Az 1950-ig önálló Rákoshegy ma a főváros XVII. kerületének része, története azonban ennél évtizedekkel korábbra nyúlik vissza: a hosszú időn át a Podmaniczky család birtokához tartozó területen 1892-ben született meg az újdonsült tulajdonos, Fuchs Ignác felesége nevét viselő Zsuzsánna-telep, ami lassan méretes településsé nőtte ki magát: saját vasútállomása (ez 1913 óta a Rákoshegy nevet viseli), majd iskolaépülete (1908), végül pedig víztornya (1912) lett, 1922-ben pedig önálló nagyközséggé vált.
A kisebb-nagyobb családi otthonok és hétvégi lakok szegélyezte utcákban néhol a fővárosi művészeti élet legfontosabb alakjai tűntek fel, hiszen 1912-1920 közt Bartók Béla (1881-1945), az 1927 és 1944 közt eltelt közel két évtizedben pedig a költeményeivel és regényeivel Ady Endre, Bródy Sándor, és számos kortársa művészetére is ható Erdős Renée (1878-1956) is itt élt.
Rákoshegy református imaháza 1934-ben, katolikus temploma 1937-ben, evangélikus társa pedig a második világháború kitörése előtt néhány héttel, 1939 májusában született meg – mindezeket megelőzte azonban a kor legfontosabb modern kulturális intézménye, a mozi.
A budai Lövőház és Fény utcák sarkán – a mai cukrászda helyén – száz évvel ezelőtt már vendéglőt üzemeltető Dutka Gyula 1927-ben hívta életre a Rákoshegyi Mozgószínházat, ami azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hiszen az alig ezerhatszáz fős településen csak kevesen engedhették meg maguknak, hogy rendszeresen beüljenek egy-egy előadásra. A tulajdonos két év után lehúzta a rolót, élete hátralévő részében pedig inkább maradt a vendéglátásnál. Étterme 1942-ben már a Fehérvári út 44-ben működött, itallapján többek közt a Dreher fűszeres, barna Téli-sörével.
Utódja, Szélessy Imre sem járt nagyobb sikerrel, így 1931-ben elcserélte a helyet a nagykátai mozi két vezetőjével, Katona Ferenccel és Vacsek Ilonával, akik a Rákoshegyi Szemle (1931. március 28.) szerint eldöntötték, hogy
rövid időn belül hangos mozit csinálnak a jelenlegi néma moziból. Ebben az ügyben eredményes tárgyalásokat folytattak a hangos vetítőképeket készítő gyárakkal és minden remény megvan rá, hogy már ebben a hónapban hangos filmek is műsorra kerülnek.
Az írás arról is megemlékezik, hogy korábban egyetlen tulajdonos sem tudta elérni, hogy a filmszínház jövedelmező üzletté váljon, de remélték, hogy ezúttal minden másként alakul majd. A gyér érdeklődés nem változott: a gyakori, legalább részben hangos vetítések helyett egy idő után már csak vasárnap, illetve ünnepnapokon kapcsolták be a vetítőgépet, a kapuk pedig rövidesen újra bezártak. A két tulajdonosnak azonban eszébe sem volt szedni a sátorfáját, hiszen egy nagy átalakítás után, 1934-ben más néven, Apolló Mozgószínházként nyitottak újra.
A négyszáznegyven (más források szerint háromszáznegyven) férőhelyes mozi még egy évig Katona kezében maradt, üzemeltetője azonban Vacsek István lett, aki 1935-ben már igazgatóként, míg Vacsek Ilona tulajdonosként szerepelt a Filmművészeti Évkönyv vonatkozó lapjain. A nagy átépítés meghozta a várva várt sikert: előbb csak heti három, majd négy napon rohantak a filmkockák a nézők szeme előtt, akik nemcsak a mozgóképeket élvezhettek itt, de a szünetekben egy kis színpadon artisták és bűvészek szórakoztatták a második tekercs indulására várókat.
Vacsekéknek mindez nem volt elég, hiszen 1939 októberére az Apolló újra megújult: az új mozigép beszerelésével egy időben a vászon mindkét irányban egy-egy métert nyúlt (4 x 5 m), a terem pedig kétszer ennyivel lett hosszabb (20 m). Nevét 1942-ig, a mozinevek magyarosítási hullámáig tartotta meg, akkor ugyanis az utca nevét vette fel:
A tulajdonosi jogot Vacsek Ilona továbbra is megtarthatta, sőt a kommunista hatalomátvétel után sem vették el tőle, bár a műsort, illetve az üzembentartói feladatokat előbb a Magyar Kommunista Párt helyi szervezete, majd a közelben élő Székely Ferenc vette át, míg a tulajdonos a Vacsek házaspár által alapított Sarló Könyv- és Film Szövetkezet volt – egészen az állami Mozgóképüzemi Nemzeti Vállalat (MOKÉP) 1948-as megszületéséig, hiszen az új vállalat az erőszakos államosításnak köszönhetően jött, látott, és győzött.
A nézőterén már csak háromszáz székkel rendelkező Jókai tehát állami kézbe jutott, a szigorúan szabályozott, csak keleti, illetve baráti országok alkotásaira nyitott filmimportnak – az 1950-es bemutatók száma öt évvel korábbi szint harmadára csökkent – betudhatóan pedig minden esélye megvolt arra, hogy bezárjon, főleg, hogy a közelben egy másik filmszínház, a Maros is működött.
Ez már csak azért sem lett volna meglepő, mert a mai külső kerületek fővároshoz csatolásával 1950-ben létrejött Nagy-Budapest egy év alatt elveszített harmincat a százharminc mozija közül, hiszen azok a gyér kihasználtság vagy az állapotuk miatt semmit sem hoztak a konyhára. A Jókai Filmszínház azonban megmaradt, irányítását a Fővárosi Tanács (1950-1951), majd annak Kerületi Mozivállalatai (1951-1954), végül pedig a Fővárosi Moziüzemi Vállalat (FŐMO) vette át, utóbbi az előcsarnok és a gépház 1956-os felújítása után úgy döntött, hogy a hely (csütörtöki szünnappal) napi két előadással vígan elketyeg majd.
A hatvanas évektől szép lassan a vasfüggönyön belülre férkőző nyugati filmek is helyet kaptak itt, bár a zavartalan életet egy 1964 őszi, az elavult tetőszerkezetet érintő három hónapos foltozgatás és az 1965-re elkerülhetetlenné váló, kétéves felújítás hátráltatta. A munkákat a pénzhiány is nehezítette: 1966 júniusában kiderült, hogy a FŐMO-nak nincs erre kerete, a tulajdonosi jogokat gyakorló HKI pedig csak a lakások felújítására szánt keretből csíphetne le a projekt kedvéért, erre azonban nem volt lehetősége, így a mindkét vállalatot kézben tartó Fővárosi Tanácsnak kellett megoldania az ügyet. A műsorszerkezettel is gondok voltak, és a különböző filmeket is vetíthették volna hosszabb ideig, hogy a jobb darabok híre szárnyra kelhessen a környéken, még több nézőt vonzva az előadásokra.
Mindez semmi volt azonban a nagy ellenség,
A mozi történetének számos részletét feltáró Rákosmenti Múzeumi Estek (VIII. évf. 3-4. szám, p. 3-6.) által megtalált felmérés szerint 1960 és 1972 közt
A hetvenes évek végén a fővárosban már csak hetvenegy mozi működött, azok pedig nemcsak az aktuális filmeket, hanem a korábbi klasszikusokat is vetítették, remélve, hogy ezzel megállítják a nézőszám csökkenését.
A próbálkozások dacára a nyolcvanas években már néhány hetes nyári szünetre is vonuló Jókai az egyik nyári szünet után, 1987-ben egyszer csak nem nyitott ki újra.
Nyomós oka volt: az ugyanebben az évben született FŐMO-előtanulmány (S. Nagy Katalin: Tanulmányok a filmterjesztéshez) szerint a fővárosban vizsgált mozik
legalább egyharmada elavult, korszerűtlen, szégyellni való állapotban van. Kb. egyötödükben mintha a harmincas évek állapotát rögzítették volna az ötvenes évek elején, és e kettő különös hibridje felett megállt volna az idő. S az idő áll kb. huszönöt-harminc éve a mozik további egyötödében. Talán csak 10-15%-ukra mondható, hogy korszerűek, modernek, jól karban tartottak, megfelelnek a nyolcvanas évek követelményrendszerének.
Nem kérdés, hogy a Jókai melyik csoportba tartozott, így érthető, hogy a főváros már nem látott benne lehetőséget. Szerződéses működtetésre magánkézbe adták, az új tulajdonos pedig másfél éves szünetet követően, 1989. február 2-án újra megnyitotta az épületet.
A hirtelen jött lendület azonban hamar elfogyott: december 18-án, a Vámpírok Velencében, illetve Az erdő kapitánya vetítése után a mozi örökre bezárt.
A rendszerváltás hozta változások a mozikat is kifújták a településekről: az 1990-ben létező 1598 játszóhelyből 1995-re csak 494 maradt meg, az évtizedes történelmű mozik mellé pedig az azóta eltelt huszonöt évben tucatjával csatlakoztak a különböző méretű, legtöbbször plázákba épített multiplexek. Rákosmente önkormányzata nyilvánvalóan örült volna, ha az épületben újra filmeket vetítenek, erre azonban a kilencvenes évek hajnalán nem nyílt esély, hiszen senki nem kívánt megküzdeni a felújítással, illetve a modernizációval járó méretes kiadásokkal.
A legutolsó bérlő 1996-ban adta vissza az addigra már igen rossz állapotúnak látszó, befalazott jegypénztári ablakokkal sorsára váró, a környékbeliek elmondása szerint egy időben hajléktalanok által is lakott épületet a kerületnek, ami bízott a csodában:
Erre talán sosem került volna sor, így végül az eladást választották. Új tulajdonosa a szükséges felújítási munkák után, az egykori vetítőtermet nem darabokra szabdalva garázsfelszerelési szaküzletet nyitott az épületben, néhány évvel később azonban túladott rajta, majd az egykori mozi társasházzá vált.
A gyökeres átalakulás az évtizedeken át formálódott sarokház egyetlen elemét tartotta meg: az oszlopcsarnokot, arra azonban dísz nélküli timpanon került – épp úgy, mint a Szilárd utca felé néző oldalhomlokzat középvonalára, de ablakok egész sora is megjelent ugyanott. A Rákosi- és Kádár-kor határán született oszlopok hatását a klasszikus formák felé kacsintgató, de modern korlátok tovább erősítették, az utólagos erkélyek, illetve részletmegoldások azonban örökre megbontották a harmóniát.
Ha az ezredfordulón létezett egy kézről kézre járó kézikönyv ahhoz, hogy miként kell gazdagságot és felsőbbrendűséget sugalló családi házat építeni, akkor
