Barbora Kysilkova és Karl-Bertil Nordland öt éve Oslóban találkoztak először egy bírósági tárgyaláson. Bertil a vádlottak padján ült, mert néhány hónappal korábban társával ellopott két festményt. Nem tudott róla, de ezek Barbora képei voltak, a fiatal festőé, aki kíváncsi volt a tolvajra. A tárgyalás szünetében odament hozzá, és megkérdezte, lefesthetné-e a férfit. Megbeszéltek egy találkozót, ahol Barbora arról is kérdezett, miért ezeket a képeket vitte el Bertil.
Mert gyönyörűek voltak
– érkezik a válasz, ezzel pedig létrejön egy olyan filmes pillanat, amit joggal nevezhetünk egy gyönyörű barátság kezdetének.
A norvég A festőművész és a tolvaj a tavalyi év egyik leghangosabban ünnepelt dokumentumfilmje, amelynek sima útja volt a Sundance filmfesztiválon elért sikertől az Oscarra jelölhető filmek tizenötös mezőnyéig, és ahhoz sem kell nagy merészség, hogy a jelölést biztosra tippeljük. Van az úgy, hogy egy rendező belefut a tökéletes témába, márpedig Benjamin Ree-vel éppen ez történt. Az újságokban olvasott a műkincslopásról, Barborával pedig megbeszélték, hogy rövidfilmet forgatnak a festő és a tolvaj találkozásáról. Ree akkor ismerte fel, hogy az egész estés film lehetősége is benne rejlik a történetben, mikor tanúja volt annak, ahogy Bertil először pillantja meg Barbora róla készített portréját. A férfi szemét elfutja a könny, kapkodni kezdi a levegőt, és megrendülten nézi a róla készült, nagy méretű képet.
Ám ez semmit nem von le a jelenet erejéből, legfeljebb magyarázza, miért ennyire teátrális a férfi gesztusa.
Ugyanakkor ez a jelenet magába foglalja A festőművész és a tolvaj koncepciójában, választott dokumentumfilmes nyelvében rejlő legnagyobb kockázatot is. Ree filmje minden ízében, minden fordulatában olyan, mint egy játékfilm. Eleve az alaphelyzetet is mintha egy forgatókönyvíró találta volna ki: a művészetének élő, hányatott sorsú festő és az ugyancsak traumáktól gyötört, kábítószerfüggő férfi összeismerkednek, és valósággal egymásba kapaszkodnak, mert mindketten segítségre szorulnak. Egyszerre frappánsabb és mesterkéltebb a történet azáltal, hogy ennek a kialakuló barátságnak a közvetítő közege éppen a művészet, amely mindkét főszereplőt megérinti, és amelynek köszönhetően mindkettejük élete megváltozik.
Van ebben a történetben valami eredendően meseszerű vagy tanmese jellegű. Ettől még valóban megtörtént eseményeket látunk, nem fikciót, de a rendező úgy döntött, hogy a fikciós hatásokra alapozza filmje formanyelvét. Minél inkább játékfilmesen szerkeszti meg az anyagot, aminek része, hogy önmagát teljesen kivonja a jelenetekből – a szereplők soha nem utalnak rá, hogy veszi őket a kamera, akár rendkívül intim helyzetekben –, és az is, hogy bizonyos kulcspillanatokat nyilvánvalóan újra játszat Barborával és Bertillel. Lehet, hogy Bertil valóban a kamera jelenlétében pillantja meg először a róla készült portrét, de néhány későbbi részben Barborával újra előadnak olyan beszélgetéseket, amiket Ree távollétében már vélhetően lefolytattak. Így a rendező és a néző sem marad le közös történetük fordulópontjairól.
Az utóbbi években egyre több olyan dokumentumfilm készült, ami játékfilmes megoldásokat alkalmazott. Ez a technika persze nem ismeretlen – a dokumentumfilmek egyik első klasszikusáról, a Nanuk, az eszkimóról is utólag derült ki, hogy a főhőst nem Nanuknak hívták, szigony helyett pisztollyal vadászott, a filmbéli felesége pedig nem a felesége. Ám a történet igazsága mégsem csorbult, a dokumentumfilmben pedig ez a lényeg. A fikciós elemeket, játékfilmekből ismerős stiláris megoldásokat használó újabb filmek – amelyeket az újságírók hajlamosak a nem túl szerencsés „kreatív dokumentumfilm” kifejezéssel leírni – végső soron ugyanúgy történetek igazságát akarják megmutatni, és ebben Benjamin Ree is sikerrel jár. Barbora és Bertil kialakuló barátsága hitelesnek tűnik, mert elhisszük a nő szinte naivnak ható empátiáját és odafordulását a drogfüggő bűnözőhöz, és elhisszük azt is, hogy Bertil nem rossz ember, csak sok hibás döntést hozott, és megérdemli a megváltást.
Eközben a háttérben A festőművész és a tolvaj számos egyéb nézői megfigyelésre is lehetőséget ad. Látjuk, hogy festőnek lenni Norvégiában sem a legjobb karrierválasztás. Barbora hiába dolgozik imponáló mesterségbeli tudással, a műterme bérleti díját sem tudja kifizetni, és feltehetően barátja, a türelme és támogató jelenléte miatt a film titkos hősévé emelkedő, mellesleg ugyancsak filmrendező Øystein segíti ki rendszeresen.
Később pedig, úgy tűnik, a heroinfüggőségét sikeresen maga mögött hagyó férfi viszonylag zökkenőmentesen talál magának munkát.
Emiatt kelet-európai nézőként némi szarkazmussal állapíthatjuk meg, hogy A festőművész és a tolvaj olyan jóléti dráma, ahol minden megpróbáltatás ellenére bízhatunk a happy endben, egyszerűen azért, mert nemcsak a szereplők segítenek egymásnak, hanem a társadalmi védőháló is megtartja őket. Ez az a része Ree filmjének, amelyet a legkevesebb eszközzel, a legkevésbé játékfilmesen ábrázol, és paradox módon éppen ezért érezni ezt A festőművész és a tolvaj egyik legerősebb tanulságának.
Eközben Barbora és Bertil története valóban meseszerűen alakul: a nő felkutatja a másik tolvajt, Bertil egykori társát, rajta keresztül pedig megtalálja két elveszett festménye közül az egyiket. Kincskeresős kalandfilm, boldog befejezéssel. Barbora festőművészi elhivatottsága és folyamatos küzdelme a film következetesen ábrázolt, a bemutatott csalódások és nehézségek miatt igazán hitelesnek látszó történetszála, amely csak még valóságosabbnak hat azáltal, hogy a nő egyébként legtöbbször nem jó képeket, hanem búskomor giccseket fest.
A festőművész és a tolvaj egyetlen problémája talán az, hogy kevés van belőle ebből a tökéletlenségből. Azokból a valóságszeletekből, amelyek egy kicsit érdesebbé, szabálytalanabbá teszik a kétségtelenül drámai, ám túlságosan is kerekre csiszolt történetet.
A festőművész és a tolvaj (The Painter and the Thief, 2020), norvég dokumentumfilm, 102 perc. A film a március 1–10. között online megrendezett Budapest International Documentary Festival (BIDF) versenyprogramjában szerepel.
