Földünket a pusztulás veszélye fenyegeti. Gaia, a Föld lelke kétségbeesetten keresi a megoldást, hogyan mentse meg bolygónkat. Segítségül hív öt varázsgyűrűt és öt rendkívüli fiatalembert. Kwamet Afrikából, ő uralja a földet. Wheelert Észak-Amerikából, ő uralja a tüzet. Linkát a Szovjetunióból, ő uralja a szelet. Gít Ázsiából, ő uralja a vizet. Ma-Tit Dél-Amerikából, ő uralja a szívet. És az öt hatalom egyesüléséből megszületik a hős bajnok: a Bolygó Kapitánya.
Ezekkel a mondatokkal kezdődött A Bolygó Kapitánya című rajzfilmsorozat minden epizódja, és akik nézték, mert a kilencvenes években voltak gyerekek, azok már mondják is magukban a felvezető szöveg kórusban harsogott folytatását: „Éljen a kapitány!”
Ma, huszonöt évvel a sorozat befejezése és ugyanennyi idővel a magyarországi sugárzásának kezdete után felmerül a kérdés, valóban él-e még a kapitány. Vagyis célba jutott-e az a nyíltan környezetvédelmi üzenet, amelyet a rajzfilm képviselt. 2021 nyarán az IPCC, az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület minden korábbinál elkeserítőbb jelentést tett közzé bolygónk éghajlatának valószínű jövőjéről és a káros emberi beavatkozás mértékéről. Hogy mennyire drámai ez a jelentés, jól mutatja, hogy a jelentésről szóló cikkünknek azt a címet adtuk: Megmérgezte a Földet az emberiség.
Tudósok nehezen értelmezhető szakszövegeinél kézzelfoghatóbb bizonyítékokat is kaptunk a környezetváltozás szélsőséges jelenségeire az elmúlt hónapokban. A pusztító erdőtüzek miatt rémálomszerű lett a nyár Görögországban. Melegrekordot mértek a déli sarkvidéken, a kaliforniai Death Valley-ben pedig 53,3 Celsius-fokot. Itthon többször ugyancsak megdőltek a napi melegrekordok. Mindezek mellett nem túl meglepő, mégis jó hírnek foghatjuk fel, hogy a leggazdagabb országok lakosságának háromnegyede belátta, valóban az emberiség teszi tönkre a Földet. A G20 országok lakóinak 58 százaléka nagyon aggódik is a bolygó jövője miatt – kutatta ki a Global Commons Alliance szervezet.
1989-ben, amikor Ted Turner médiamogul felvetette egy Bolygó Kapitánya nevű szuperhős ötletét médiabirodalma környezetvédelmi stratégiával foglalkozó alelnökének, Barbara Pyle-nak, az éghajlatváltozás problémája még nem volt ennyire látványos. Akkoriban is sokat lehetett olvasni róla, hogy baj van – a nyolcvanas évek slágertémája a táguló ózonlyuk volt –, de a társadalmi képzeletet még nem uralta a klímakatasztrófa rémképe. A kilencvenes évek elején így egyértelműen oktató és nevelő célzattal indították el a rajzfilmsorozatot. Részben A Bolygó Kapitányának köszönhető, hogy a mostani fiatal felnőttek sokkal inkább tisztában vannak a környezetváltozás jelentőségével, mint a szüleik nemzedéke.
Tavaly kezdett el újra emlékezni, amikor A Bolygó Kapitánya újra rendkívül aktuálissá vált.
A szuperhős, aki valójában mi vagyunk
A Bolygó Kapitánya előtt Barbara Pyle-nak nem sok köze volt a rajzfilmekhez. Annál több a környezetvédelemről szóló ismeretterjesztéshez: a CNN-nél Earth Matters címen indított tévéműsort a témában, Jane Fonda segítségével hívta fel a figyelmet az ENSZ csúcstalálkozóin elhangzottakra (az erről készült People Count 180 ország kétmilliárd nézőjéhez jutott el), és világsztárok szereplésével forgatott önálló műsort, mikor a Föld összlakossága átlépte az ötmilliárd főt. 1997-ben Kofi Annantól vehette át az ENSZ Sasakawa környezetvédelmi díját, elsőként a médiában dolgozó szakemberek közül.
Pyle-t a környezetvédelem mellett a szórakoztatóipar világa is vonzotta. Fotósként kísérte el Bruce Springsteent a Born to Run koncertturnéra, és számos amerikai hírességgel alakított ki közeli kapcsolatot a CNN-nél töltött évei alatt. Ha nem ő hozza tető alá A Bolygó Kapitánya sorozatot, valószínűleg nem tudták volna megnyerni szinkronhangnak Whoopi Goldberget, Jeff Goldblumot, Meg Ryant, Martin Sheent vagy Stinget. Az viszont már a rajzfilm gyorsan kialakuló rajongótáborának köszönhető, hogy A Bolygó Kapitánya valóságos franchise-zá nőtte ki magát, amelyhez nemcsak pólók és játékfigurák, hanem környezetvédelmi alapítványok, táborok és különféle civil programok is tartoznak.
A Bolygó Kapitánya 1990-ben indult el Ted Turner csatornája, a TBS gyártásában. A negyedik évadtól kezdve az ugyancsak Turner által megvásárolt, nagynevű rajzfilmstúdió, a Hanna-Barbera gyártotta tovább az 1996-os befejezésig. Ezekben az években a sorozat hangvétele komolyabb lett, a történeteket jobban kidolgozták, és összességében ekkor érte el a professzionális szakmai színvonalat a rajzfilm. Innen származnak azok az epizódok, amelyekre húsz-huszonkét év távlatából is elevenen emlékszem: a földi állatkertek kegyetlenségére rádöbbentő „emberkertsztori”, a dél-amerikai kisfiúk klónozása gyári munkásnak („éhesek vagyunk”, skandálták a klónok, majd azt: „sós mogyorót! sós mogyorót!”), vagy a Csuklyás Patkány nevű bűnöző sokadik nyomasztó vízszennyezési kísérlete.
A Planétások a világ különböző tájairól érkeztek (Linka a Szovjetunióból!), jelezve, hogy a környezetszennyezés problémája globális. Ők is jó fejek, de a sorozat igazi vonzerejét a gonosz karakterek jelentik. Az említett Csuklyás Patkány mellett Ártány, Doktor Métely, Koszmó, Tartályos Sly és Szutyok is részről részre próbálta kizsákmányolni a bolygó erőforrásait, általában azért, hogy pénzt keressenek, de néha csak úgy, gazemberségből.
Változatos szemétkedéseik alkalmat adtak rá az alkotóknak, hogy a környezetszennyezés különböző formáinak számba vétele mellett a Földet érintő legsúlyosabb problémákkal, az éhezéssel, a nagyvárosi bűnözéssel, a kábítószer-fogyasztással és a betegségekkel is foglalkozzanak. Az egyik epizódban a Csuklyás Patkány összeesküvés-elméleteket terjeszt az AIDS-ről. Ezzel A Bolygó Kapitánya lett az első rajzfilm, amely foglalkozott a HIV-fertőzéssel.
A Bolygó Kapitányánál számos jobb rajzfilmet lehetne sorolni a kilencvenes évek terméséből. Hiába a Hanna-Barbera-féle epizódok magasabb színvonala, Pyle-ék sorozata végig elsősorban a didaktikus környezetvédelmi ismeretterjesztést célozta, felelős magatartásra nevelve a gyerekeket. A részek végén a Bolygó Kapitánya, ez a föld mélyéből előbukkanó, gólemszerű szuperhős néhány mondatban összefoglalja az aktuális tanulságot. Az ő karaktere tulajdonképpen a sorozat gyenge pontja: nincs igazi jelleme, inkább az öt Planétás közös erőfeszítéseinek szimbóluma. Amikor megérkezik, a történetekből elillan a feszültség, mert a kapitány úgyis pillanatok alatt összecsomagolja Doktor Mételyt és szuperszámítógépét, MAL-t vagy valamelyik másik gazfickót.
A sorozat alkotói ugyanakkor jól ráéreztek arra, hogy a kilencvenes években már egy szuperhősfigurával lehet a leghatékonyabban példát mutatni a gyerekeknek. Superman és Batman hollywoodi filmadaptációi addigra már sikert arattak, de A Bolygó Kapitánya még a szuperhősműfaj ezredfordulós áttörése előtt készült.
Az alkotónak újra kellett tanulnia, kicsoda ő
Barbara Pyle tisztában volt a szuperhősfigurák növekvő népszerűségével, de nem ez volt a legfontosabb neki, amikor kitalálta, hogyan lehetne tartalommal megtölteni Ted Turner ötletét. „A Bolygó Kapitánya a csapatmunka és az együttműködés jelképe” – mondja a New Yorker idény nyáron megjelent portrécikkében. Összeadódnak benne az öt Planétás erényei és a tudásuk, magába olvasztva a kultúrájukat. A kapitány olyan, amilyenné mi tesszük, Pyle ezért is kérte a rajzolóktól, hogy áttetszőre színezzék a bőrét.
A sorozat első számú alkotója a kilencvenes években és az ezredforduló után is folytatta környezetvédelmi munkáját. Az ENSZ-től kapott díjjal járó összegből alapítványt hozott létre, és társszerzőként írta egy tervezett egészestés A Bolygó Kapitánya-rajzfilm forgatókönyvét. Ebben a Földet globális aszály sújtja, és Gaia, a Föld lelke felismerhetetlenre öregedett asszonyként tér vissza benne. A címszereplő fel sem tűnik, a Planétásoknak egyedül kell megoldást találniuk a vízhiány problémájára. Végül sikerrel járnak, és Gaia visszanyeri a fiatalságát.
2005-ben Pyle Toyota Priusa összeütközött egy másik kocsival az autópályán Atlanta közelében. Az akkor ötvennyolc éves nő gerince és frontális lebenye is súlyosan károsodott. Egy rendkívül eseménydús élet fontos emlékeit veszítette el egy csapásra. A következő években Pyle georgiai otthonát is alig tudta elhagyni. Az is komoly fájdalmakat okozott a számára, hogy időnként el kellett mennie a postaládáig. A baleset előtt folyamatosan járta a világot, környezetvédelmi konferenciákon vett részt, utána egyedül élt a két macskájával. Depressziós lett, öngyilkos gondolatai voltak.
Mozgáskoordinációja, ha lassan is, de fokozatosan javult a következő években. Ismét képes volt emberek közé menni, alkalmanként nyilvános szerepléseket is vállalt. Megtanulta, hogy ki volt ő a baleset előtt, hogy filozófia szakon végzett és környezetvédelemmel foglalkozott, tévéműsorokat készített, valamint fontos díjakat kapott, de továbbra sem emlékezett ezekre az élményeire. A depressziója nem múlt el, mert – ahogy az említett New Yorker-cikkben fogalmazott –, ha az ember az emlékei összessége, akkor ő kicsoda? Saját bevallása szerint Pyle a balesete után úgy élt, mint korábbi önmaga élethű másolata, mert nem érezte otthon magát a testében.
Igaz, sok évet elveszített. Most hetvennégy éves, légzési nehézségekkel küzd – a balesetéig erős dohányos volt –, folyton fáj a feje.
Azt mondja, a legtöbbet A Bolygó Kapitánya farvizén létrejött alapítvány tagjai segítenek neki, akikkel rendszeresen folytat videóbeszélgetéseket. Zömében olyan emberekről van szó, akik gyerekként rajongtak a rajzfilmsorozatért, majd bekapcsolódtak a környezetvédelmi aktivizmusba. Tudós planétások, író planétások, pincér planétások, utcaseprő planétások is vannak köztük, és olyanok is, akik éppen mostanában öröklik meg a szüleik vállalkozásait. Barbara Pyle hosszú évekre elfelejtette, miről szólt A Bolygó Kapitánya, de joggal bízik benne, hogy a sorozat egykori nézői jól emlékeznek rá.
