Az első magyar gyorsétterem kapcsán talán sokaknak a City Grill néven az 1980-as években kiépült, majd 1994-ben a külföldi konkurenciával folytatott harcban elesett hálózat jut az eszébe, de – ha nem is modern franchise-rendszerű hamburgerező – nagy tömegű vendégsereg gyors kiszolgálására berendezkedett étteremből már az 1920-as években is működött egy Budapesten.
Napi száz kiló hús
Megálmodója, tulajdonosa és névadója a Zemplén megyei zsidó családból származó Ilkovics Izidor volt, aki ugyan szakmája szerint mozigépész volt, ám nagyapja és apja is vendéglátóhelyeket üzemeltetett. Izidor viszont műszaki tehetségét is felhasználta, amikor a változó igényeket felismerve egy új étteremtípust honosított meg Budapesten. Az első világháború után a főváros már korábban felduzzadt lakossága újabb, szerényebb anyagi lehetőségekkel rendelkező, ám meleg ételre azért vágyó emberekkel bővült. Az ő pénztárcájuknak a hagyományos éttermek túl drágák voltak, helyettük főként füstös, ételszagú kiskocsmákban vehettek maguknak egy-egy tál változatos minőségű ételt.
Izidor viszont nagyban gondolkozott. Sikerült megszereznie magának a Nyugati pályaudvar főbejáratával szemközti épület (a mai Teréz körút 62. számú házának) földszintjét, és a közlekedési csomópont hatalmas forgalmára építette fel üzleti modelljét.
Feledhetetlen sültkrumpli
Ilyen mennyiségek mellett komoly szervezettség és újító megoldások is kellettek, hogy gördülékenyen menjenek a dolgok. Itt jött a képbe Izidor műszaki vénája: ételliftek vitték a pincéből az üzlethelyiségbe az elkészült fogásokat, az italokat a tulajdonos saját tervezésű hűtő- és fűtőrendszere tartotta a megfelelő hőmérsékleten, de szagelszívók is működtek az étteremben, hogy ne legyen elviselhetetlen a pára és az ételszag.
Bár a rossz nyelvek szerint Ilkovicsnál a bécsi szelet tehéntőgyből készült, a hering pedig tavi hal volt, mások szerint az ételek ugyan egyszerűek, ám többnyire ízletesek voltak. Egyes specialitásokra, mint például az utcafrontra nyitott ablakban papírtölcsérbe kimért, frissen készült sültkrumplira pedig még évtizedekkel később is nosztalgiával emlékeztek az egykori vásárlók. A tulajdonos a tisztaságra is nagy figyelmet fordított, tízfős takarítóbrigádot foglalkoztatott, az alkalmazottakat pedig jól megfizették. Cserébe Izidor nagy fegyelmet tartott, állandóan ellenőrzött mindent, sőt az is előfordult, hogy maga is beállt dolgozni, ha a szükség úgy hozta.
Lebujjá züllesztették
Pedig hamarosan igen módos embernek számított. Ugyan egy-egy tál ételen nem sok profitot termelt, a hatalmas mennyiségek így is szép nyereséget hoztak. Izidor ráadásul az alapanyagok beszerzése terén is újított. A legtöbb nyersanyagot a gazdálkodással foglalkozó vejétől szerezte be, 1927-ben pedig már saját likőr- és konzervüzemet létesített, így e termékeket sem kellett beszállítóktól vásárolnia, saját bort készíttetett, de az óriási mennyiségű csonthulladéknak és megmaradt zsírnak is talált helyet: ezek felhasználására szappangyárat létesített.
Ilkovics Izidor a származása miatt 1937-ig vezethette vállalkozásait hivatalosan, ekkor strómanként a Szőlőskert Szövetkezet vette át a büfé működtetését is. A háború után azt tervezte, hogy újra felfuttatja vállalkozásait, de hamarosan belátta, hogy a kiépülő új világ nem az újító szellemiségű vállalkozóknak fog kedvezni. Izraelbe emigrált, ott is halt meg 1949-ben.
A büfét egy darabig Miksa nevű öccse vitte tovább, de 1949-ben az Ilkovicsot is elérte az államosítás sorsa, a Népbüféként tovább üzemelő helyet pedig hamarosan teljesen lezüllesztették, az 1950-es években a kevés éjjel-nappal nyitva tartó italmérés egyikeként a város legrosszabb hírű helyei közé tartozott, sokáig az a kétes városi legenda is tartotta magát, hogy az 1956-os tüntetések radikalizálódásához is az Ilkovics illusztris törzsközönségének csatlakozása vezetett.
