Különösen a közeli családtag – szülő, társ vagy gyermek – halála változtatja meg végérvényesen az itt maradó életét. Ez a változás sok esetben az egész életformára kiterjed, de a lelkiállapotra mindenképpen. A veszteség tudomásulvétele és elfogadása sok szenvedéssel jár, ami a gyászolót mélységesen kimeríti. Nem véletlenül nevezi a pszichológia gyászmunkának ezt a lelki folyamatot.
Tudomásul kell venni, hogy a halottal együtt elvesztettük saját életünk egy részét is. A véglegesen lezárult kapcsolat befejezetlensége kibírhatatlannak tűnik. A feszültség nyomása átmenetileg enyhül a sírástól, a múlt történéseinek fölemlegetésétől, a közös visszaemlékezésektől.
Erre régebben módot adtak a hagyományok, mint például a siratás, a tor, a különféle gyászszertartások, halotti misék. Napjainkban nem segítenek már ezek a rítusok. Elveszítettük a búcsúzás, a halottról való beszélgetés kultúráját. A halál tabu téma. A közösség – szokások által szabályozott – támogató ereje megszűnt. A haldokló ápolása az egészségügy feladata, a temetés rendezése az erre szakosodott vállalkozásoké, a gyászoló család pedig magában küszködik. Pedig főként az első hetekben támogatásra szorulna.
Gyásznak nevezzük azt az érzést, amelyet valamilyen érték elvesztésének az élménye vált ki belőlünk. A gyász folyamata képessé tesz rá, hogy el tudjunk szakadni attól, amit elveszítettünk. Tudomásul kell vennünk, el kell fogadnunk a veszteséget úgy, hogy közben a lehető legtöbbet őrizzük meg, és vigyük tovább az elvesztett emberi kapcsolatból. Ha meghal valaki, akit szeretünk, ez nemcsak hogy előrevetíti a saját halálunkat, hanem bizonyos értelemben meghalunk vele együtt mi is…tovább a cikkhez!
