Hiába adta meg Caracalla császár híres, 212-es ediktumával a polgárjogot a római provinciák lakóinak is, azért a római senatusban helyet foglaló, jó nevű, „rendes” római családokból származó urak úgy gondolhatták, a császári trón betöltéséről továbbra is az ő politikai és néha fegyveres csatározásaik fognak dönteni, ahogy a korábbi évszázadokban is történt. Nem kellett azonban sok időnek eltelnie, míg szembesülniük kellett azzal, mennyire megváltozott körülöttük a világ.
Gyengeségnek tűnt a gondoskodás
Amikor Alexander Severus császár 234-ben hírét vette, hogy északi provinciáit germán törzsek betörései fenyegetik, a birodalom válsága már előrehaladott állapotban volt. A gazdasági nehézségek, a pusztító járványok, a lázadások és a külső támadások miatt a kincstár kiürült, a polgárok elégedetlenkedtek, a hadsereg kivérzett, a legiók soraiban pedig aggasztó módon megbomlott a fegyelem, a katonák többször is nyíltan parancsnokaik ellen fordultak. A császár mégis jelentős haderő élén vonult a Rajnához, hogy rendezze a helyzetet, ám – részben a vele tartó anyja és egyben elsőszámú bizalmasa, Mamaea tanácsára – nem bocsátkozott a germánokkal nyílt csatába.
Alexander abban reménykedett, hogy az erődemonstráció, illetve némi arany elég lesz ahhoz, hogy megvásárolja a békét anélkül, hogy a győztesen, ám komoly véráldozatokkal végigvitt keleti hadjáratáról visszatérő legióit újra megtizedeltetné a Rajnán túli vad vidéken.
Katonái azonban nem féltő gondoskodást, hanem megvetendő gyengeséget láttak döntésében, ráadásul joggal tartottak attól, hogy a germánoknak fizetendő összeget az ő, amúgy is akadozva fizetett zsoldjukra tartogatott pénzből fedezné a császár. Azt pontosan nem tudjuk, mennyire volt előre megtervezve a lázadás, sem azt, hogyan is tört ki, a legtöbb forrás szerint a császárra egy elfajult szóváltás közben rántottak kardot katonái, majd miután megölték, végeztek anyjával és a hozzá hű parancsnokokkal is.
Pásztor, útonálló, majd császár
Új császárrá pedig 1785 éve, 235. március 20-án a praetorianus gárda támogatásával az egyik légió népszerű parancsnokát, Maximinus Thraxot választották. Maximinus születési helyéről és származásáról a római források és a mai történészek véleménye is megoszlik, de az a legvalószínűbb, hogy gót, trák vagy alán vér, esetleg ezek valamilyen keveréke csörgedezett ereiben, Észak-Balkánról származott,
Septimius Severus uralkodása idején csapott fel katonának, ahol hamar kitűnt társai közül félelmetes testi adottságai (egy leírás szerint a hüvelykujja olyan vastag volt, hogy felesége karkötőjét gyűrűként hordta rajta) és jó vezetői képességei miatt, és Alexander idején már az egyik legio parancsnoka volt, aki az egész seregben népszerűnek számított.
A római arisztokrácia szemében viszont ettől még nem volt több egy felkapaszkodott barbárnál, az erőviszonyokat felmérve ugyanakkor a senatus fogcsikorgatva bár, de elismerte császárrá választását. Hozzá kell tenni azt is, hogy Maximinus Thrax rövid uralkodása alatt nem sokat tett azért, hogy a patríciusok felismerjék a társadalmi mobilitás üdvös mivoltát, ehelyett a legszörnyűbb rémálmaikat testesítette meg.
Brutálisan uralkodott
A seregében szolgáló senatori származású tiszteket, illetve Alexander tanácsadóit kivégeztette vagy eltávolította, a katonák zsoldját megduplázta, ehhez viszont hadiadót vetett ki, adószedőit pedig arra utasította, hogy bármilyen eszközökkel szedjék be a kirótt adókat. A legiók parancsnokait is felhatalmazta arra, hogy ha szükségesnek látják, akár a városi raktárak kifosztásával is biztosítsák katonáik szükségleteit.
A keresztényekkel szemben is kíméletlen ellenségességgel lépett fel, ezzel is a lakosság széles rétegeit fordítva maga ellen. Intézkedései olyan szempontból hatékonynak bizonyultak, hogy sikerült a hadsereget egyben tartania, és az északi, északkeleti határoknál több győzelmet is aratott, de a korábbi gazdasági-társadalmi válság csak súlyosabb lett.
Hamarosan, 238 elején ki is tört uralma ellen az első lázadás, méghozzá Afrikában, Gordianus Africanus és fia vezetésével. A senatus persze sietve a Gordianusok mellé állt, de amikor a lázadókat szétverte Numidia helytartója, a testület helyzete igencsak kényelmetlenné vált.
Rómáig már nem jutott el
Maximinus elindult seregeivel Róma felé, és a senatorok tudták, hogy nem számíthatnak kíméletre, ha bevonul a városba, ezért újabb ellencsászárokat és a fegyveres harcot választották. Maximinus viszont végül nem jutott el Rómába, mert Észak-Itáliában nem várt ellenállásba ütközött. A végső csapást az jelentette számára, hogy a kulcsfontosságú stratégiai jelentőségű Aquileia városa bezárta előtte kapuit, így hosszú ostromra kellett berendezkedni a falak előtt.
A problémákat azonban – ahogy senatusi ellenfelei emlegették – a „barbár paraszt” eltávolítása sem oldotta meg, ez már abból is látszik, hogy helyére rögtön két társcsászárt, illetve az afrikai lázadó, Gordianus unokáját is megválasztották. De ők sem maradtak sokáig a helyükön, a következő majdnem fél évszázadban, a katonacsászárok korában számos parancsnok igyekezett a Maximinus által kikövezett úton a trónra kerülni, sokuknak sikerült is, de az egész periódusban csupán két császár volt képes elérni, hogy fia örökölhesse a címet, ezzel szinte állandó bizonytalanságba és polgárháborúba taszítva a birodalmat.
Kiemelt kép: Giuseppe Rava ©Rava/Leemage
