Dél-Amerika őslakosainak többsége még a XVIII. században is kegyetlen elnyomásban élt a gyarmatosítás ideje óta. A központi spanyol kormányzat ugyan 1730-ban eltörölte az úgynevezett encomienda rendszerét (amely gyakorlatilag rabszolgasorban, a spanyol származású uraságoktól személyes függésben tartotta az őslakosokat), az intézkedés kevés javulást hozott. A Perui Alkirályságban az inkák leszármazottainak és a meszticeknek továbbra is a lakosság nagyjából egytizedét kitevő spanyoloknak való teljes alávetettségben kellett dolgozniuk, a rájuk rótt, megfizethetetlen adósságok béklyóiban sínylődve.
Különösen azokat érintette fájdalmasan mindez, akik tisztában voltak az inkák dicső múltjával, mint például az 1738-ban született José Gabriel Condorcanqui. A mesztic családba született Condorcanqui a családi legendák alapján egészen a spanyol konkvisztádorok által 1572-ben kivégzett utolsó inka uralkodóig, Túpac Amaruig vezette vissza származását, ráadásul jezsuita nevelést kapott, így könyvekből is megismerkedhetett népe történetével. Hiába örökölte meg Tungasuca település cacique-i (a spanyolok helytartójaként eljáró törzsfői) címét, Condorcanqui úgy döntött, ideje, hogy az inkák lerázzák a fehérek rabigáját.
Kirobbant a felkelés
Első lépésként 1780. november 4-én Condorcanqui az embereivel egy bál után foglyul ejtette a tartomány kormányzóját, Antonio de Arriagát, akit a környék befolyásos embereit összehívó levelek írására kényszerítettek. Mikor az illetők összegyűltek, az ekkor már őse nevét felvevő, magát II. Túpac Amarunak nyilvánító Condorcanqui őket is foglyul ejtette, majd a kormányzó kivégzését szimbolikus módon annak egyik szolgájára bízta.
A következő cél az ősi főváros, Cuzco elfoglalása volt. Túpac Amaru zászlói alá a környékről nagyjából hatezer őslakos gyűlt össze, és a felkelők szét is verték az ellenük küldött első spanyol sereget 1780. november 18-án, Sangarará mellett. Ez azonban pirruszi győzelemnek bizonyult. A foglyul ejtett katonákat ugyanis Amaru emberei a parancsok ellenére lemészárolták, majd továbbvonulva is féktelenül fosztogattak, legyilkolva minden spanyol származású embert, aki a kezük közé került. Ezek a hírek rettegéssel töltötték el a helyi közigazgatásban fontos szerepet játszó, részben európai származású, de a felkelés ügyével kezdetben szimpatizáló kreolokat, akik így egyértelműen a gyarmatosítók pártjára álltak.
A kreolokkal és őslakosokkal megerősített spanyol csapatok megvédték Cuzcót, majd a többi tartomány erőivel kiegészülve körbezárták Amaru seregét. A felkelés vezérét végül két főtisztje játszotta a spanyolok kezére.
Nem halt meg „hiába”
Ha arra gondolnánk, hogy a gyarmatosítók a kedélyek lecsendesítésére igyekeztek némi nagylelkűséget mutatni a legyőzött lázadóval szemben, hát alaposan tévednénk. Amarút 240 éve, 1781. május 18-án végezték ki, de halála előtt végig kellett néznie családtagjai – köztük felesége és gyereke –, illetve leghűbb emberei legyilkolását. Testét ezután ugyanott, ahol állítólagos ősét, I. Túpac Amarút kivégezték,
Miután a felkelés még ezután is folytatódott, a spanyolok egy kivételével Amaru többi gyerekét is kivégezték, majd még a hagyományos inka öltözetet, sőt az inka elnevezést is betiltó, kemény elnyomást vezettek be a gyarmaton. Ha lehet ilyet mondani, Amaru rémes halála nem volt teljesen hiábavaló: inka hagyományokra építő, valamiféle őslakos nacionalizmust megalkotó eszméi hozzájárultak Peru és a környező országok a következő század első felében indított szabadságharcainak sikeréhez, ő maga pedig a későbbi perui állam egyik hőse lett.
Talán kevésbé szívesen vállalná fel ezt az örökséget, de nevét felvette a XX. század végének egyik hírhedt perui gerillacsoportja, a szélsőbaloldali eszméket valló Túpac Amaru Forradalmi Mozgalom is, amelynek legnagyobb port felvert akciója a limai japán nagykövetség 1997-es elfoglalása volt. A gerillák négy hónapig tartották fogságban túszaikat, végül aztán a fegyveres erők megrohamozták az épületet, a túszejtők többségét lelőtték.
