Idén, ha nem jön a járvány, olimpiai évünk lenne, és a nyár fele arról szólna, hogy munkaidőben szünet gyanánt megnézzük úszóink szereplését, ebédre kalapácsvetés, délután közös olimpiaparti a haverokkal, a fennmaradó időben pedig meghatottan osztogatná boldog-boldogtalan az aktuális kedvenc teljesítményéről szóló minivideókat a közösségi médiában. A koronavírus azonban máshogy gondolta, és egyelőre azt is csak remélni lehet, hogy jövőre meg tudják tartani a játékokat.
Viszont nem volt még olyan régen 2016, az előző olimpia sem, hogy ne emlékeznénk, kik bűvölték el annak idején a világot. Akadtak néhányan, ám közülük az egyik legnépszerűbb egy ragadós mosolyú, mokány fiatal lány, Simone Biles volt, aki az amerikai tornászcsapat színeiben lopta be magát az emberek szívébe felfoghatatlan könnyedséggel elővezetett gyakorlataival, amelyekkel érmek sorát gyűjtötte be.
A USA Gymnastics (Amerikai Tornaszövetség) körül ugyanis ekkor már jó ideje szaglászott több médium, élükön az Indy Star című lappal, amely megneszelte, hogy a szövetségnél komoly bajok vannak: a sikert sikerre halmozó sportág a bántalmazás melegágya, ahol a fiatal tornászlányok nemcsak megaláztatásnak, verbális és testi erőszaknak, de rendszeres molesztálásnak is ki vannak téve.
Ugyan a hírekbe Larry Nassar, a szövetség sportorvosa került be végül gyomorforgató ügyeivel, a történet nem vele kezdődött, hanem az edzőkkel: az Indy Star először egy olyan sztorival rukkolt elő, amely arról szólt, hogy a szövetség szisztematikusan eltussolta az edzőikkel kapcsolatos molesztálási vádakat, azokat nem vizsgálták ki, nem hozták nyilvánosságra, és legfőképpen nem tudatták a hatóságokkal.
Mintha meg sem történtek volna, a panaszokat bezárták egy iktatószekrénybe, és azzal el voltak felejtve, ezt pedig a cikk sikerrel be is bizonyította.
Ez volt az a cikk, amely egy véletlen folytán Rachael Denhollander elé került. Az ekkor kisgyerekes anyukaként és jogászként tevékeny Denhollander tinikorában tornász volt – nem túl ügyes, de nagyon lelkes –, egészen addig, amíg útja nem keresztezte Larry Nassarét, akihez hátfájással fordult, az orvos pedig, ahogy oly sokakat, őt is gyomorforgató módszerekkel molesztálta. Ez az említett újságcikk előtt tizenhat évvel történt, és amikor az írás megjelent, Denhollander szinte azonnal tudta, hogy ha valaha előáll a vele történtekkel, akkor az most lesz, ugyanis ha a cikkbeli edzők megúszhatták a dolgot, és az őt molesztáló Nassar is, akkor itt alighanem áldozatok tucatjairól lehet szó.
És tehette szabadon, mert a szövetség nem állította meg, holott lett volna rá lehetősége. Ugyanis, bár Denhollander tizenhat évvel a vele történtek után állt a nyilvánosság elé – amit, ugye, a szexuális zaklatások áldozataival szemben gyakran hoznak fel egyesek, mint a szavaikat hiteltelenítő tényezőt –, Nassar viselt dolgairól tudtak már korábban is, mivel lányok tucatjai tettek panaszt rá, mindhiába.
Köztük Maggie Nichols, az Athlete A másik főszereplője, ami azt illeti, a címszereplő. Maggie-nek a Nassar-ügy dupla traumát jelent: az orvos őt is molesztálta, majd, miután Nichols ezt jelentette, nemhogy nem tettek semmit az orvos ellen, de Nicholst szépen lassan háttérbe szorították a tornászcsapatban, és az addigi eredményei mentén Simone Biles után a második legjobbnak számító tornászt végül kihagyták az olimpiai keretből. Mindeközben pedig a szüleit azzal hitegették, hogy a Maggie-vel történtek ügyében komoly belső vizsgálat folyik, amit csak veszélybe sodorna, ha a rendőrséghez fordulnának.
Ezen a ponton kell képbe hozni a történet néhány további fontos szereplőjét, Steve Pennyt és a Károlyi-házaspárt. Penny a botrány kitörésekor a tornászszövetség elnöke volt, és ő volt az, aki Nichols szüleit rendszeresen kábította a Nassar ellen folyó FBI-nyomozásról szóló dajkamesével, miközben ő volt az is, aki a hozzá beérkezett, ekkor már évtizedek óta gyűlő szexuális zaklatási panaszokat akkurátusan bezárta az említett iktatóba a nélkül, hogy arról bármilyen hatóságot értesített volna.
E szervezeti kultúra másik két pillére a doku szerint az említett Károlyi-házaspár, Károlyi Béla és Károlyi Márta, akikre a filmben ugyan románokként hivatkoznak, de Károlyi Béla kolozsvári születésű magyar, és feleségével együtt Ceaușescu rendszerének elismert tornászedzői voltak, Nadia Comănecit, az ország tornászbüszkeségét is ők edzették az olimpiai aranyig, ami akkoriban nem csupán sportteljesítmény volt, de a hidegháború egyik fontos győzelme is a szovjet blokkban. Comăneci feltűnése trendváltás volt a tornában: kislányok tömegei özönlöttek a sportágba, az addig felnőtt nőket egyre fiatalabb lányok váltották az élvonalban, e mellett Károlyiék csillagát is tovább emelte a siker. Ám a házaspár – ahogy egyébként évekkel később tanítványuk, Comăneci is – 1981-ben disszidált, és az Egyesült Államokba költözött, importálva a már jól bevált olimpikoncsináló módszereit is, amelyek az egykori sportolók és kollégák – köztük egy, a filmben is megszólaló koreográfus, Pozsár Géza – elmondása alapján finoman szólva is a „teher alatt nő a pálma” elvet követték.
Hamarosan ki is termelték Mary Lou Rettont, az első amerikai olimpiai bajnok tornásznőt, akit aztán egy az egyben marketingeszközzé tett a már említett, ekkor frissen marketingvezetőnek kinevezett Steve Penny. Retton a létező összes médiumban és reklámok tucatjaiban szerepelt, aminek köszönhetően a USA Gymnastics szépen jövedelmező márkává, a tornászok világa pedig kislányok ezreinek álmává vált. Az üzleti siker tehát példásan összefonódott a közmondásos amerikai versenyszellemmel, és mivel Rettonnal már bizonyítottak, így Károlyiék sikermódszere gond nélkül legitimálódott. A házaspár edzőtáboraiban – amelyek Károlyiék birtokán voltak, hetekig tartottak, és a szülőknek tilos volt a bejárás – az edzések mellett a verbális erőszak, a megalázás és a testszégyenítés hamar az edzésmunka részévé, sőt a kemény edzés szinonimájává vált.
Ebben a közegben Larry Nassar, a tornászok orvosa olyan volt, mint a fény az éjszakában – legalábbis első pillantásra. Nassar nem csupán látványosan hozzáértőnek tűnt orvosi szakkifejezésekkel dobálózva, magabiztosan, a közösség elismert, közkedvelt tagjaként, de nem is ordított, sőt barátságos volt, viccelődött, ételt, édességet adott a folyton éhes tornászlányoknak. Nem egy áldozata említette, hogy Nassar eleinte mindannyiuknak úgy tűnt, mint az egyetlen kedves felnőtt az egész tornászvilágban. Csak aztán Nassar kezelés címszó alatt megujjazta a pácienseit, hol vaginálisan, hol análisan, és a további részletekbe nem is mennék bele, egyrészt, mert nem cél az olvasó sokkolása, másrészt, akit érdekel, a dokuban úgyis találkozhat a döbbenetes részletekkel.
A Nassar-ügy és tágabb értelemben az egész USA Gymnastics-botrány azért olyan felkavaró, mert itt még csak nem is az a helyzet, mint oly sok hasonló, szexuális zaklatással kapcsolatos esetnél, amikor a félelem, a szisztematikus elnyomás vagy bármi egyéb okból titokban maradtak a visszaélések – ezek a lányok ugyanis, ha nem is mindannyian, de közülük sokan igenis jelezték a környezetüknek, hogy molesztálták őket. Ám nem történt semmi, és a legszomorúbb, hogy az okokat firtatva a film és a néző is kénytelen rájönni: mindez azért volt így, mert amíg az üzlet jól ment, addig a USA Gymnastics vezetőségét egyáltalán nem érdekelte, hogy mi van a sportolóikkal, és nem akarták holmi molesztálások miatt veszélybe sodorni a szervezet renoméját, valamint az azzal járó vaskos bevételeket.
Ezzel együtt az Athlete A mégsem teljesen depresszív filmélmény, épp ellenkezőleg: a doku a Nassar tárgyalásán felszólaló áldozatoknak hangot adva kap értelmet, létjogosultságot, és az áldozatból éppen a felszólalásukhoz szükséges bátorságuk révén túlélővé váló nők teszik ezt a történetet az igazság, az újságírás és legfőképpen az emberi erő fájdalmas diadalává.
Az Athlete A a Netflixen nézhető, 103 perc hosszú.
Kiemelt kép: Netflix
