Szerdán írták meg az újságok, hogy három nappal a 88. születésnapja előtt meghalt Walter Yetnikoff, a CBS kiadó egykori vezetője, akivel a rák végzett. Yetnikoff ugyan az utolsó három évtizedben már – nem kis részben önhibájából – kikopott a zeneiparból, de éppen abban az időszakban számított az iparág egyik legfontosabb emberének, amikor az a legjobb formáját futotta. A nyolcvanas években jelentek meg a pop szóló világsztárjai, akik uralták a mezőnyt: Michael Jackson, Prince, Madonna és a többiek addig nem látott mennyiségű lemezt adtak el, és közülük is kiemelkedett Jackson rekordokat döntögető Thriller albuma, amely a CBS-nél jelent meg. Ráadásul ugyanerre az időszakra esett a CD megjelenése is, amikor milliók cserélték le lemezgyűjteményüket, valódi boomot produkálva a lemeziparban.
Ekkoriban nevezte a Rolling Stone magazin Yetnikoffot a lemezipar legfontosabb emberének, neki pedig valóban fontos szerepe volt abban, hogy a CBS-hez tartozó előadók – Jackson mellett Bruce Springsteen, Weird Al Yankovic, Barbra Streisand és Billy Joel is (a kiemelt képen Yetnikoff az ő jobbján látható) – karrierjük legnagyobb sikereit arattak. Bár Yetnikoff saját bevallása szerint is botfülű volt, és semmit nem értett a zenéhez, üzletemberként nagyon is hatékonyan dolgozott, a kiadóhoz tartozó előadókat pedig mindenben segítette: „Egyszerre vagyok rabbi, pap, guru, bankár, tanácsadó, bizalmas barát, pszichoterapeuta, házassági tanácsadó, szexuális tanácsadó, amit csak akarsz. Bokszzsák” – mondta magáról. Máskor pedig úgy írta le a módszereit, hogy ő volt a jó és a rossz zsaru is egyben.
A brooklyni zsidó családból származó Yetnikoff fiatalon ügyvédként került a CBS-hez 1962-ben, ahol előbb jogtanácsosként dolgozott, majd egyre feljebb emelkedett a ranglétrán, és előbb a kiadó nemzetközi részlegét vezette sikerrel, majd 1975-től az egész CBS elnöke lett. A tizenöt évig tartó vezetése alatt a kiadó legnagyobb sikereit Michael Jackson aratta, miután 1975-ben – kezdetben még vonakodva – Yetnikoff felügyelte Jacksonék családi együttese, a Jackson 5 szerződtetését a Motown Recordstól. Később aztán lehetővé tette Michael számára, hogy saját számokat írjon, ami egy sor sikeres szólóalbumot eredményezett, köztük minden idők legnagyobb példányszámban eladott albumát, a Thrillert.
Ebben pedig nagyon is komoly szerepe volt Yetnikoffnak, aki gyakorlatilag egymaga döntötte le a fekete sztárokat a Music Televisiontől elválasztó falat azzal, hogy megfenyegette az akkor mindenhatónak számító csatornát azzal, hogy a kiadója összes előadójának letiltja a klipjeit, ha nem kezdik játszani a Billie Jeant is. Az első egy-két évben ugyanis csak elvétve lehetett fekete előadót látni az MTV-n: „Ma már nehéz elképzelni, hogy 1983-ban a zenecsatornákon milyen szintű kulturális apartheid uralkodott… Yetnikoff elemi erővel állt Michael mellé, és nem habozott, hogy mindent vagy semmit alapon játsszon a nagyhatalmú zenecsatornával. Rövid időn belül a Billie Jean nagy rotációban került fel az MTV műsorára, megnyitva ezzel a kapukat Michael rendkívüli sikere és a fekete művészek egész generációja előtt. Walter kényszerítette ki ezt, és ezzel a döntéssel a fal leomlott” – méltatta a Jackson család most, halála után Yetnikoffot, akit
Pedig Yetnikoffnak nemcsak zenei érzéke nem volt, hanem saját bevallása szerint is durva, közönséges ember hírében állt, és a szex, a drogok és az alkohol iránti féktelen étvágya hajtotta. Mégis 1975 és 1990 között megnégyszerezte a CBS Records eladásait, amelyek nagyrészt olyan megasiker albumokra épültek, mint a Bat Out of Hell (Meat Loaf, 1977), a The Wall (Pink Floyd, 1979), a 52nd Street (Billy Joel, 1980), a Born in the U.S.A. (Bruce Springsteen, 1984) és a már említett Thriller.
Milliókat költött arra, hogy világsztárokat csábítson át a CBS-hez, és ez a pénz általában többszörösen is megtérült. Így került a kiadóhoz Paul McCartney, aki Yetnikoff nyomására énekelt világsikerű duetteket Michael Jacksonnal és Stevie Wonderrel, illetve a Rolling Stones, Barbra Streisand, Gloria Estefan és Cyndi Lauper is. Bár voltak vitatott üzleti húzásai és ügyei is, összességében Yetnikoff a korszak legsikeresebb zeneipari embereinek egyike volt. A sötét oldala viszont egyre több problémát okozott neki.
Saját bevallása szerint ő is egyre inkább rocksztárként kezdett viselkedni: a napjait fél üveg vodkával indította, miközben borbélya igazgatta a szakállát, ő pedig kokaint szippantott mindemellé. Ahogy elhatalmasodott rajta a függősége, már csak déltájban jelent meg az irodájában, ahonnan gyakran kiszökött a mosdóban kokainozni.
Azonban az üzleti sikerei egy darabig elfedték a problémákat, amit a viselkedésével okozott:
A nagy paradoxon, ami az életem középpontjában állt, az volt, hogy minél rosszabbul viselkedtem, annál többet profitált a cég
– írta a memoárjában.
Az összeomlás aztán gyors volt és teljes: 1988-ban előbb Yetnikoff régi japán ismeretségeit kihasználva tető alá hozott egy gigaüzletet: a Sony megvásárolta a CBS-t, ő maga pedig 20 millió dollárt kaszált az üzlettel. Csakhogy ekkorra már a függősége egyre aggasztóbb méreteket öltött, így tokiói tárgyalásai alkalmával gyakorlatilag bezárták a szállodai szobájába, nehogy kimehessen drogokért a városba, ő maga pedig csaknem minden művészével összeveszett. Visszaemlékezése szerint például Paul Simonnal azután mérgesedett el a viszonya, hogy az nem akara megkínálni őt a füves cigijéből, de szép lassan mindenkit elmart maga mellől. A következő évben aztán orvosa figyelmeztette, hogy hónapjai vannak csak hátra, ha így folytatja, úgyhogy elvonóra ment, de már későn, mivel nem vette észre, hogy a Sony-ügylet sokkal sebezhetőbbé tette az üzleti pozícióit, és végül a japán főnökei – megelégelve a sok panaszt – kirúgták.
Utána még próbálkozott ugyan a lemezbizniszben, de kevés sikerrel, és szép lassan eltűnt a szórakoztatóiparból. 2004-ben aztán megjelent Howling to the Moon címmel a memoárja, amelyben önironikusan emlékezett vissza az életére:
Tönkretettem a családomat. Meghoztam a döntést, és most együtt élek a bűntudattal.
Pályatársai közül nem mindenkiről emlékezett ugyanakkor szépen, Michael Jacksonról például azt írta, csak az énekléshez és az előadáshoz értett: „Nem voltak szociális készségei. Olyan gyerek volt, aki más gyerekek társaságát kereste. Az én társaságomat például csak azért, mert én voltam az, aki a hype-gépezetet irányította. És ha Michael értette valaminek az értékét a zenén kívül, akkor az a hype volt.”
Magáról Yetnikoffról viszont többnyire szépen emlékeztek meg a még életben maradt protezsáltjai. „Szerettem Waltert, mert tisztelte és segítette a művészetemet a gyakran ellenséges és barátságtalan zeneiparban. A barátomnak tekintettem” – emlékezett vissza Bruce Springsteen, és hasonlókat mondott a Los Angeles Timesnak Billy Joel is: „Walter utcai harcos volt, olyan ember, aki nem riadt vissza a konfrontációtól más nagyhatalmú szereplőkkel, ha a művész érdekeinek védelméről volt szó. Kedves barátként és mentorként szerettem őt, egy olyan szakmában, ahol igazi barátságok nem léteznek.”
A nekrológok kiemelik, hogy ma már Yetnikoff pillanatok alatt ellehetetlenülne a szakmában az akkori húzásaival, de ő még egy egész más üzleti kultúrában volt tevékeny, amikor az eredmény felülírt minden más körülményt. „Yetnikoff a szinergia és a könyvelés által vezérelt üzleti döntések előtti korszakban regnált, amikor a személyes kapcsolatok számítottak, és a siker igazolta a tisztességtelen eszközöket” – írta a Los Angeles Times, ám az érdemeit ez sem kisebbíti, ahogy a könyve megjelenésekor méltatta a Guardian:
Nagyrészt ő a felelős azért, hogy a lemezkiadókból alig lett több, mint a multinacionális vállalatok látványosságai, de a fénykorában a legjobbat hozta ki a rá bízott tehetségekből.
