Az utóbbi évszázadok leghíresebb és legnagyobb hatású vádbeszéde nem egy tárgyalóteremben hangzott el, hanem egy újság címlapján virított, onnan robbant be a közéletbe. Szerzője ráadásul még csak nem is egy harcedzett ügyész volt, hanem egy író, Émile Zola, aki korábban leginkább nagyszabású regényciklusaival és a naturalista művészeti irányzat szellemi megalapozásával vívott ki hírnevet magának.
A J’Accuse! című nyílt levél 1898. január 13-án jelent meg, egyenesen a köztársaság elnökének, Félix Faure-nek címezve, a célkeresztjében pedig további hatalmasságok voltak: Zola Franciaország hadvezetését, minisztériumait és hivatalait vádolta meg antiszemitizmussal, és azzal, hogy szembeköpték az igazságszolgáltatás legalapvetőbb elveit, amikor egy ártatlan embert meghurcoltak és elítéltek. Ez az ártatlan ember egy katona, Alfred Dreyfus kapitány volt, aki ekkor már évek óta a foglyok által csak „zöld pokolnak” becézett Ördög-szigeten raboskodott.
A Dreyfus-ügy ugyanis 1894-ben pattant ki először, csak akkor még nem keltett nagy érdeklődést a hadsereg belső körein kívül. Az egész azzal indult, hogy a párizsi francia attasénál bizonyítékokat találtak arra, hogy a francia vezérkarból valaki információkat szivárogtatott Németországnak egy új tűzfegyverrel kapcsolatban. A tettest a tüzértisztek között keresték, és gyorsan meg is találták Dreyfus személyében, akit két dolog tett igazán gyanússá vádlói szemében: hogy elzászi volt, ráadásul zsidó. Az ítélet tulajdonképpen már a per megkezdése előtt megszületett, de bizonyítására koncepciós tárgyalást rendeztek, amely nagyon távol esett a jogállami elvektől: Dreyfustól megvonták a védekezés jogát, bizonyítékokat hamisítottak ellene, és zárt tárgyalás során ítélték életfogytiglani fogságra a már említett Ördög-szigeten.
A dolog bizonyára ennyiben is maradt volna, ha két évvel később nem dönt úgy George Picquart, a francia titkosszolgálat új vezetője, hogy a felmerült hiányosságok és gyanús részletek miatt újranyitja az ügyet. A vizsgálat hamar egyértelművé tette, hogy nem Dreyfus volt a kém, a nyomok inkább egyik tiszttársa, a magyar felmenőkkel is rendelkező Walsin-Esterhazy őrnagy felé mutattak. A francia vezérkar azonban a bizonyítékok ellenére is inkább eltussolta a kellemetlenné váló ügyet, az akadékoskodó Picquart pedig áthelyezték Tunéziába. A történet furcsaságai viszont eddigre már a sajtóba is kiszivárogtak, és 1898-ra egyre jobban foglalkoztatta a közvéleményt. A puskaporos hordót végül Zola gyújtotta be, amikor Georges Clemencau liberális napilapja, a L’Aurore címlapján megjelentette a J’Accuse!-t, amelynek már a címe is elég konkrét: Vádolok!-ként, vagy Vádolom!-ként lehet fordítani.
Midőn ezeket a vádakat emelem, elviselem ama törvény konzekvenciáit, mely a rágalmazókat megbünteti, és alávetem magamat ennek a törvénynek. Sohasem ismertem, sohasem láttam azokat az embereket, akiket vádolok. Az én tettem forradalmi eszköz arra, hogy az igazságot és a jogot diadalra juttassam. Egész életemben csak egy szenvedély uralkodott rajtam, az, hogy a fölvilágosodás és a humanizmus érdekében működjem. Tiltakozásom lelkemnek följajdulása
– zárja nyílt levelét Zola, akinek egyértelmű célja volt, hogy valódi botrányt csináljon az általa eleve botrányosnak tartott ügyből, de talán még ő maga sem számított arra, mekkora port kavarhatnak szavai. Az ügy Franciaországban és azon kívül is hatalmasat szólt, a felfokozott közérdeklődést mutatja, hogy a magyar újságok már másnap teljes terjedelemben hozták a nyílt levelet:
Zola Emil ma nyílt levelet tesz közzé az Aurore-ban, mely mint a Röntgen-sugár, rémesen bevilágít a titokzatos ügy piszkos rejtelmeibe. Zola Emil nyílt sisakkal és szabad mellel küzd az igazság és a világosság érdekében s levelének hangja oly bátor, hogy ez alól sem a közvéleménynek, sem az intéző köröknek kivonni magukat nem lehet
– írta például felvezetőjében Mikszáth Kálmán újságja, az Országos Hírlap.
A J’Accuse! megjelenése végleg kiélezte a francia társadalom megosztottságát, több mint húsz városban zavargások törtek ki, volt, ahol antiszemita pogromokat is tartottak, a feldühödött csőcselék még Zola házát is megrohamozta. Ahogy Zola a levélben jósolta, a nyílt vádaskodásért rágalmazási perbe fogták és pár héten belül el is ítélték, ő azonban a büntetés elől Angliába menekült. A hatóságok még jó darabig kitartottak igazuk mellett, de a terebélyesedő nemzetközi botrány miatt végül újra elővették és kivizsgálták az ügyét, mígnem 1899 szeptemberében Alfred Dreyfus elnöki kegyelmet kapott, és visszatérhetett hazájába. Innen azonban még hét évnek kellett eltelnie, míg az ártatlanul meghurcolt katona egykori rangját is visszakapta.
A börtönévekért a francia Becsületrenddel igyekeztek őt kárpótolni, ám a becsületét sosem sikerült teljesen visszaállítania a világ szemében. A szélsőjobboldali körök ugyanis később is igaznak fogadták el az ellene felhozott koholt vádakat, a felmentését pedig egy összeesküvés eredményének tekintették. Az időközben hazatért Zola mindenesetre már nem élhette meg Dreyfus teljes rehabilitálását és kitüntetését sem, ugyanis 1902-ben meghalt saját otthonában, egy eltömődött kémény miatti szén-monoxid-mérgezésben. Az író halálát balesetnek nyilvánították, de követői közül sokan gyilkosságra gyanakodtak, mivel Zolát sokan ellenségnek kiáltották ki a J’Accuse! megjelenése óta. Ezt a gyanút próbálta megerősíteni fél évszázaddal később a Libération című lap is, amely 1953-ban számolt be egy tetőfedő állítólagos vallomásáról, aki halálos ágyán arról beszélt, hogy szándékosan dugította el Zola kéményét, hogy mérgezést kapjon. Az igazság ebben a kérdésben már aligha fog kiderülni, de Dreyfus ügyében szerencsére végül kiderült, ami jelentős részt Zola, és a nyomában felszólaló entellektüelek – vagyis a „Dreyfusardok” – bátor és harcias kiállásának is köszönhető. Ennek a fellépésnek a kultúrtörténeti hatásait nehéz lenne túlbecsülni: a J’Accuse, és az azt követő heves vita teremtette meg a közéleti szerepet vállaló értelmiségi alakját, amely az egész 20. században fontos szerephez jutott a nagy társadalmi átalakulások során.
Kiemelt kép: Légende Films
