A legfrissebb hír önnel kapcsolatban az volt, hogy egy arab sejk felkérésére egy állatpark új szárnyának kialakítását felügyeli. Hogy kerül az ember kapcsolatba arab sejkekkel?
Hát nem úgy, hogy felhívott telefonon, hogy „figyelj, Miki, gyere már ki, ezt meg kellene csinálni”. Egy tanácsadó cég, a Zoocenarium alkalmaz, tizenketten dolgozunk nekik szerte a világon, a székhely pedig itt van az Emirátusokban. Vadasparkokat, állatkerteket, rehabilitációs központokat rakunk rendbe. A munkára az állatpark tulaja, a sejk kért fel. Azt tudni kell, hogy itt az Emirátusokban nem érdekli az embereket, mi mennyibe kerül, a világ legutolsó szegletéből is felkutatják azokat a szakembereket, akik az adott területen a legjobbak. Így találták meg a cégünket, azon belül pedig erre a pozícióra engem mint aki a hüllőkhöz és a majmokhoz a legjobban ért. Állítólag már egy ideje nyomon követték a tevékenységemet, ez megtisztelő és nagyon jól esik.
Milyen munkahelyről csábították át ezzel az ajánlattal?
Nagyon jó munkám volt: Indonéziában kaptam egy lehetőséget, hogy csináljak egy rehabilitációs központot, illetve egy vadasparkot, amiknek a vezetését is rám bízták, főigazgató voltam. Korábban pedig Indonézia és Malajzia között ingáztam, előbbiben kígyók, teknősök, majmok után kutattam, utóbbiban királykobra-rehabilitációs központot hoztam létre.
Mintha azt olvastam volna, hogy nem rajong az állatkertekért, inkább azt preferálja, ha természetes élőhelyükön lehetnek az állatok – nem ellentmondás ehhez képest az Emirátusok-beli munka?
Állatkert-ellenes vagyok, az állatok jogaiért harcoltam egész életemben, nem szeretem, ha be vannak zárva. A Zoocenarium cég, amelynek a munkatársaként felkértek erre a feladatra, épp hogy azon dolgozik, hogy az állatoknak a lehető legjobb körülményeket biztosítsa. Vadasparkokat, rehabilitációs központokat tervezünk, vagy a már meglévőket alakítjuk át – elsősorban az állatok jogait és érdekeit szem előtt tartva. Ettől még persze ez biznisz, de szerencsére olyan helyekről kapunk megbízásokat, ahol nem sajnálják a pénzt, így nem fordulhat elő, hogy egy állatnak kevesebb vagy rosszabb minőségű ételt tudunk csak biztosítani, mert máskülönben nem tudnánk kitermelni a profitot.
Mi a konkrét feladata?
Az Abu-Dzabiban található Al Ain Zoo terjeszkedését menedzseljük – többi között a világ legszínvonalasabb elefántszafariját hozzuk létre.
Milyen a kapcsolata a sejkkel?
Nem azt mondom, hogy ide jár hozzám kávézni, de jó barátságban vagyunk. Rendszeresen találkozunk értekezleteken, belsőséges viszony alakult ki a csapat tagjai között.
Milyen hosszú időre tervez Abu-Dzabiban?
Éves projektjeink vannak, én pedig már csak addig vagyok itt, amíg az utódomat meg nem találjuk, és be nem tanítom, merthogy közben cégen belül elvállaltam egy újabb megbízást: Etiópiában a Unity Park nevű múzeumot alakítjuk át Afrika legszínvonalasabb állatparkjává. Elsősorban majmok és madarak lesznek ott, illetve kizárólag endemikus fajok, tehát nem vásárolunk egzotikus állatokat, csakis mentett és helyi állatokat tartunk majd – például oda kerülnek a hírekben is emlegetett, Szudánban tragikus körülmények között élő oroszlánok. Ez a feladat még nagyobb kihívás számomra, még szentebb a cél.
Magyar ésszel felfoghatatlan világ Abu-Dzabi. Mi a legkülönösebb az Emirátusokban?
Munkavállalóként például minden szinten a legjobb minőséget kapjuk mindenből. Olyan rend van, olyan biztonság, hogy hihetetlen. Nagyon sok helyen éltem, és főleg sok helyen jártam a világban, de ilyen tisztaságot, ennyire jól, kiforrottan működő országot még nem láttam. Az ember bármit ott hagyhat a kocsijában, telefont, laptopot, olyan nincs, hogy bárki hozzányúlna. Nagyon durva. Az, hogy valaki itt kap munkát, ide van bejelentve, ilyen kondíciók mellett dolgozhat, amiket ez az ország nyújt, az a csúcs, ennél nincs jobb. Nagyon sok országban dolgoztam már, de ezt nem lehet überelni.
Akkor hogyhogy mégis tovább áll?
Nem élnék itt örökre, mert fontos, hogy zöld környezetben legyek, állatok vegyenek körül. Ahol most vagyok, ott leginkább sivatag van meg betondzsungel.
Ezek szerint nem az a típus, aki egy helyen hosszú időt eltölt.
Hatvan országot bejártam, hétben laktam huzamosabb ideig: Magyarország mellett Spanyolországban, Ausztráliában, Kanadában, és az említett Malajziában és Indonéziában, most pedig itt. Az utazás nyitottá tesz: rengeteg különböző származású, beosztású emberrel ismerkedtem meg az elmúlt években, mindenkit elfogadok, nem tudok gyűlölködni, irigykedni. Ez itt teljesen muszlim ország, ahogy Indonézia is, a különbség az, hogy itt sokaknak abból áll a napja, hogy beülnek a Rollsba, a Bentleybe, a Lambóba, amikből persze nem egy van nekik, hanem egy teljes kollekció, és vásárolgatnak. És amerre sétálnak, rózsakert illatú parfümillat száll mögöttük.
Etiópia elég nagy váltás lesz ezek után.
Ott mások az emberek, nagyon barátságosak, persze itt is kedvesek, de az egy más világ. Más a környezet is, minden zöld, és ha gondolok egyet, átugrom Kenyába vagy Ruandába egy gorilla szafariba. Nekem az az otthon, ahol állatok vannak körülöttem, a vadvilág, a természet vesz körül.
Hogy kezdődött ez a különleges kapcsolat a kígyókkal és egyéb állatfajtákkal?
Kalandosan. Középiskola után rögtön Kanadába, majd onnan később a Kanári-szigetekre mentem. Nagyon megtetszett: meleg volt, buli, óriási hangulat. Ott ragadtam, de annyira, hogy Magyarországra már csak családlátogatásra jártam haza. Ettől függetlenül a mai napig magyarnak tartom magam, szeretem a hazámat, a kultúránkat, de közben Tenerife, pontosabban az El Médano nevű halászfalu ugyanúgy az otthonom lett. Aztán továbbálltam. Jött két és fél év Ausztrália, ahol mindent csináltam, amit el tud képzelni: ipari búvárként éjszaka a cápák között szereltem lámpákat, máskor ugyanezt csináltam ötven méter magasban, egy emelőszerkezet tetején állva; egy időben házakat újítottam fel, és dolgoztam az állatkertben is. Soha nem terveztem úgy, hogy valahol megcsinálom a szerencsémet, és milliomos leszek, csak annyit akartam elérni, hogy ne turista legyek, hanem be tudjak illeszkedni.
Na, az állatkert itt már szóba került, de még mindig nem látom át, hol és hogyan indult el az állatsuttogói karrier. Mit kell ehhez tanulni?
Tanulni lehet bármit, de az nem azt jelenti, hogy az embernek lesz tapasztalata is. Állatorvos nem akartam lenni, mert maga a szakma nem vonzott sosem, nem operálni akartam az állatokat, de még csak nem is megmenteni – az volt mindig a legfontosabb, hogy kommunikálni tudjak velük, és hogy bebizonyítsam, hogy ilyesmi létezik. Az motivált, és a mai napig is az mozgat, hogy olyan kapcsolatba tudjak kerülni egy varánusszal, kígyóval, krokodillal, de akár egy medvével is, hogy egy láthatatlan vibráció legyen köztünk, képesek legyünk egymással kommunikálni.
Tenerifén már volt egy komolyabb hüllőkollekcióm, amikor meghallottam, hogy él Gran Canarián egy ember, Jim, akinek van egy saját parkja, és csak hüllőkkel foglalkozik. Átmentem, megkérdeztem, tanulhatnék-e tőle, azt mondta, jöjjek vissza jövő héten, és kitakarítunk a krokodiloknál, rá egy hétre a kígyóknál, majd a varánuszoknál. Úgyhogy onnantól rendszeresen átjártam hozzá – ez volt az első alkalom, hogy nagytestű hüllők közelébe kerülhettem. Ezek már tényleg komolyabb, veszélyesebb állatok voltak.
Eleinte sem félt tőlük?
Dehogynem, merthogy Jim egyből a mély vízbe dobott. Egy angol faszit képzeljen el, igazi angol humorral. Kérdeztem, hogyan kezdjek hozzá, azt mondta: menj be az aligátorhoz, ott a partvis, takaríts ki. Oké, de hogy? Csak menj be és takaríts. Akarsz vagy nem? Úgyhogy bementem. Jim nem jött be velem, hogy lefogja az állatot vagy ilyesmi. Bementem egy kétszáz kilós agresszív aligátorhoz. Felipének hívták, nem örült, hogy bementem. Jim azt mondta, ha támad az állat, a partvist érintsem az orrához. Azóta már tudom, hogy a krokodil nem szereti, ha bottal megérintik az orrát, ő onnantól nem támad, hanem odébbáll. Na, lényeg, hogy bementem, az aligátor meg elkezdett rám üvölteni, a hajam égnek állt, majdnem kiugrottam a kifutóból. Az állat elindult felém, én meg toltam a partvissal. Fantasztikus látvány lehetett, Jim mindezt röhögve nézte kintről. Territoriális állat lévén az aligátor, miután kizavart a néhány kis négyzetméteréről, békén hagyott, nem akart megenni vagy ilyesmi. Ez volt az első adrenalinlöket, és rájöttem, hogy nekem erre van szükségem.
Mit szóltak a környezetében élők?
„Úristen, Miki, te hülye vagy. Meg fognak enni, meg amúgy sem lehet ebből megélni” – ilyeneket mondtak. Szerencsére nem hallgattam rájuk. Sokan érdeklődnek Facebookon, hogy mi a titkom, és hogy csinálom. Mindenkinek azt szoktam válaszolni, hogy nem szabad feladni. A legfontosabb: rá kell jönni, hogy mire születtél, mi az, amit csinálnod kell, és minél hamarabb rájössz, annál sikeresebb leszel. Persze tehetség is kell hozzá, a lelkesedés egy idő után kevés, nézzük csak meg az X-Faktorba jelentkezőket, akik azt hiszik, tudnak énekelni.
Mi volt a következő lépés?
Elkezdtem mérges kígyókkal foglalkozni, de nem úgy, mint húszéves koromban, amikor még szakkönyvekből csináltam mindent, és a protokoll szerint csak kampóval értem hozzájuk, maszkot viselve, hanem elkezdtem megfigyelni az állataimat. Beültem a terráriumok elé, néztem a kobrákat, gaboni viperákat, és azt láttam, hogy kíváncsiak. Éreztem, hogy ki akarnak jönni, de nem azért, hogy megöljenek. Akkor döbbentem rá, hogy ezek az állatok már hónapok-évek óta ismernek, és még sosem szagolhattak meg – pedig a kígyóknak nagyon fontos a szaglás. Kinyitottam a terráriumot, kijött a gaboni viperám és átmászott rajtam. Megszagolt, hozzámért, én pedig száz százalékig biztos voltam abban, hogy nem fog megmarni. Miért tenné? Nincs rá oka. Bizalmat szavaztam a kígyóimnak, és ők viszonozták. Ez volt a pillanat, amikor rájöttem, hogy mennyi mindent nem tudtam az állataimról. Elkezdtem mindegyiket kézzel megfogni, de nem brahiból – aki csak menőzni akar ezzel, azt le is szokták marni a kígyók. Ha érzem, hogy egy állat ideges, akkor nem erőltetem a kommunikációt, mert ez ugyanúgy van, mint az embereknél: ha szimpatikus vagy, akkor dumálunk, ha nem, akkor felesleges.
Talán épp ez volt a pillanat, amikor rájött, hogy érzéke van a kommunikációhoz az állatokkal?
A vadállatokkal igen. A többi állattal már gyerekkoromban éreztem, hogy meg tudjuk érteni egymást.
Hogyan? Mit érzett?
Nehéz ezt megfogalmazni. Ha meglátok egy kutyát, egy madarat, egeret, patkányt, egyből szemkontaktust keresek, élőlényszámba veszem, nem úgy nézek rá, mint egy tárgyra, és akkor kialakul egy olyan kontaktus, hogy érezzük egymást. Kiskorom óta rendszeresen elém sodor az élet olyan szituációkat, hogy állatokat kell megmentenem – akármerre megyek, mindig történik valami ilyesmi, gondolom, ilyen a karmám. Ha hívő nem is vagyok, de nagyon hiszek a sorsban.
Rengeteg állatot megmentett, szokott érezni hálát a részükről?
Mindig. Lehet ezt érezni, és ez főleg a majmokra igaz, sőt náluk legalább annyira, mint az embereknél. Az első majommentésem során egy nőstény kurtafarkú makákót szabadítottam ki a ketrecéből. Szerencsétlent négy éven át tartották megkötve egy egyszer-egyes ládában, rá volt csomózva egy kereszthám kötélből. Kétszer-háromszor jártam nála, kommunikáltunk. Akikkel voltam, azt magyarázták, hogy a makákót nem szabad megfogni, mert harap, agresszív. Persze, hogy agresszív, mondtam, hiszen mentálisan sérült szerencsétlen a hosszú bezártságtól. Ő azért simogatta a kezem a rácson át. Amikor kiszabadítottam, látni kellett volna, milyen arccal nézett engem, ahogy bontottuk ki a ketrec oldalát. Ahogy kijutott, rögtön a nyakamba ugrott, átölelt. Ez is bizonyíték arra, hogy ez a fajta kommunikáció létezik.
Mi lett a makákóval?
Akkoriban Kelet-Borneón laktam egy kis faluban, köpőcsöves kannibálok leszármazottai között. Ott nem engedhettem szabadon, mert kisgyerekek közé egy négy évig fogságban tartott majmot nem lehet beengedni, simán megtámadhatott volna bárkit, úgyhogy csináltam neki egy tizenöt négyzetméteres kifutót, ahol tudott ugrálni. Néha meg a hámra egy pórázt erősítettem, és akkor el tudtunk menni sétálni. Amikor elutaztam Borneóról, egy papra akartam bízni, akiről azt hallottam, hogy majomrehabilitációs központja volt, de miután láttam, hogy maga a pap is kis ketrecben tartja a saját makákóját, eszemben sem volt nála hagyni. Meggyőztem a papot, hogy építsen egy kifutót az én majmomnak, majd pedig azt mondtam neki, hogy megszökött tőlem az állat. Tudom, nem szép dolog, de a cél szentesítette az eszközt. Így a pap makákója a ketrecből a tágas kifutóba került, én meg az utolsó nap az őserdőben szabadon engedtem az én majmomat. Felhasítottam a hámot, de nem vettem le róla. Felmászott egy fára, ránk nézett, undorral letépte magáról a hámot, és látszott rajta a felhőtlen boldogság, amit a szabadság miatt érzett. Soha nem fogom elfelejteni ezt a tekintetet. Könnyeztem.
Többször is nyilatkozta, hogy sosem fél, mert úgysem szokott baj történni, de azért csak előfordult, hogy a válláig lezsibbadt a keze egy kígyómarástól. Szokott lenni valamiféle menekülési-túlélési terv a fejében, amikor egy veszélyes állat felé közelít?
Hát, most lehet, hogy butának néznek majd, de nem szoktam ilyesmin gondolkodni. Amikor meglátok egy kígyót, olyan vagyok, mint egy kisgyerek, akit elvisznek egy játékboltba: filmszakadás, minden megszűnik, onnantól csak az érdekel, hogy kapcsolatba kerüljek a kígyóval, és ha esetleg veszélyben van, akkor biztonságos helyre tudjam juttatni. Persze nem támadom le: nagyon finoman, óvatosan közelítek, és elég pontosan fel tudom mérni, mi az a távolság, amit meg kell tartanom, amikor megyek felé, és a testbeszédéből figyelem, hogy mit akar.
Minden esetben be tudja azonosítani, milyen kígyófajjal van dolga? A fejében a teljes kígyóenciklopédia?
Igen, ebben azért eléggé képben vagyok. Persze senki sem tudhat mindent, Indonéziában van például több felfedezetlen faj is, ezek közül meg is mart egy-kettő. Az eset, amit az előbb említett, amikor a teljes karom lezsibbadt, szintén egy ilyen fajjal történt: éjfélkor az úton megláttam egy húszcentis cingár kígyót, a barátnőm világított a motorommal, de a jármű lefulladt, kialudt a fény, puff, a kígyó azonnal megmart. Éreztem, hogy zsibbad a kezem, megnyomtam az ujjam, láttam a két véres pöttyöt, ezekből már biztosan tudtam, hogy mérges kígyó volt. Mire hazaértem, az egész vállam zsibbadt, ha ott nem állt volna meg az idegméreg, hanem mondjuk lezsibbasztja a szívizmomat, akkor annyi. A legközelebbi kórház hétszáz kilométerre volt, úgyhogy amúgy sem tudtam volna mit csinálni, lefeküdtem aludni. Nem éreztem túl okosnak magam akkor. De reggelre semmi bajom nem volt. A történtek ellenére sem változtattam később sem a hozzáállásomon.
Más állatok is megkóstolták már?
Krokodil harapott már meg úgy, hogy a kezemen a hüvelykujjam felett kifordult a hús, az izom. Azért az fájt. Nem volt nagy állat, egy méter húszcentis – odakapott, és ahogy húztam el a kezem, felszakadt a bőr, a hús. De amikor meg beültem ötven-száz krokodil közé a farmon, ahol dolgoztam, nem történt semmi különös. Őket csak így lehet szocializálni, hogy ott vagy velük. Meg kellett tanulniuk, hogy nem egy sima kajás fiú vagyok, hanem a főnök. Mindig volt egy-kettő, aki erőt akart fitogtatni, de mindig tudtam kezelni a helyzetet.
Élt korábban Ausztráliában, ahol most csapás csapást követ: a bozóttüzek után jöttek az áradások, most pedig azt mondják, a tölcsérhálós pókok inváziója lehet a következő veszélyforrás. A világ egyik legveszélyesebb ízeltlábújával mit tudna kezdeni az állatsuttogó?
Ezeknek a pókoknak valóban nagyon erős mérgük van, de egyáltalán nem keresik az ember társaságát, mert félnek tőlünk. Aludtam olyan kempingben Ausztráliában, ami tele volt ilyen pókokkal, a sátorba is bejöttek. Egyik sem bántott. Itt egyetlen probléma van: ha álmodban véletlenül ráfordulsz, akkor odamar, és akkor kész. De amúgy nem kell tőlük félni: én egyszer magamra tettem egy tölcsérhálós pókot, hagytam, hogy mászkáljon rajtam, nem bántott. És az ugatópók, vagy más nevén a selenocosmia, a legveszélyesebb óriás tarantula sem akart megölni. Elég jóban vagyok az ízeltlábúakkal is.
