A Kárpát-medence összes vízfolyása – a „három hűtlen folyó” kivételével – előbb vagy utóbb megjelenik Magyarország területén, így tényleg ki vagyunk szolgáltatva a környező országokból érkező szennyezéseknek, nem meglepő hát, hogy a kormány nemrég bejelentett klíma- és természetvédelmi akciótervének egyik eleme folyóink védelme a külföldről érkező hulladéktól.
Az édesvizek egészségének megőrzése kiemelten fontos jövőnk szempontjából, a bejelentés már akkor is örömteli, ha egyelőre úgy tűnik, a lebegő műanyagok „lehalászásáról” van szó. Hogy mégis milyen veszélyek fenyegetik édesvizeinket, hogyan tudjuk őket hatékonyan védelmezni, arról Dr. Lukács Balázst, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos főmunkatársát kérdeztük.
Vannak gondok bőven
Romániában, de főleg Ukrajnában finoman szólva nem megoldott a kommunális hulladék kezelése, ezért főleg keleti irányból valóban bődületes mennyiségű szemét érkezik a Tiszán vagy a Tiszába. A lebegő műanyag hulladék leszűrése akár már a határon technikailag megoldható, és valóban nagyon látványos eredménnyel jár, ám még korántsem oldja meg vizeink tisztaságának kérdését.
A kommunális hulladék és a szennyvíz szűrés nélküli bevezetése a vízfolyásokba sokkal komolyabb veszélyforrás, de ennek megoldása bonyolultabb, és kevésbé látványos, így a közvélemény felé nehezebb sikerként kommunikálni, mint a műanyaghulladék eltüntetését. Diplomáciai lépésekre, rengeteg egyeztetésre és közös szándékra, cselekvésre van hozzá szükség mindhárom érintett ország részéről.
De ne menjünk bele a politikába, a tudomány talaján állva Lukács Balázs a 24.hu-nak kiemeli:
Vizeink egészségét, az általuk nyújtott ökoszisztéma-szolgáltatások mennyiségét és minőségét horgászattól a fürdőzésen és öntözésen át az ivóvízig, azok ökológiai állapota határozza meg.
Hozzáteszi, hogy a vizek rendszeres monitorozását, megfelelő ökológiai állapotuk fenntartását az Európai Unió vizekre vonatkozó keretirányelve is megköveteli.
A legnagyobb baj a vízhiány
A károsító tényezők között egyaránt találunk globális és helyi hatásúakat, nézzünk néhány példát. Magyarországon a vizes élőhelyekre leselkedő legnagyobb veszély jelenleg a szárazság: míg a közeli múltban csak nyár végén jelentkezett, addig mára egész évre jellemző a krónikus vízhiány.
Amikor nyaranta rácsodálkozunk, milyen alacsony a Duna vízszintje, gondoljunk a kisebb patakok, csatornák, állóvizek porzó medrére. A nulla felé tendáló csapadékutánpótlás főleg a Kiskunság és a Nyírség homokvidékeit sújtja, illetve országszerte ezernyi időszakos víztestet, apró tavacskát, mocsaras területet.
Ezek a legfeljebb 50 cm mély időszakos vagy állandó vizek a talajvízből táplálkoznak, annak süllyedésével kiszáradnak és hamar feltöltődnek
– mondja Lukács Balázs.
Velük együtt pedig erdők, rétek, szántók rendkívül változatos, ökológiai szempontból kulcsfontosságú életközösségei tűnnek el, vagy romlik jelentősen az állapotuk, és ez csak az első lépés. Az aszállyal logikusan csökken a talajvíz szintje, a gyökerek nem jutnak vízhez, a mezőgazdaságban elengedhetetlen az öntözés, csakhogy száraz csatornákkal ez nem működik.
A vízhiány már most komoly gond a termelőknek, őshonos fajokból álló erdők kezdenek kiszáradni, ami lehetőséget ad idegenhonos, inváziós fajok térfoglalásának, ezek pedig további (például egészségügyi) kockázatot jelenthetnek ránk, emberekre nézve is.
Ami van, az is haldoklik
A másik nagy gondot az intenzív mezőgazdasági termeléssel kijuttatott vegyszerek és műtrágyák jelentik, amelyek rövid úton vizeinkben kötnek ki. A rovar- és gombaölő szerek hatásait nem kell ecsetelni, de a növényi tápanyagként kiszórt nitrogén- és foszfortartalmú műtrágyák elég „alattomosak” ahhoz, hogy ejtsünk róluk néhány szót.
Eutrofizációnak nevezzük, amikor ezek az úgynevezett elsődleges növényi tápanyagok nagy mennyiségben a vízbe kerülve felgyorsítják olyan növények – főleg algák – növekedését, illetve burjánzásukat idézik elő, amelyek elvonják a vízből az oxigént. Oxigén nélkül pedig nincs vízi élet, vízi élet nélkül pedig bármilyen tó vagy folyó halott, használhatatlan posvánnyá válik.
Ha darabra nézzük a hazai természetes vizeket, akkor a Balaton, a bányatavak és néhány hegyvidéki vízfolyáson kívül a vizeink döntő többsége eutróf vagy hipertróf állapotban van. Tegyük hozzá „érdekességként”, hogy a földekre kiszórt műtrágya csupán 60 százalékban hasznosul a földeken, a többi azonnal a vizekben köt ki.
Legyen szó nehézfémekről, vegyszerekről, gyógyszermaradványokról, a végén minden beszivárog a föld alá, és ivóvízként tér vissza a Magyarország vízellátását biztosító artézi kutakból. Minden egyes káros anyagra szűrni egyrészt képtelenség, másrészt őrületes technológia és anyagi ráfordításra lenne szükség, az ivóvíz megfizethetetlenné válna. Lukács Balázs a népi rigmus aktualitására hívja fel a figyelmet:
Megtartani és gazdálkodni
Mindez tényleg csak felszínes és vázlatos bemutatása annak, milyen összetett problémát jelent vizeink jó ökológiai állapotának megteremtése és fenntartása. Hiába az uniós irányelv, ez még a nyugat-európai államoknak sem megy. Mi hát a megoldás? Csakis a táj- és térségi szinten összehangolt rendszerek kidolgozása, amely közös nevezőt talál az összes érintett érdekcsoport között – ezt a célt szolgálja a Víz Világnapjához időzített konferencia az Ökológiai Kutatóközpont szervezésében.
Eddig hazánk levezette a vizeket, a jövőben viszont inkább megtartani kellene, amikor van, majd ebből gazdálkodni akkor, amikor nincs. Spórolásra, takarékosságra van szükség úgy, hogy az egyszerre szolgálja a természetvédelem, a mezőgazdaság, a haltenyésztés, az erdészet, az árvízvédelem és felsorolni is hosszú lenne még, hány csoport és szakma érdekeit.
Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu
