„Te, rohadt kurva, na ezért nem olvasok én kortárs irodalmat” – írta egy nem-olvasó Tóth Krisztinának, miután bejárta a sajtót egy kritikus mondata Az arany ember nőképéről. Kapott-e volna Tóth hasonló stílusú visszajelzést, ha férfi lenne?
Ezen nem kell sokat agyalni: nem kapott volna. A Szépírók Társasága Női Érdekvédelmi Fórumán, a SZÍN-ben középutas kommunikációt folytatunk, sok férfival dolgozunk együtt, tehát nem férfigyűlölő, bosszúálló amazonok klubja vagyunk. Ettől függetlenül az ilyen kijelentésekkel nem lehet mit kezdeni, muszáj nyíltan állást foglalni ellenük. Férfiakra nem is használna senki olyan szitokszavakat, amelyek a testük árusítására vonatkoznak.
Mi a dolga a SZÍN-nek Tóth Krisztina nyilatkozatával és az őt ért támadásokkal?
Kiadtunk egy szolidaritási nyilatkozatot, és a Szépírók Társasága is nyílt levelet írt. A magánvéleményem, hogy ez nem elég. Ezek a reakciók nem vezetnek sehova. Rengeteg médium foglalkozott az üggyel, de a probléma ezzel nincs megoldva. Azért lehet kiemelni egy-egy nőt egy bizonyos szakmából, és őt pellengérre állítani, mert azon a színtéren nem látunk magunk körül sok nőt. A SZÍN dolga, hogy megmutassuk, nagyon sok írónő dolgozik, szépirodalmat, szakkönyveket, gyerekirodalmat írnak. Gondolkodó nők, akik használják az írott és a beszélt nyelvet, és párbeszédre hívják a társadalmat.
Ha észrevesszük, hogy több »Tóth Krisztina« van, az ő csoportjukat talán már nem lehet lekurvázni. Láthatóvá és hallhatóvá kell tenni a nőket, és bátorítani, hogy ne forduljanak el az irodalomtól.
Amikor egy nő belép az irodalmi nyilvánosságba, általában miben alakul máshogy a pályája, mennyiben különböznek az őt érő kihívások férfi kollégáinak az útjához képest?
Külön kell beszélnünk külső és belső fogadtatásról. A belső fogadtatásnál nagyon gyakori az atyáskodó, enyhén leereszkedő, mentoráló stílus férfiak részéről. Úgy véljük, a nők többször találkoznak ezzel, és ezáltal is azt érezhetik, hogy kevesebbet érnek. Szintén főleg fiatal nők tapasztalhatják az imposztor-szindrómát: „nem is vagyok igazi író vagy költő, csak szerencsém volt”. Ezen kívül az irodalmi szocializáció kezdetén, táborokban, kurzusokon, szemináriumokon már előfordulhat szóbeli vagy magatartásbeli abúzus – noha arányaiban biztosan nem több, mint bármilyen munkahelyen.
Először néhány leereszkedő vagy szexista megjegyzésről van csak szó. Hasonlóra most éppen a szegedi egyetemen láttunk példát, de gyakran az egyetemi lap az első hely, ahova egy kezdő író publikál. Ezen a szinten, az egyetemi lapok szerkesztőségében már több a férfi, mint a női szerkesztő, ahogy az irodalmi folyóiratoknál is.
Az első lépcsőfokon már férfiak vannak pozícióban. Ugyancsak a mai napig nehézséget jelentenek a nőkhöz kapcsolódó, 19. századi sztereotípiák: a nők az érzelmekkel, a gondoskodással, a természettel egyenlők, tehát a nő érzelmekről, gyerekekről írjon, ne technológiáról vagy fontos társadalmi kérdésekről. Ezek a tanult sémák a legjóindulatúbb szerkesztőkre is hatással lehetnek úgy, hogy észre sem veszik. A feladatunk, hogy biztonságos terepet nyújtsunk a nőknek: legyen hova fordulniuk, ha érdekképviseletre van szükségük. A táborokban, szerkesztőségekben, kiadókban pedig tudatosítsuk, milyen arányú a nők jelenléte. E téren egyébként már az utóbbi években látható a javuló tendencia.
Mit lehet tudni arról, hogy az ön által említett abúzusok milyen gyakoriak? Mennyire maradnak láthatatlanok ezek az ügyek?
Kutatást még nem végeztünk ebben a témában, mert nem sokan jelentkeznének önszántukból, hogy beszámoljanak az őket ért abúzusról. Az ilyen ügyeket szégyellik az áldozatok, évekig nem mernek beszélni róla, legalábbis szakmai fórumon. Rettegnek tőle, hogy a hatalmi pozícióban lévő emberek tönkretehetik a karrierjüket. Nem szoktunk hozzá, hogy merjünk nemet mondani, és ez nyilván nem csak az irodalmi színtérre igaz. Emiatt lassan bukkannak elő a konkrét esetek – én az utóbbi évekből Follinus Annáéra emlékszem, aki szabad verset írt az őt ért bántalmazásokról. Utána lett ebből botrány, és kiállt mellette az összes írószervezet, amelyek ebből az alkalomból képesek voltak összefogni.
Nem csodálkozom, hogy kevés ügy lát napvilágot, mert áldozatként mit is tudsz csinálni? Elmesélsz egy történetet, a zaklatód elmesél egy másikat. Az én fenekemen is csattantak kezek, meg is mondtam az illetőnek, mit gondolok erről. Engem is ért abúzus: nem erőszakoltak meg, de molesztáltak.
Beszélni is alig lehet erről, és mivel a hasonló eseteknek általában nincsenek tanúi, visszamenőlegesen jogi segítséget sem igen kaphatsz. Nem vagyunk jogvédő szervezet, de nagy siker és öröm, hogy közös munka indult a NANE Egyesülettel egy etikai kódexen, ami nyárra valószínűleg el is készül. A legfontosabb, hogy több, az említettekhez hasonló eset ne fordulhasson elő.
A Női Érdekvédelmi Fórum 2020-ban alakult meg a Szépírók Társaságán belül. Miért ott, és miért akkor?
Kiss Noémi volt a szervezet motorja, vele és Hidas Judittal hárman vagyunk alapítók, jelenleg pedig négyen visszük a napi ügyeket: Hidas Judit, Mécs Anna, Tallér Edina és én. Mindnyájan a Szépírók Társaságának tagjai vagyunk, és mivel ez egy reprezentatív írószervezet, arra gondoltunk, egyszerűbb ezen belül dolgozni a céljainkért, mint önálló szervezetet alapítani. Gyorsan elértük a nőtagokat, hamar rengeteg nő és férfi támogatott minket – jelenleg nyolcvan tagunk van, és több külső segítőnk. Úgy láttuk, van igény erre az érdekvédelemre: nem lehet tovább a szőnyeg alá seperni, mennyire alulreprezentáltak a nők. Most ért meg erre az idő, és a bátorságunk is most jött meg hozzá. És jön egy olyan fiatal generáció, amelynek a tagjai máshogy, sokkal kevésbé félelemközpontúan kommunikálnak.
Demeter Szilárdot nem érdekelhetné egy ilyen szakmai szervezet?
Épül és terjeszkedik Demeter Szilárd csodálatos kulturális paradicsoma, ami mellett nő az igény a szabad kulturális paradicsomokra. A Demeter-féle kultúrkolosszeum irányelveivel egyet nem értők szabadabb légkörben szeretnének együtt dolgozni. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy most tudott megalakulni a szervezet.
A női szerzők érdekképviselete mennyire alapvető problémája a magyar irodalmi életnek? Nem lenne időszerűbb a Szépírók Társaságának Adománygyűjtő Fórumát megalapítani?
Nem beszéltünk még az irodalmi díjakról, amelyek mellé sok esetben jelentős anyagi támogatást is kap egy író. Amikor azt látjuk, hogy 85 százalékban férfi, 15 százalékban női írók kapják a díjakat, akkor úgy gondolom, fontos a nők érdekképviseletével foglalkozni. Lehet adományokat gyűjteni és díjakat alapítani, de most inkább a megmutatkozásról és egymás erősítéséről kell beszélnünk, kérni csak ezután lehet. Amíg egy átlagember, aki évente kétszer találkozik könyvekkel, nem tudja, kik a kortárs magyar írók és mennyi nő van köztük, miért is adjon pénzt a mi szervezetünknek? Az állami forrásokról, úgy érzem, nem érdemes beszélgetnünk, tudjuk, hogy azok javarészt milyen irodalmi körhöz folynak be. Ezen kívül magánkezdeményezésekre és uniós pályázatokra számíthatunk, ahhoz viszont fel kell mutatni valamit. Bár a Szépírók Társasága épp most indított szociális kérdésekkel foglalkozó munkacsoportot, és egy díjat is alapítottak. Ezek a kérdések egyáltalán nem zárják ki egymást, sőt így a gyereket – akár egyedül – nevelő írónőkre is irányulhat figyelem.
A SZÍN eddig két konferenciát rendezett, az elsőn az utóbbi 15 év irodalmi díjazottjait vizsgálták a résztvevők, a másodikon – egyebek mellett – a női szerzők jelenlétét a magyar folyóiratokban. Az ön számára melyek voltak a legtanulságosabb eredményei ezeknek a kutatásoknak?
Brutális erővel hat, mikor az arcodba tolnak egy grafikont férfi és női írók reprezentációjáról, és az egyik oszlop nagyon magas, a másik oszlop meg szinte nem is létezik.
Könyvkiadók munkatársai, díjak kurátorai is megdöbbentek. A tavaszi konferenciánkon azon lepődtem meg, mennyivel jobb a nők aránya a könyvpublikációk esetében, mint folyóirat-publikációknál. Erre új kutatást kellene felépíteni, annyira furcsa eredmény. Egy író először általában folyóiratokban publikál, ezután megy tovább a kiadókhoz. Magyarországon viszont jóval nagyobb arányban vannak jelen írónők a kiadóknál, mint a folyóiratok szerzői között. Ezzel együtt a kiadói szerkesztők körében és a díjak kuratóriumaiban is egyre több a nő, elindult a változás. Az is furcsa, hogy az adatok alapján a női kritikusok is szívesebben írnak külföldi szerzőről, mint magyar írónő könyvéről. Ennek mi lehet az oka? Nekem úgy tűnik, mintha a magyar írónőket még mindig nem vennék elég komolyan.
A női írók érdekvédelme elválasztható az irodalmi művek nőábrázolásának kérdésétől? Azért kérdezem, mert nem tűnik véletlennek, hogy éppen egy női szerző nyilatkozott Az arany ember nőképéről, nem egy férfi.
A tárgyiasítás a nők billoghagyománya, mi cipeljük a múzsa sztereotípiáját is. Ez figyelmetlenség, így épül fel a társadalom. Miért foglalkoztunk volna azzal, mennyire összetettek a női karakterek? Balassi Bálint óta nem foglalkozunk vele, a nők hagyományosan múzsák és erotikus tárgyak az irodalmi művekben. Ezek az előképek élnek az olvasók fejében is, ez pedig a nők önképére és a női írók szereplőábrázolására is hatással van.
A SZÍN a kánonokkal, a tananyaggal, magukkal az irodalmi művekkel is foglalkozni akar?
A tananyagban egy-két magyar női szerzővel lehet találkozni, elsősorban Szabó Magdával. Feladatunk, hogy eljussunk az iskolákba. Számos irodalmi program működik, elhivatott írók és pedagógusok tartanak rendhagyó tanórákat, de itt sincsenek igazán reprezentálva a nők. A kánaán akkor jönne el, ha egyáltalán nem lenne érdekes, egy adott művet férfi írt-e vagy nő. Én is a szakmaiság híve vagyok, jottányit nem érdekelne a genderkérdés, ha nem lenne annyi dolgunk ezen a téren. Írhasson mindenki, amiről akar! Ha valaki nőként érzelmekről akar írni, csak nyugodtan, de én hadd írjak traktorokról és mechanikáról, mert engem meg az érdekel. Ezeknek a témáknak ne legyen nemük.
Tóth Krisztina kijelentése azért is váltott ki agresszív támadásokat, mert éppen Jókai regényét illette kritikával, egy olyan művet, amely a nemzeti kultúránk egyik alapköveként kanonizálódott. Én úgy látom, valójában nem számít, hogy elolvassák-e ma Az arany embert. Önmagában az, hogy része a középiskolai tananyagnak, sokak szemében azt fejezi ki, hogy létezik valamiféle korokon átívelő, egységes, megbonthatatlan nemzet- és kultúrafogalom, amelyre támaszkodhatunk. Fel lehet-e mutatni ma női szerzőtől hasonló szimbolikus erejű művet? Hogyan lehet pótolni azt a hiányosságot, hogy női írók művei nem épültek be ilyen mélyen a kánonba?
Annyit tehetünk, hogy reflektorfénybe állítunk régebbi női szerzőket. Ma sokan foglalkoznak Czóbel Minkával vagy Kaffka Margittal, Szabó Magdának valóságos kultusza van. Sokat segít az is, ha nők is kaphatnak életműdíjakat. Visszafelé nem lehet átkódolni a történelmet, de fel kell hívni a figyelmet az elődökre. Szendrey Júlia irodalmi és aktivista munkásságáról is mostanában lehet többet olvasni, ez hozzájárulhat, hogy ne csak Petőfi feleségeként emlékezzünk rá. Meg kell próbálnunk háromdimenzióssá alakítani a papírmasé nőképeket, ezáltal női szerzőket is kiemelhetünk a „futottak még” kategóriából. A több figyelem éppen elég, és kis lépésekben az irodalmi kánon is alakulni fog.
Nagyon sokrétű a művészi munkája: performanszokkal, hangköltészettel, betegségtapasztalatok irodalmi megformálásával, nem-emberközpontú világokkal is foglalkozik. Van olyan vezérfonál, ami összeköti ezeket a szerteágazó témákat és kifejezési módokat?
Nekem ez a sokféleség a túlélési stratégiám, valamelyik szegmensben biztosan megtalálom a boldogságomat. Mertem organikusan alkotni, keverni a kifejezési formákat, és azt szeretném, hogy egy nálam fiatalabb alkotónak már egyszerűbb legyen hasonló útra lépni. Az őrületes, fantasztikus Ladik Katalin is sokkal ismertebb és elismertebb külföldön, mint itthon – dühít, ha arra gondolok, hogy Magyarország még mindig nem kezeli őt a helyén. Neki sokkal nehezebb lehetett rendhagyó irodalmi karriert építeni, mint nekem, és abban bízom, hogy az utánam következő nemzedéknek még könnyebb lesz. Ha tudok tenni azért, hogy eggyel több bátor nő legyen, megteszem, amit lehet.
A világ pedig tényleg nyílik, egyre több a pozitív, megható tapasztalat, akár csak abból a szempontból, milyen sokan írnak nekünk, hogy örülnek a működésünknek. Szerencsére ez is ott van a Tóth Krisztina postaládájába tett kutyaszar mellett.
A saját költői, művészi tevékenységét mennyiben befolyásolja az irodalmi érdekképviseletben vállalt szerepe? Nincs meg a veszélye, hogy ez a feladata kitakarja az alkotói munkáját?
Ez egyikünknek sem egyszerű, mert a SZÍN-ben elvégzett munkánk 90 százaléka aktivizmus. De jólesik a lelkemnek. Megható volt, hogy két nap alatt szervezni tudtunk egy költészetnapi felolvasást, olyan sokan csatlakoztak hozzánk. Sok idősebb tagunk van, József Attila-díjas, Kossuth-díjas szerzők, akik azonnal jöttek segíteni nekünk. Úgy érezzük, hasznos, amit csinálunk, és haladást érünk el. Ugyanakkor igaz, hogy ennek a munkának a keretében rendszeresen a nyilvánosság elé kell állni, és céltáblát csinálni magunkból. Korábban nem voltak konfliktusaim az irodalmi életben, mert nem sűrűn vettem részt a bulikban, különböző rendezvényeken. Most nekem és a SZÍN-vezetőség többi tagjának is jó tréning ez, hogy asszertíven tudjunk kommunikálni. Eközben én párhuzamosan dolgozom Magyarországon és külföldön, igyekszem globálisan gondolkodni, emiatt kevésbé vagyok neurotikus a hazai irodalmi élettől.
Ingázik Magyarország és a német nyelvterület között, az utóbbi években Berlinben, Grazban, Svájcban is élt. Milyen problémákkal találkozik a német nyelvű irodalmi életben? Ott mennyire fontos a női szerzők érdekképviselete?
Svájc olyan, mint Magyarország, csak szebben sminkelnek. Egy szakmai konferencián ebéd közben, véletlenül derült ki, hogy az egyik női résztvevőnek több száz frankkal kisebb honoráriumot adnak, mint a férfi társainak. Ugyanúgy létezik a nemek közötti hátrányos megkülönböztetés, de finomabban kommunikálják és jobban titkolják. A döntéshozók között még mindig több a férfi, viszont azt látom, a kulturális intézményekben egyre több a női vezető.
Német nyelvterületen úgy tapasztalom, nem az abúzusok jelentik a legnagyobb problémát, hanem a nemek közötti fizetéskülönbség, ami nagyobb mértékű, mint a magyar kulturális szektorban.
Németországban a versenyszférában is hatalmas a különbség férfiak és nők fizetése között, de ott talán nyíltabban kommunikálnak erről, mint Svájcban, és a személyességet nem keverik a szakmaisággal. Ott Tóth Krisztinát nem kurváznák le.
Németországban első magyarként vehette át a Hugo Ball támogatói díjat, amely németül író, más művészeti ágakban is alkotó szerzőknek jár. Milyen lehetőségeket hozhat ez a díj Németországban és itthon?
Nem hiszem, hogy itthon ez számos lehetőséggel járna. Megjelent róla egy-két híradás, de tavaly a Centre Pompidou-ban is kaptam egy francia–olasz performansz-irodalmi díjat, szintén első magyarként, arról nálunk nem is tudnak. Nekem ezek hatalmas büszkeségek, ezeken a díjkiosztókon Magyarországot is képviselem. Külföldön nagyobb figyelmet kapok, rangosabb fesztiválokon vehetek részt. Lesz egy performanszom a Pompidou-ban, és Párizsban kiállításom is nyílik szeptemberben. A Hugo Ball díj abban is segített, hogy egy nagyobb német kiadó adja ki a Holdvilágképűek című könyvemet. Egyre több nemzetközi együttműködéshez is megkeresnek, szöveget, hangot, videót, performanszot is kérnek tőlem. Az ilyen munkák során német nyelven dolgozom, de hasonló projektekben az anyanyelvemen is részt vennék. Ha van rá lehetőség, mint most egy performanszra Szentendrén, vagy a kiállításaimra a 1111 Galériában és Debrecenben, örömmel állok elébe. Ha nincs, a választott identitásommal megyek tovább, amerre fúj a szél.
