Valóság vs. fikció
Van itt egy finom kis ellentét. Ami fikciós tartalomnál – játékfilmen, tévésorozatban – túlzásnak, s mint ilyen, kínos erőlködésnek tűnik, az más megvilágításba kerül, amint a realitás talajára helyezkedünk. Mert amíg egy-egy, klasszikusan B (vagy ZS) kategóriásnak minősített komédiánál szinte érezni a forgatókönyvíró hónaljszagát, amint próbál vicceset írni, legyen szó akár eseményről, akár karakterről, addig ugyanaz a hangnem, ugyanaz a túlzás óhatatlanul szórakoztatóvá válik, amint kiderül, hogy amit látunk, az a valóság, megtörtént esemény vagy létező személy. Ez a hatásmechanizmus működik akkor is, amikor azok, akik ostobának minősítik, mondjuk, a Két pasi meg egy kicsit, térdet csapkodva röhögnek egy Joe Exoticon, vagy, hogy ne menjünk ilyen messzire, egy valóvilágos helikopterezésen. Az igény az efféle egyszerű komikumra megvan, és ami túl elrugaszkodottnak tűnik a szerkesztett-írt tartalmak esetében, az ellenállás nélkül ül egy realityben vagy dokuban – mert a valóság túlzásainak komikumát már a legmegátalkodottabb kultúrsznob sem tagadhatja.
Bűnös élvezet
Mint egy triplacsokis muffint leküldeni egy duplahúsos burger és negyed kiló sültkrumpli után: tudjuk, hogy nem tesz jót, de jól esik – valami ilyesmi élmény a Joe Exotichoz hasonló figurák viselt dolgait figyelni. Kicsit butának, kicsit koszosnak érzi magát a néző, de ahogy nem tudunk nem odanézni akkor sem, ha karambol mellett hajtunk el, úgy nem tudjuk levenni a szemünket a képernyőről egy Jersey Shore vagy Kardashianék közben sem, pedig közben sejtszinten tiltakozunk a látottak ellen. Nem mindenkinek ezek az indokai, persze, de sokan vannak, akik pontosan tudják, érzik, hogy nem igazán testet-lelket építő tevékenység ez, de a szórakoztatás-faktor olyan magas, hogy annak nem lehet ellenállni. Az eszképizmus – a menekülés igényét kielégítő tartalmak – ilyen világjárványos időkben még a szokásosnál is kelendőbb, ami egyből választ is ad a kérdésre, hogy miért éppen a Tiger King lett a karanténtévézők kedvence.
Két lépés távolság
A bűnös élvezetből trashtévézőkkel szemben sokan vannak olyanok, akik nemhogy nem érzik cikinek, hogy trasht néznek, épp ellenkezőleg: vállalják, szinte büszkék rá, azzal a kitétellel, hogy kissé eltartják maguktól a látottakat, ironizálnak rajta, viccet csinálnak abból, hogy mennyire rossz – annyira, hogy az már jó, ugye. Az ilyen, a műsortól tudatosan érzelmi távolságot tartó nézőket ironikus vagy hipszter nézőknek nevezi az irodalom: nem igazán kötődnek a szereplőkhöz, nem érdekli őket a sorsuk, csak ki akarják őket nevetni – ez pedig fokozza saját felsőbbrendűségük tudatát. Az „én jobb vagyok ennél” egyébként is fontos indoka a trash virágzásának: ez a bűnös élvezetből nézőkre épp úgy jellemző, mint az ironikus nézőkre – és a kedves olvasó is nyugodtan bevallhatja magának, hogy vannak ilyen érzései Joe Exoticot és társait nézve –, de igazából bármely hazai zenés tehetségkutató selejtezőit sem másért hangolják olyan szánandóra, amilyen.
Camp
Az angol „camp” kifejezésnek, ha nem főnév vagy ige (tábor, táborozik), hanem melléknév, nincsen megfelelő magyar fordítása: a camp egy szóba sűríti a túlzót, a színpadiast, a túljátszott érzelmeket, camp vagy campy lehet egy revütáncos, egy dragkirálynő, egy bűvész. Ez a kis nyelvi kitérő azért fontos, mert a szakirodalom, konkrétan Susan Sontag leír egy „camp-érzékenység” nevű jelenséget, ami fontos szerepet játszik a trashtartalmak népszerűségében. A camp-érzékeny nézők az extravagáns, eltúlzott, harsány kulturális produktumokat nem tartják sem cikinek, sem bűnös élvezetnek, sem tőlük távol álló alacsonyrendű szórakozásnak, épp ellenkezőleg, őszintén csodálják, mint kulturális teljesítményt, éspedig azért, mert a komolyság látványos, szinte szándékos bukását látják benne: ezekbe a produkciókba valakik rengeteg munkát fektettek, hogy aztán mesésen rosszak legyenek a végén. A kultikusan rossz filmek és rendezőik rajongói, az Uhrin Benedek koncertjein csápolók tulajdonképpen ezeket a visszás, kudarcos teljesítményeket értékelik.
Ismerősség és indulatok
Ha kevésbé filozofikus indokokat keresünk, abból is akad még, így például a Tiger Kinghez hasonló trashtartalmak egyik fő vonzerejét az adja, hogy ha nem is pont egy meleg, poligámista tigristenyésztőt, de azért egy hozzá egyes szempontok mentén hasonlító karaktert mind ismerünk. Egy idős nénit, aki kombinéban jár bevásárolni, egy őrült macskás hölgyet, egy megélhetési feljelentgetőt, egy bácsit, aki kizárólag fecskegatyában mutatkozik a lépcsőház udvarán. Az ízléstelenség, a kiszámíthatatlanság, a valami iránti furcsa megszállottság hétköznapi eset, a realityk és dokusorozatok szereplői csak egy kicsit többet kaptak ezekből a tulajdonságokból – és egy kicsit mindig szerettünk volna belesni a mindennapjaikba, hogy mégis, hogyan élnek ezek az emberek, a kukkolásnak ez az igénye minden valóságshow alapja, ugye. Ide kapcsolódik még egy fontos dolog: tévéműsor, film, könyv, bármilyen kulturális produktum csak akkor tud igazán addiktívvá válni, ha valamilyen indulati, érzelmi viszonyulást tud kiváltani belőlünk nézőkből: drukkoljunk nekik, utáljuk őket, viszolyogjunk tőlünk, szörnyülködjünk rajtuk, féljünk tőlük, szánjuk, nézzük le őket, mindegy, csak érezzünk valamit. A jó trash minden karaktere ilyen, és ezen a fronton a Tiger King kiakaszt minden mérőeszközt: percről percre tudunk újabb dolgon kiakadni, de közben néha meg is sajnálunk szereplőket, kevernénk le nekik egy fülest, és innánk meg velük egy sört, néha ezek az indulatok ráadásul átfednek egymással.
A kor szava
Végül még egy fontos ok áll a Tiger King elsöprő sikere mögött: jókor volt jó helyen. A kor, amelyben élünk, ugyanis tökéletesen kedvez mindennek, ami Joe Exotic: a politikai korrektségtől mérföldekre járó, divatos kifejezéssel élve nofilter karakter, igazi hangos egomániás, mint elnöke, akire egyébként olyan borzongatóan hasonlít minden tekintetben, és aki a legutóbbi hírek szerint „megfontolja” Exotic kegyelmi kérelmét. Donald Trump persze nem személyében konkrétan okozta az Exotic-lázat, de ha nem a trumpi karakterek korában élnénk, aligha lenne ekkora sikere a Tiger Kingnek.
Kiemelt kép: Netflix
