Bauer Tamás: A „nemzeti összetartozás” ideológiája és politikája
Miközben a határon túlra küldött gazdasági, szociális és sportcélú támogatások gyakorlati politikává teszik az Orbán-kormány e törekvését, a „nemzeti összetartozás éve” ennek az ideologikus állításnak a sulykolását jelenti majd, a „nemzeti összetartozás emlékhelye” pedig betonba is önti ezt az ideologikus állítást. Ezért az emlékhely lényegénél fogva hamis, félrevezető. Még súlyosabbá teszi a dolgot az a sajátossága, hogy az 1920 előtti Magyar Királyság összes magyar nyelvű helységnevét vésik bele a mélybe vájt falakba. Míg az Orbán-rendszer eddigi lépései az állampolgársággal, választójoggal, sőt már korábban a státustörvénnyel is a magyar nemzetiségűeket igyekeztek a magyar államhoz kötni, az emlékhely kialakítása az egész egykori államterületet köti virtuálisan a mai magyar államhoz.
Amit eddig csináltak, azt én lakossági revízióra irányuló törekvésnek szoktam nevezni, hiszen magyar nemzetiségű természetes személyeket tesznek a magyar államot hordozó politikai közösség részévé. Amikor Potápi államtitkárhoz hasonlóan Gulyás Gergely miniszter is úgy írta le sajtótájékoztatóján a határon túli magyarsággal kapcsolatos politikában 2010-ben bekövetkezett „korszakváltást”, hogy „az a közjogi kapcsolat, amely 1920-ban majd a második világháborút követően megszűnt, az újra létrejöhetett a magyar állam és magyarok között”, maga fogalmazza meg a Fidesz politikájaként a lakossági revíziót. Az emlékhely ezen is túlmegy, amikor a történelmi Magyarország minden helységnevének magyar nyelven történő megörökítésével a területi revízió ábrándjához tér vissza: az egykori államterület minden települését nyilvánítja máig hatóan magyarnak.
Dobrovits Mihály Irán modernizálásáról
Amikor az iráni iszlám köztársasági modell 1979‑ben létrejött, a világ, sőt az ország elitjének nagy része jószerivel egy kabátgombot sem tett volna arra, hogy ez a kísérlet, amelynek egyébként komoly ideológiai alapjai is voltak, tartós lehet. Homeini uralmának kezdetét heves ellenállás övezte, s lehet, ha a korabeli amerikai politika által támogatott iraki támadás nem jön létre, nem is tartott volna ki sokáig. Szaddám Huszein támadása azonban nemcsak egységbe kovácsolta Iránt, de rákényszerítette a vallási rezsimet arra is, hogy komolyan vegye a saját modernizációs jelszavait. Fel kellett építeni egy saját gazdasági és ipari rendszert, valamint komolyan kellett venni a társadalmi egyenlőséget, főként a nők – az iszlám vallási szabályok korlátai közti – egyenjogúságát.
Ez a modernizációs folyamat azonban két okból is korlátozott maradt. Az egyik ok a rezsim által szigorúan érvényesített síita iszlám rendszer, amely voltaképpen olyan világképet kényszerített a társadalomra, mely még a VII. századi körülményekhez igazodott. Ebből következik, hogy Iránban a hölgyek részvényekkel kereskedhetnek – elvégre az első muszlim, Mohamed felesége, Hadídzsa maga is kereskedő volt –, de például énekesnők nem lehetnek, mert azt a próféta rosszallotta. (Filmszínészek viszont igen, hiszen erről az iszlám szabályok nem rendelkeznek.)
A másik tényező az, hogy Iránban helyreállt az a sah idején már létező középosztály, amely mind kevésbé van megelégedve a rendszer kötöttségeivel, s azzal sem éri be, hogy mondjuk Isztambulban vagy éppen a törökországi Van város rájuk épülő szórakoztatóipari centrumaiban vezesse le feszültségeit.
Szolejmáni s az általa képviselt iszlám gárdisták pedig éppen az ő szószólóik.
Kovács Zoltán: Kopik
Még az is használódik, aki két kormányzati cikluson keresztül kiemelkedően jól teljesít, márpedig Orbán teljesítménye mindent egybevetve ellentmondásos. Kiépített maga körül egy lassan számára is átláthatatlan és kezelhetetlen oligarchátust, épített rengeteg stadiont, meg tető alá hozott számos igen zavaros célú és tartalmú keleti kapcsolatot, ami önmagában is elborzasztó.
Ami nem látványos, pénzbe kerül, ráadásul nem is hoz azonnal semmit a konyhára, az őt nem érdekelte soha. Sőt, a reformok némelyike nem egyszerűen elmaradt, hanem ha például az egészségügyi ellátást tekintjük, annak állapota rosszabb, mint második hivatalba lépése idején volt. Pedig 2010 – ne feledjük –, válság utáni év volt. Nincs távlatos megoldás nyugdíjkérdésben, az oktatás és tudomány ügye egyelőre zavaros, az évtized legnagyobb sikerét Orbánék abban látják, hogy végre megszabadultak a CEU-tól.
Minden elmaradt korszerűsítési program fölemlegetésekor egyetlen ellenérv, hogy csökkent az államadósság. Ennek az összevetésnek ebben az összefüggésben semmi belátható jelentése és értelme nincsen.
Gáspárik Attila: Lássunk tisztán – Székely Jánosról!
Székely János író, költő, gondolkodó, színpadi szerző 1929-ben született Tordán. Azon kevés értékteremtő, identitást adó szerzők közé tartozik, akiknek értékelésében a mára gyökeréig megosztott magyar (magyarországi?) közgondolkodás konszenzust talál. Életműve nem ragyog esthajnalcsillagként, de hosszabb, mélyebb viták során mindenki egyetért abban, hogy nagyszerű és időtálló művek alkotója volt. Így egyszerűen átléphetnénk a nagyvonalúság lakkcipőjével azon a kis pöcegödrön, amit nyilatkozatával Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, a www.nullahategy.hu nevű blogon ásott ki. Az inkriminált mondat így hangzott: „Nemrég nyitottam meg egy Székely János-estet, és láttam az értő közönségen, hogy meghökkentek, amikor kiderült róla, hogy besúgó volt.” (2019. december 11.) A szerző valószínűleg PZL (a beszélgetés mellett ennyi jelenik meg).
Mint mondtam, az életmű akkora és olyan minőségű, hogy a rágalmak nem érnek fel hozzá, de. A rágalmazó személye nem egy feltűnési viszketegségben nyilatkozó filosz, nem egy átlagos sértett, sem pedig egy münchauseni karikatúra.
Azt is el tudom képzelni, hogy a nyilatkozó sokkal árnyaltabban fogalmazott, viszont a mai újságírás módszere kissé átformálta a mondottakat, és talán a figyelem felkeltése céljából született egy súlyosan dehonesztáló mondat.
Miért súlyosan? Azért, mert ha valaki csak felületesen ismeri Székely János életművét és ezen keresztül a személyiségét, az tudja, hogy „János úr” a szocializmus legmocskosabb fertőjében is kínosan ügyelt az emberi, erkölcsi tisztaságára. Mai tudásunk szerint ezt meg is őrizte. Romániában, ahol Székely János az életét leélte, a titkosrendőrségnek, a hírhedt Securitaténak közel 22 ezer alkalmazott (tisztek, altisztek, technikai személyzet) mellett kb. 400 ezer beszervezett hálózati személy állt rendelkezésre. A szervezet mindenhol jelen volt, a közéletben, az intimszférában, a művészetekben, a sportban, a gazdaságban. A volt titkosrendőrség iratainak nagy része 2000 óta kutatható, Bukarestben a CNSAS (Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács) nevezetű intézetben. Magam öt éve vagyok ott akkreditált kutató. Kutatási területem a romániai színházak, ezen belül a magyar nyelven működő teátrumok 1989-es titkosszolgálati összefüggései.
Így került a kezembe a Székely Jánost érintő nyolc darab dosszié. Mind a nyolcban Székely János mint a titkos szervek által követett személy szerepel.
György Péter: Religio Academici
Az egyetemi autonómia addig sértetlen, amíg a magát konzervatívnak tekintő Lánczi András és – maradjunk ennél a példánál – jómagam, aki nyilván nem szerencsés, ha magát minősíti ebben a szövegben, egyszóval baloldali konstruktivista, szóval például mi ketten, politikai meggyőződéseinktől függetlenül bizonyosak lehettünk abban, hogy vannak/voltak közös érdekeink és értékeink: például a másik tudományos szabadságában való bizonyosságunk. S most úgy tűnik, hogy maga Lánczi mondta fel a tudományos köztársaság szövetségét.
Az isteni és természeti törvény az embertől független rend, a valóság törvényeit tételezi.
Őszintén mondom, többször megpróbáltam megérteni, hogy mit jelent ez a mondat. S nem jutottam közelebb.
Szép új Magyarország – Kovács János Mátyással, az ELTE tanárával, a Bécsi Egyetem kutatójával Fóti Tamás beszélgetett
– A neoliberális közgazdászok kiindulópontja, hogy az állam rossz tulajdonos. Mintha ez változóban lenne. Hogyan fest Kelet-Európa ebben az összefüggésben?
– Szokás a neoliberalizmust démonizálni, Nyugaton éppúgy, mint Keleten, anélkül, hogy fogalmát jól definiálnánk. Sok minden szokott összetorlódni a környékén, és ha az ember elkezdi ezeket szétszálazni, eljut oda, hogy nem igazán tudja megmondani, mit is kéne neoliberalizmusnak tekinteni, és kiket e tan prófétáinak. Hayeket és Friedmant? De hát az előbbi nem rajongott az utóbbi pénzügyi szigoráért, sőt, követőinek némelyike Friedmant egyenesen „totalitárius” közgazdasági gondolkodónak tartotta. Ha még azt is hozzávesszük, hogy sokan a neoklasszikus közgazdaságtant is neoliberális eszmei képződménynek hiszik, miközben annak nem kell ab ovo piacelvűnek lennie, még nagyobb lesz a terminológiai zavar. Aztán ott vannak még az olyan kategóriák, mint a privatizáció, a szabadpiac, a laissez faire, a sokkterápia vagy a Washingtoni Konszenzus a maga tíz pontjával. Temérdek sikertelen kísérlet történt már egy átfogó meghatározás megalkotására, ám a dolgok csak tovább bonyolódtak a nagy posztkommunista laboratóriumban, Kínát is ideértve.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
