Első látásra a chilei Villa Baviera egy szürreálisan bizarr jelenség: az Andok lábánál fekvő festői faluban élők németül beszélnek, Horstnak vagy Jürgennek hívják őket, és német népviseletben mulatnak sramlizenére a turisták legnagyobb örömére. Pedig a közösség története valójában tragikus, és leginkább az a hihetetlen benne, hogy ez így, ebben a formában megtörténhetett. Az viszont, hogy emberek százai próbálnak a mai napig megküzdeni a múlt rettenetes emlékeivel, nagyon is valóságos, és az Elfojtott hangok című dokumentumfilm ezt mutatja be. A dán film egyébként nem az egyetlen, amely a Colonia Dignidad nevű chilei kommuna történetével foglalkozott mostanság, hiszen fikciós sorozat is készült a témában Méltóság címmel, ami látható is az HBO GO-n (2015-ben pedig A kolónia címmel egy nem túl jól fogadott film is készült, Daniel Brühl és Emma Watson főszereplésével). De mi is volt ezt a kolónia?
A Colonia Dignidadot (Méltóság kolónia) egy német háborús veterán, Paul Schäfer alapította 1961-ben, közel a legendás költő, Pablo Neruda szülővárosához, a Chile középső részén található Parralhoz. Schäfert és támogatóit (köztük volt nácikat) örömmel fogadta a chilei kormány, amely nem tudott arról, hogy Schäfernek két évvel korábban menekülnie kellett Németországból, ahol előtte gyermekotthont alapított, és ahol pedofíliával vádolták meg. A második világháborúban szanitécként szolgáló Schäfer német társaival jótékony célú vallási közösséget alapított, amely azonban önfenntartó gazdaságként is funkcionált, továbbá kórházat és iskolát is működtetett a környékbeli falvak lakói számára, ahol csak németül lehetett beszélni.
Ezzel nem is lett volna gond, ám a Colonia Dignidad a valóságban egy szekta volt, mely brutális elnyomásra épült: a gyerekeket elszakították a szüleiktől, a lányokat elkülönítették a fiúktól, veréssel vagy éppen elektrosokkal kínozták őket, sőt, arra kényszerítették őket, hogy árulják be a többieket. A kolóniát szögesdróttal, kutyákkal és őrökkel védett erőddé alakították, ahonnan csak különleges szerencsével lehetett elmenekülni. A karizmatikus Schäfer afféle isten szerepet töltött be a kolóniában, ahol évtizedeken keresztül válogatás nélkül megerőszakolta a fiú tanulókat, míg a lányok még hozzájuk képest is másodrendűnek számítottak, őket főként Schäfer segítői bántalmazták szexuálisan.
Ha ez még nem lett volna elég ahhoz, hogy Schäfert a segítőivel együtt évtizedekre börtönbe zárják, a kolónia kezdettől fogva együttműködött Augusto Pinochet diktatórikus rendszerével: a titkosrendőrség bázist is létesített a kolónia területén, ahol politikai foglyok tucatjait végezték ki, illetve a Colonia Dignidad komoly szerepet játszott a Chile elleni fegyverembargó kijátszásában is. Így aztán hiába jutottak ki Schäfer áldozatai néha a kolónia falai közül, és beszéltek a sajtóban, Schäfernek és bűntársainak haja szála sem görbült, évtizedekig folytathatták üzelmeiket. Még Pinochet bukása után is maradt annyi támogatójuk döntő pozícióban, hogy azok évekig el tudták szabotálni a Colonia elleni vizsgálatokat, vagy éppen gondosan előre figyelmeztették őket a rendőrség látogatása előtt. Az is a mai napig vitatott, hogy kapcsolatban állt-e a nyugatnémet titkosszolgálattal, és ha igen, milyen formában.
Schäfer körül végül szorulni kezdett a hurok, és a kilencvenes évek közepén elmenekült. Közel egy évtizedig hiába keresték a hatóságok, végül Argentínában találták meg 2005-ben, és akkor sikerült végre rács mögé dugni, ott is halt meg öt évvel később, 88 évesen. Segítői közül további hatot börtönre ítéltek, egyikük azonban – a gyerekeket erős nyugtatókkal tömő orvos, Hartmut Hopp – Németországba menekült, és a mai napig ott él, az ellene indult eljárást pedig formai okokból megszüntették. A Colonia Dignidad ugyan megszűnt, de még mindig csaknem százhúszan élnek a területén, az egykori szektatagok, illetve azok gyerekei: most már Villa Bavierának hívják, vállalkozásként működik, megnyitották a kapuit a turisták előtt is, a lakói gazdaságot működtetnek, szabadon ki-be járhatnak.
A Colonia Dignidad tehát nem véletlenül érdekli a filmeseket, ám az is látszik, hogy érzékeny téma, hiszen a Schäfer és társai terrorját elszenvedők többsége még él, és a történet még most sem zárult le teljesen. Az is látszik, hogy a fikcionalizálás eddig nem volt igazán szerencsés: Florian Gallenberger 2015-ös filmjével szemben is az volt az egyik kritika, hogy elrugaszkodott a valóságtól, és a Méltóság című sorozat is egy thrillerré formálta a sztorit, átlátszó szerelmes szálakkal, valamint a történtek jelentős átformálásával. Pedig amikor itt van egy ennyire brutálisan erős történet, ami anélkül is elképesztő, hogy bármit is hozzátennénk, nehezen érthető, miért kell hozzákölteni, főleg olyanokat, amik megfosztják a történetet a valóság erejétől, néhány olcsó thrilleres fordulatért cserébe. A Méltóság éppen ezért csak részben ajánlható, bár mellette szól, hogy a Villa Baviera területén forgatták, és a sztori sok eleme valós, ám a végeredmény mégis valami más lett.
Egészen más stratégiát követtek viszont az Elfojtott hangok rendezői: Estephan Wagner és Marianne Hougen-Moraga másfél évig forgatták filmjüket, és ezalatt sikerült annyira megnyerni a Villa Baviera lakóinak bizalmát, hogy többen is a kamera elé állva beszéltek traumáikról és a Colonia Dignidad iránti felemás viszonyukról. A film kizárólag ezekből a beszélgetésekből áll, nincsenek archív bejátszások vagy akár fényképek sem, nem szólalnak meg szakértők vagy egyéb külsősök, kizárólag az ott élőket láthatjuk. Aki nem tud semmit a kolónia történetéről, annak számára igen lassan bomlik ki a történet: idős embereket látunk, akik német egyházi dalokat énekelnek vagy hétköznapi életüket élik, és eleinte nem sok segítséget kap a néző, hogy merre is kanyarodik majd a film. Csak egy-egy kiszólás utal a verésekre vagy a kínzásokra, hogy ezek az emberek mind rettenetes emlékektől szenvednek, és valahogy minden megszólaló megtörtnek, nem egy esetben súlyosan traumatizáltnak tűnik, vagy legalábbis olyannak, aki iszonyatos terheket cipel magával évtizedek óta.
A film leginkább azt mutatja meg, hogy milyen különböző módon küzdenek meg ezekkel a volt kolónialakók. Míg voltak, akik a kolónia felbomlásával elköltöztek a vidékről, mégis sokan maradtak az egykori borzalmak helyszínén, és az ő álláspontjuk is érthető: a Villa Bavierában nincsenek egzisztenciális gondok, hiszen mindenki ingyen lakhat és részesülhet a vállalkozás bevételeiből, ami számukra egy szerény, de stabil életszínvonalat biztosít. Vannak, akik szerint rémes dolgok történtek ugyan, de úgy hiszik, kínzóik valójában jót akartak, csak nem helyes eszközöket választottak. Ők inkább csak a szépre emlékeznek. Még ijesztőbb az a klasszikus Stockholm-szindróma, amely azokból a vallomásokból jön át, melyek szerint nem érdemes a múltat bolygatni, ők elfogadják a vezetők átlátszó bocsánatkérését. Hallhatunk olyan érvet is, amely szerint a kolónián meggyilkolt politikai foglyok története kitaláció, és ha történt is ilyen, Pinochet egész biztosan nem tudott róla, mert félrevezették a tábornokai. Egyébként is, ha a másik oldal jut hatalomra, még több halott lett volna, Pinochet pedig jót akart.
BIDF 2021 – Songs of Repression – Elfojtott hangok from BIDF on Vimeo.
Vannak azonban olyanok is, akik ott élnek még ugyan, de nem hajlandók megbocsátani, és a mai napig kísértik őket a verések, a nemi erőszak, a gyógyszerek, amikkel leszedálták őket, vagy éppen az elektrosokk. Ők azonban kisebbségben vannak, és ha nincs is látványos különbség köztük és a csendes többség között, egy-egy megszólalás utal az alig leplezett ellentétekre. A film nem is akarja felkorbácsolni az indulatokat, inkább csak hallgatja a megdöbbentő vallomásokat: például egy férfi arról beszél, hogy fél, ő is a pokolra fog kerülni, amiért Schäfer megerőszakolta, hiszen a Biblia tiltja a férfiak közösülését; vagy amikor egy nő megdöbben azon, hogy a szex és a szerelem együtt járnak, hiszen ő az előbbivel kizárólag az erőszak egyik formájaként találkozott.
De a film legszürreálisabb pillanata egyértelműen az, amikor egy ránézésre kilencven fölött járó idős asszony a kórházi ágyán szájharmonikán eljátssza a Deutschland, Deutschland über Allest (természetesen az 1945 előtti dalszöveggel énekelve). Az Elfojtott hangokban bőven van példa abszurd és tragikus pillanatokra is, és ezek ízléses egyensúlyban maradnak. Többek között ezért is tűnik ez a Colonia Dignidad történetének eddigi legsikeresebb bemutatásának.
Elfojtott hangok (Songs of Repression), dán dokumentumfilm, 90 perc. A március 1-10. között online megrendezett Budapest International Documentary Festival (BIDF) versenyprogramjában szerepel.
