Kovács Ákos 1987-ben készült vizsgálata szerint a börtönviselt és priusszal nem rendelkező férfiak körében a testre írott szövegek közül a női nevek voltak a legelterjedtebbek.
A fogvatartottak – a nem börtönviseltekkel ellentétben – nagyon gyakran tetováltak még magukra női alakokat is, amelyek a hiány általános jeleiként részben erotikus ingerkeltésre szolgálhattak egy szexualitástól mentes környezetben. Érdekes, hogy sok esetben a megszépített, idealizált, szelíd női portrék vegyültek össze meztelen, fürdőruhás és erotikus pózokba állított testekkel. Az arcokat időnként a Pöttyös könyvek borítóiról, például A két Lotti 1972-es kiadásának illusztrációiból másolták az alkotók. A nőábrázolások nem törekedtek pontosságra, egyéniesítésre; napjaink sokszor fotórealisztikus tetoválásaival ellentétben inkább a prototipikus nőiességet igyekeztek megragadni (ami fájdalmasan hiányzik a börtönök világából). Ahol a rajzokat mégis megpróbálták személyre szabni, ott neveket írtak az egyenarcok alá. Ily módon szinte ugyanaz a nőalak az egyik képen Éva, a másikon Marika, a harmadikon pedig Babám lehet.
Az angyalarcú, ugyanakkor démontestű nők mellett a ’80-as évek börtöntetoválásai között feltűnő a mesealakok túlsúlya is. Noha utalhatnak a gyerekkori nosztalgiára is, sok esetben az infantilizmusnál jóval gazdagabb a hozzájuk kapcsolható jelentéstartalom. „Annyi a gonoszság körülöttem meg bennem is – magyarázta az állatfigurákat ábrázoló tetoválásait egy fogvatartott egyik terápiás ülésünkön –, hogy egyszerűen muszáj néha félretennem mindent, és meséket néznem. Hogy meglegyen az egyensúly, a jó és a rossz, a jin és a jang között, ahogy ez a jel is mutatja itt a jobb oldalamon. Vicces, mi, hogy így álcázom magam a hülyeséggel, belül meg kivagyok teljesen.” A Disney- és egyéb, népszerű képregény-figurák a 80-as években a nyugati kultúra ismeretét, a jólértesültséget is jelképezték. A jóléti társadalmak vágyott, kispolgári idilljét jelenítették meg – és így az első világháború utáni „falvédőboldogság” szocialista utódainak is tekinthetők.
„A proli, csóró tetováló-felszerelés alapja egy 3–5 cm hosszú varrótű volt – emlékezett vissza a Kádár-korszakra jellemző technológiára nekem írt írásában egy akkoriban börtönbüntetését töltő férfi –, amelynek a hegyét egy-két percig körbeforgatva dörzsöltük csiszolópapíron. Tű híján megtette egy törött padlóburkoló lap vagy mosdócsésze is. A tűre szorosan feltekertük a cérnát addig, amíg a tű hegyéből csak egy 1 mm-es rész látszott ki. Ezt pusztán kényelmi szempontból beleolvasztottuk egy fogkefe nyelébe. Amikor ezzel a sufnituninggal elkészültünk, jöhetett a mindenféle sterilitást nélkülöző tetoválófesték előállítása, amit általában pedofilokon, gyerekgyilkosokon meg hasonlókon kísérleteztünk ki.”
A Kádár-kori minták meghatározó csoportja a politikai rendszerhez való viszonyt tükrözi. A test az elnyomó rendszerrel szembeni politikai lázadás jeleit is képes volt a külvilág felé küldeni. A rendszerellenesség a nyugati életstílus szimbólumainak mitizálásában és testfelületre írásában érhető tetten leginkább. Megjelentek a 80-as években még egzotikusnak tűnő életstílus kellékei és jelképei: „Dzsin” felirat az üvegen; „France” a karra írva, külföldi zenekarok, sportegyesületek nevei és így tovább.
A hippi (lásd a rendkívül elterjedt és a társadalomba való beilleszkedés lehetetlenségét kifejező „Világ csavargója” tetoválásokat), illetve az antiszociális életstílusok (például a törvénytelenség tiszteletével összefüggő tetoválások, a „Bűn az élet” feliratok) kultuszát megfogalmazó és kialakító tetoválások természetesen éles ellentétben álltak a szocialista ember fegyelmezettség- és szabadságeszményével. Míg a kommunista ifjúság élménye a „felszabadított testről” a szabadidő „hasznos eltöltésének” kötelezettségére korlátozódott, addig a „világ csavargói” az idő, a test és a szexualitás felszabadításának lehetőségeit igyekeztek minél inkább kitágítani. Úgy tűnik, a rendkívül figyelemfelhívó, tetovált test látványa – azaz a test előtérbe állítása – már önmagában is a puritán társadalom kötelező normáival való szembeszegülésnek számított a ’80-as években. Ennek a tabuszegésnek lehetnek további példái a korabeli erkölcsiségre, illetve érzelmi és családeszményre fittyet hányó, fentebb már említett nőalak- és szexjelenet-tetoválások is.
A ’80-as évek tetoválásai között viszonylag gyakran találkozunk az önbélyegzés szimbólumaival. Ilyen, szándékosan a börtönre és a büntetett előéletre utaló explicit jelképek közé sorolható az ötpont-tetoválás („Egyedül a négy fal között”; „Tökölön jártam, túléltem” jelentésekkel), vagy a rabsapkás, csíkos elítélt-uniformist viselő figuraminta a füzetben (lásd lent); de akadtak olyanok is, akik a büntetés-végrehajtásban kapott nyilvántartási számukat írták a testükre.
Vajon miért jelölik meg magukat – a munkakeresést és a visszailleszkedést is ellehetetlenítve – azok, akikről egyébként is szívesen megfeledkezne a civil közösség? Az 1980-as évek tetoválásait végiglapozva első ránézésre úgy tűnhet, hogy a peremen élők, illetve a fogvatartottak készek elfogadni a társadalomban róluk kialakult vélekedést. Mintha a képek – főképp a börtön által a személyükhöz rendelt, magukra tetovált nyilvántartási szám – által jelentenék ki: „Az a deviáns személy vagyok, akivé éppen ti tettetek!”
A „Csavargó”, sőt a „Cigány” feliratok ugyanakkor igyekeznek kibillenteni a szégyenbélyeg jelentését az elnyomó hatalom narratívájából. A tetováltak ily módon ahelyett, hogy passzívan vetnék alá magukat a társadalom ítéletének, a bőrükre rajzolt képek és feliratok segítségével inkább maguk szeretnék elfogadtatni a többséggel az általuk választott önmeghatározást. A tetoválás a készen kapott identitás kifigurázása, túlhangsúlyozása és új kontextusba helyezése: a „felvarrott” szövegek lényegében az öndefiníció és a cselekvés szabadságát erősítik meg. Így válik a „közveszélyes munkakerülő” bélyegéből a „világ csavargója” büszkesége, a „börtöntöltelék” címkéből pedig a „bűn az élet” filozófiáját, a tiszta élet lehetetlenségét nyíltan megfogalmazó ellenállás.
Fiáth Titanilla börtönpszichológusként több, mint tíz évig dolgozott felnőtt korú férfi fogvatartottakkal különböző hazai büntetés-végrehajtási intézetekben; jelenleg az ELTE Társadalomtudományi Kar oktatója.
Írta: Fiáth Titanilla | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan sorozat további cikkeit a hetifortepan.capacenter.hu címen találja. A blog a Fortepan és a Capa Központ szakmai együttműködésében valósul meg.
