlen tartoztam közéjük. Előtte egy évet meg se mozdultam. Most is azt mondom, a masters a túlélésért megy. De imádtam. A pályán ugyan az erőnlétem és a testem nem bírta, de fejben nagyon ott voltam.
Amikor a pályán voltunk, akkor felszakítottuk a parkettát. De az Eb után két hétig alig bírtam járni. Akkor mondtam azt, hogy itt a vége, ennyi volt.
