Ha bizonyos filmekkel kapcsolatban indokolt használni az „apufilm” kifejezést, a Sötét vizeken kétségtelenül illik a sorba. Olvasom a külföldi filmes sajtóban, hogy apufilm volt nemrég Az aszfalt királyai, és folytathatnánk a sort, visszafelé az időben: a Phillips kapitány, A bennfentes, az Egy becsületbeli ügy vagy a Glengarry Glen Ross – mennyi pompás film, amelyekben Férfiak kerültek szembe a Rendszerrel, de benyelték a könnyeiket – eleve egy szót sem szóltak az érzelmeikről, a család legnagyobb örömére –, megborotválkoztak, és kiálltak az igazukért.
A hasonló filmek rendszerint igaz történeten alapulnak, ahogy a Sötét vizeken is. Magyarországról nem könnyű követni, milyen hatalmas horderejű perek zajlanak Amerikában a nagy gyógyszergyárak, egészségügyi biztosítók vagy vegyi üzemek ellen. Todd Haynes magas színvonalon elkészített, helyenként megrázó filmje az utóbbi esetek egyikéről, a Dupont vegyi művek ellen 1998 óta tartó perek sorozatáról szól, a New York Times 2016-os cikkéből kiindulva.
A Dupont több mint fél évszázada kezdett el kísérletezni egy rendkívül ellenálló, soha le nem bomló, szén- és foszforalapú anyaggal, amelyet eredetileg a világháborús tankok páncélozására használták, ők viszont hozzáadták egy háztartási eszközhöz, és éveken át nagyjából évi egymilliárd dollárt kerestek az innováción. Az eszközt úgy hívják: teflonos serpenyő, és én életemben nem veszem a kezembe többet. Nem érdekel, ha már nincs benne méreg, hisztérikus lettem.
A Dupont elleni perek főszereplője egy cincinatti jogász, Robert Bilott. Felfelé ível a karrierje, éppen cégtárs lesz az ügyvédi irodában, ahol dolgozik, amikor felkeresi őt egy gazda Nyugat-Virginiából, aki ismeri a nagymamáját (nem sokat lehet nevetni a filmen, de az éppenséggel vicces, hogy a nagy perek a nagymamával kezdődnek). Sorra kapnak rákot, vesznek meg és pusztulnak el a gazda tehenei, ő pedig biztos benne, hogy a szomszéd telken működő vegyi üzem a felelős. Hogy micsoda rettentő felelősségről van szó, arról szól a film.
Mikor Haynes utoljára alaposan körülnézett a konyhában, Julianne Moore-nak eredt el az orra vére. Az Elkülönítve a rendezői pálya korai sikere volt, de szinte senki nem a vegyszerekre meg a kiütésekre figyelt fel benne, hanem arra, hogy a hősnő betegsége metaforikus, a női magány vagy elidegenedés jelképe. Haynes most visszatér ismerős tisztítószereihez, és rámutat, hogy nincs metafora, csak a nyolcelemű szénláncba épített foszfor van, és a veserák, amit okoz.
A Sötét vizeken fenemód nyugtalanító film, mert Haynes és állandó operatőre, Edward Lachman nemcsak az ép eszünkre és igazságérzetünkre hatnak, hanem az érzékeinket, a testi reflexeinket hozzák mozgásba. Kékesszürke, nyomorult, párás miliőt teremtenek, és abba eresztik bele a méreganyagot meg a mérgező óriásvállalat sima modorú jogi képviselőit. Fél óra után az egyik szereplő iszik egy pohár csapvizet, és összeszorul a gyomrom.
A Sötét vizeken ugyanarra a dramaturgiára és hatásmechanizmusra épül, mint a hetvenes évek paranoiathrillerei, amelyekben Robert Redford vagy Warren Beatty rájönnek, hogy mindenki az életükre tör, és egy pont után már mindegy, hogy igazuk van-e vagy csak képzelődnek. Az életük így is, úgy is folytathatatlanná vált. Csakhogy amíg A keselyű három napjában vagy A Parallax-tervben politikai játszmák állnak a háttérben, és a tudatlan kisembernek többnyire nem esik baja, addig a Sötét vizeken azt mutatja be, hogy a rendszer prédái immár mi magunk vagyunk, minket akarnak elpusztítani. Hogy miért? Pénzért, természetesen, és mert megtehetik.
Persze, hogy ez az állítás rémesen didaktikus. A Sötét vizeken legnagyobb baja, hogy Haynes nem bíz eleget a hidegrázós atmoszférára, és meghinti a filmet az olyan filmek szokásos kliséivel, amelyek elé kiírják, hogy igaz történet alapján készültek. Bilott felesége könnyekben tör ki, mert a férfi csak a munkájának él. Bilott leskelődő embereket lát a mélygarázsban. A Dupont vezetői gusztustalan férgek, kivéve az egyikük, aki hajlandó ránézni egy betegen született kisfiú fotójára. Haynes filmjébe kellenek jók és rosszak, így aztán nincs idő bemutatni, hogy nem pusztán néhány ember gonoszsága vezetett ezrek megbetegedéséhez és korai halálához, hanem a rendszer épült fel úgy, hogy a potenciálisan veszélyes, terhelő információkról ne szerezzen tudomást egyetlen vezető. Senkire nem lehet ujjal mutogatni, mert az óriásvállalatok működésébe van kódolva a felelősséghárítás.
Az efféle igaz történetek kiszámítható drámája és a thrillerlecke felmondása ellenére – Haynes valami okból bántóan alázenéli a filmet, el ne felejtsünk megijedni – a Sötét vizeken mégis erősebb és sűrűbb filmélmény, mint amire a klisék alapján számítani lehetne. Egyrészt azért, mert a főszerepet alakító Mark Ruffalo folyton ellenpontozni igyekszik a dráma fősodrát: mikor a többiek arról beszélnek, Bilott milyen nagymenő ügyvéd, ő behúzza a vállát, lesüti a szemét és biggyeszti az ajkát, mint a kisdiák, aki mindenáron elkerülné, hogy kihívják felelni. Nem hőst játszik, hanem megszállottat, és olyan rondára maszkírozták, hogy amikor a stáblista alatt megmutatják az igazi Bilottot, meglepődünk: ritka az olyan eset a filmtörténetben, mikor a hollywoodi sztár csúnyább, mint az átlagember, akit eljátszik.
Közös pusztulásunkban érteti meg velünk, hogy az ember a természet része, hogy egyszerre vagyunk saját magunk gyilkosai és áldozatai. És azt is egyértelművé teszi, hogy nem csak a szegény nyugat-virginiai gazdák meg a teheneik hullanak el, a méreg ott van mindannyiunkban, és nem bomlik le soha. Metafora lenne? Sajnos nem az.
Sötét vizeken (Dark Waters), 2019, 126 perc. 24.hu értékelés: 8/10
