A történelem nagy árulásai között tartja számon a köztudat a IV. keresztes hadjáratot, amelynek során 1203-ban az elvileg a Szentföldre indult sereg egy része a keresztény Bizánci Birodalom fővárosa ellen vonult, és 1204 áprilisában, hosszú ostrom után be is vette Konstantinápolyt. Az egykori keletrómai fővárost elhelyezkedése és félelmetes falai szinte bevehetetlen célponttá tették, amelyet számos reménybeli hódító ostromolt hiába az évszázadok során – ezért is annyira különleges, hogy nagyjából fél évszázaddal eleste után egy maroknyi katona képes volt visszafoglalni.
A város árnyéka volt önmagának
Konstantinápoly 1204-es elfoglalása után a Bizánci Birodalom darabjaira szakadt, a fővárosban Balduin gróf kiáltatta ki magát a Latin Császárság urává, az európai területeken hűbéres királyságok alakultak, az ázsiai vidékeken pedig több „császárság” is létrejött, amelyek mind a birodalom újraegyesítését és persze Konstantinápoly visszavételét tűzték zászlajukra. A Latin Császárság az első időkben még igyekezett bekebelezni az utódállamokat is, azonban a nyugati támogatás elapadásával defenzívába szorult.
Az újraegyesítésen munkálkodó államok közül először az Epiruszi Despotaság emelkedett ki, de az 1230-as évekre már a Laszkarisz-dinasztia uralma alatt álló Nikaiai Császárság számított a legerősebbnek, hadai 1235-ben (sikertelenül) ostrom alá is vették Konstantinápolyt. A kudarc után a császárság inkább Kis-Ázsia újraegyesítését tűzte ki célul, és a tehetséges hadvezérből 1258-ban a kisgyermek IV. János régensévé emelkedő Palaiologosz Mihály vezetésével 1260-ra sikerült is a maradék államokat egységes vezetés alá kényszeríteni.
Konstantinápoly azonban még tartotta magát, Mihály hiába indított ostromot 1260 januárjában. II. Balduin latin császár szorult helyzetét jól jellemzi, hogy a várva várt nyugati segítségért cserébe saját fiát, Fülöpöt is „zálogba adta” Velencének, de a rablás és a háborúskodás meggyengítette Konstantinápoly – ekkorra már mindössze nagyjából 30 ezren lakták az egykor több százezer lakosú várost – így sem volt képes jelentős ellenállásra.
Hihetetlen győzelem
Mihály a döntő csapáshoz a velenceiek ősi ellenségéhez, Genovához fordult, a városállam pedig meg is ígért egy 50 hajós flottát a következő ostromhoz, azonban végül nem volt rá szükség. Történt ugyanis, hogy Mihály néhány száz katona élén Trákiába küldte egyik legjobb parancsnokát, Alexiosz Sztrategopuloszt, akinek fő feladata a főváros szemmel tartása volt. A hadvezér jó viszonyt épített ki a város falai körül élő földművesekkel, akik meg is mutattak neki néhány titkos, az áthatolhatatlannak hitt falak mögé vezető járatot. Amikor aztán Sztrategopulosz kémei azt is jelentették, hogy szinte a teljes latin haderő egy portya miatt elhagyta a várost, a hadvezér némi vívódás után a kockázatos támadás mellett döntött.
Katonái 760 éve, 1261. július 25-én nyomultak be az alagutakba, majd megnyitották a kapukat a többiek előtt. Balduin őrsége gyakorlatilag harc nélkül megadta magát, a latin császár pedig koronáját és jogarát is hátrahagyva, hanyatt-homlok menekült a kikötőben álló velencei hajókhoz, majd örökre elhagyta a várost.
Az eközben békésen alvó Mihályt húga ébresztette a nagy hírrel – először persze el se hitte neki, hogy a dicső várost néhány katonája egy éjszaka alatt elfoglalta. A IV. Jánost megvakíttató, és immár saját jogán, VIII. Mihályként uralkodó császár augusztus 15-én vonult be Konstantinápolyba, az általa alapított Palaiologosz-dinasztia hozta el Bizánc utolsó felvirágzását, hogy aztán a Konstantinápoly 1453-as elestével befejeződő oszmán hódításig a trónon maradjon.
