Tekintve, hogy a második világháború „totális” volt, amelyben nem egyszerűen hadseregek csaptak össze korlátozott célokért, hanem egymást kizáró világrendek feszültek egymásnak, azt gondolhatnánk, hogy ebbe nem fért bele a hadifoglyok akár korlátozott cseréje sem. De tévednénk: a nyugati szövetségesek és Németország között több alkalommal is sor került ilyesmire (a Szovjetunióval viszont valóban nem).
Nehezen ment az egyet egyért
Az ilyen ügyleteket az akkoriban érvényben lévő, a hadifoglyok helyzetét szabályozó nemzetközi egyezmények alapján bonyolították le, és elsősorban a hadifogolytáborokban működő, vegyes összetételű, semleges orvosi bizottságok által tartós sebesülésük vagy betegségük miatt harcképtelennek nyilvánított katonákat érintették.
Hiába volt azonban elvi lehetőség a foglyok kicserélésére, a második világháborúban igencsak nehezen ment a konkrét cserék megszervezése. A feleknek ugyanis meg kellett egyezniük egy semleges helyszínben, a foglyok szállításának útvonalában és a kicserélendők számában is. A nagy német győzelmek idején például gondot okozott az is, hogy a cserére alkalmasnak nyilvánított 1500 brit hadifogollyal szemben csupán 150 németet tudtak volna átadni, a németek pedig egy 1941-ben már létrejönni látszó ügylet esetében az utolsó pillanatban úgy döntöttek, ragaszkodnak az „egyet egyért” elvhez.
Ezrek térhettek haza
De voltak más problémák is: a brit haditengerészet például nem szívesen ment bele a német tengeralattjárókon szolgáló tengerészek kicserélésébe, akármilyen súlyos sebesültek vagy betegek voltak is.
1943-ra sikerült megtörni a jeget, októberben Göteborgban és Barcelonában két cserére is sor került, összesen több mint ötezer szövetséges és hatezer német hadifogoly térhetett haza. A következő évben ugyanebben a két városban mentek végbe cserék, de még 1945 februárjában is volt egy ilyen akció Bernben, összességében tízezernél is több katonát érintve.
Kiemelt kép: Photosvintages / Photo12 via AFP
